- 🖤 -

Fogalma sincs miért, de mosolygott. Lelke egyszerre szárnyalt, mégis úgy érezte közben, mintha zuhanna. Szíve hevesen kalapált bordái rejteke alatt, képtelen volt szabályosan venni a levegőt, elfelejtett minden alapvető szabályt a létezéssel kapcsolatban. Csak állt ott, s az eltelt tíz percben már rengetegszer megtehette volna, hogy kopogjon, de nem tette. Karjai lebénultak, míg orcája kivirágzott, és ha Louis nem bámul ki az ablakon kíváncsiságában, talán a loknis már nem élő emberként állt volna a napraforgó színű előszobában.

- Miért nem kopogtál? -érdeklődött a kék szemű értetlenül, miközben arra ösztönözte a göndört, hogy vetkőzzön nyugodtan, mintha csak otthon lenne.

- Elfelejtettem -vallotta be Harry pirultan, mire az idősebbnek meglágyult a szíve.

Tekintete egy gyors kört járt vendégén, boldogan konstatálta, hogy a loknis ismét kitett magáért, mert iszonyat jól nézett ki, ahogy a világos kék színű szoknya kiemelte az amúgy is formás térdeit, míg a hófehér térdharisnya szinte egybeolvadt bőrével. De mikor meglátta, hogy a kis Harold két copfba kötötte az amúgy is rakoncátlan fürtöket ... Nem kellett sok, hogy azon nyomban elfolyjon ott a padlón, pont a zöld szemű láttára.

- Ez a ... pizsamád?

A fiatalabbik felnevetett, mintha csak egy teljesen egyértelmű kérdést hallott volna abban a másodpercben. Kényelmesen helyet foglalt a kanapén, aztán körbelesett a nappaliban, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdést.

- Tetszik a falak színe.

S valóban, a mályva pasztel színe remekül illett mindenhez. Passzolt a hófehér szőnyeghez, a sötétebb színű fából készült asztalhoz, de még a hamuszürke árnyalatú kanapéhoz is, melyen Harry csücsült. A göndör eldöntötte magában, hogy az ülőgarnitúra lesz az a hely, ahol először meglovagolja majd Louist.

Huncut pillantások követték egymást, csak szemezgettek, azt még korainak tartották, hogy lépjenek is vágyaik elérése érdekében. A végsőkig kívánták egymást kergetni, azt akarták, hogy vágyuk addig kövesse őket, mígnem már tényleg az agyukra nem megy az őrület piszkos játéka. Nem kellett sok, jól tudták, hogy már nincs messze az éjszaka.

- Nem vagy éhes?

- De -bólintott a göndör.

A loknis úgy követte Louist, mint egy hűséges kutya a gazdáját, szinte az árnyékává vált. A konyhában helyet foglalt a körasztalnál, majd hatalmas, ártatlan bociszemeivel vizslatni kezdte a feléje magasodó alakot, ki kíváncsian leste vendége minden rezdülését. Nem szóltak egy szót sem, talán nem is volt akkor szükség a hangokra. Az óra monoton kattogása megfelelőnek bizonyult, hogy ezt a szerepet betöltse. 

- Mit ennél, pici Harold?

Téged -gondolta magában a kisebbik, mégis túl pajzánnak találta a kifejezést, hogy aztán ajkaival megformálhassa azt. Szerényen pislogott fel a kék szeműre, megpróbált igazán szűznek tűnni, s a francba is, de sikerült neki.

- Kaphatnék kakaót?

- Csak kakaót? -kontrázott rá Louis, mintha csak hiányolta volna nevének betűit a felsorolásban.

- Tejszínhabbal? -kérdezett vissza félénken Harry.

- Legyen.

Aztán csönd. Halk motoszkálások csupán, semmi több. Minden mozdulat unalmasnak, mégis szokatlannak hatott, teljes tapasztalatlanság ölelte őket körbe akkor. Még csak nem is sejtették, hogy az esti csillagok majd egy varázsigét mormolva irányt váltanak, hogy aztán a két fiú eszét behálózva mocskosságokat műveljenek testükkel.

Pedig mindketten tudták, hogy a csillagok már csak ilyenek.

- 🖤 -