- 🖤 -

Emlékként megélni egy csodálatos, egészen gyönyörű történést igen nehéz feladat. Egy okból csupán; mégpedig, hogy azokat az álomszép, igazán felemelő pillanatokat nem helyettesítheti semmi, még a látképek sem, melyek olykor-olykor felvillannak a képzeletünkben. Nehéz eset, mégis annál inkább édesebb a gondolat, hogy eme történések a sajátjaink, senki más nem birtokolja őket rajtunk kívül.

- Kész vagy? -érdeklődött az idősebb, míg ujjai finoman végigsimítottak a másik forró derekán.

A loknis bólintani volt képes csupán, a kedves szavak és mindaz, ami történt vele közben, teljesen az eszét vették. Szíve a torkába költözött, hangos dobogásokkal adta tulajdonosa tudtára, hogy még egy ilyen érintés vagy csók, ő menten kiugrik Haroldból, és már nem lesz többé az, ki az életét ütemezi.

Louis egy halvány mosolyt megejtve hajolt vissza a zöld szemű fiú nyakára, hogy egy újabb nedves, borzongást imitáló csókot nyomhasson kedvese pólusaira. A smaragdok hirtelen eltűntek, a szemhéjak pihenésre száműzték a drágaköveket. Meggypiros ajkai közben kacagásra görbültek, de az örömtől feltörő nyögéseken kívül mást nem igazán lehetett hallani.

A kék szemű óvatos volt, porcelánként bánt a fiú ártatlan testével, nem kívánta felsérteni annak finom, többnyire még érintetlen bőrét, törődött vele. Kíváncsi volt, melyek azok az érintések, mozdulatok vagy csókok esetleg, melyekkel úgy igazán az őrületbe képes csalogatni a másikat. Fel akarta fedezni, mi az, ami jól esik neki, mi után könyörög jobban. Egy kincsként bánt vele, a legdrágábikkal, mely akkor a Földön létezett.

- Most bepótolom, amit a múltkor megígértem, rendben? -kérdezte suttogva a kék szemű.

A göndör először nem értette, de mikor egy kisebb eszmecsere után leesett neki a dolog, orcájára rögtön feltornázta magát a szégyenlősség vörös pírja.

- Oh -motyogták aztán a meggypiros ajkak.

- Pontosan, oh -mosolygott rá pajzánul a kócos hajú, mint aki nem ismer határokat. Talán nem is voltak.

Egy utolsó, bizalmas mosolyt megejtve egymás között engedték, hogy a vágyaik végre feltörhessenek rejtekük alól, megélni kívánták őket. Jól tudták, ha már egyszer elkezdték, akkor már nincs semmi, ami visszafordíthatná akaratukat a nulláról induló irányba. Akarták, és más nem is számított akkor.

Louis imádta Harry nyakát csókolni, mert szerette az ízét, bőrének finom illatát, és a hangokat, melyeket sikerült ügyesen kicsalogatnia a kisebbik fiúból. Annyira gyönyörűnek találta őt, úgy igazán álomszépnek, hogy képtelen volt abba hagyni a kimutatást, melyben megpróbálta bebizonyítani, mennyire is rajong ő a kis loknisért.

Egyre lejjebb haladt, nem sajnálta a nedves puszikat osztogatni mindig, mikor Harold bőre az útjába került. Szeretni kívánta őt, kényeztetni, szárnyakat akart adni neki. Szárnyakat, melyekkel aztán a mennybe repülhet.

A göndörke farka már régóta állt, feszülve meredezett felfelé, hasfalára csorgatva előnedvét. Mindig is szégyenlősnek vallotta magát, így megesett vele, hogy tenyere lefelé vándorolva eltakarta magát, egyszerűen csak nem akarta, hogy Louis kinevesse őt. Hogy mi miatt? Azt ő sem tudta biztosan, egyszerűen csak tartott ennek bekövetkeztétől, hiába, hogy a kék szemű már látta őt.

- Már láttam, amit látnom kellett -mormogta Louis, hogy a másik tudtára adhassa; nincs mitől tartania.

Harry kezei aztán a teste mellé hullottak, hagyta, hogy a zafírozott íriszek végig fussanak testén. Fejének búbjától egészen lábujjának vonaláig. Az óceánok sötétek voltak, erősen habzottak, őrjöngtek, akár a dühödt lelkek. Vágytól csapzott szellőket hordozott magával a levegő.

- Kérlek -hangzott aztán a göndörke ajkai közül, erre még ő sem volt felkészülve.

- Mit kérsz?

- Szopj le, Louis -sóhajtotta aztán jó kisfiú módjára, mikor a kócos ujjai végre kemény hosszára kulcsolódtak.

- Kérésed számomra parancs, hercegnő.

A következő, hangosabb sikoly egészen álomszerű volt, mikor Louis párnácskái Harold makkjának nyomódtak. Nedvesek voltak és puhák, már alig várták, hogy végre maguk közé fogadhassák a formás, erektől duzzadt tagot. A loknis háta egy íves hídba feszült, míg ujjai a saját hajába martak aztán, teljesen az eszét vesztette már akkorra.

Louis nem habozott sokáig játszadozni, rögtön a torkára engedte az egészet, s nem érdekelte, hogy nyelőcsöve közben ez ellen próbált tenni, még nyelt is egyet az impulzus fokozásának érdekében. Tetszett neki minden sóhaj, és halk ima, melyet a gödröcskékkel megáldott fiú motyogott minduntalan, fél szemét rajta tartván figyelte minden mozdulatát. Ahogy szemöldökei összeráncolódtak, s képtelen volt, hogy szemhéjait közben nyitva tartsa. Aranyos volt, egy álomszép lélek.

Finoman kezdte mozgatni fejét, egy ütemes dallamot felvéve. Nem kívánta elsietni a dolgokat, azt akarta, hogy a göndörnek a legjobb legyen. Kezébe véve egyik heréjét lágyan morzsolgatni kezdte azt, míg feje nem csak fel és le mozgott, közben előre-hátra billegett vele, mintha csak hintázott volna.

- Istenem -motyogta a kis göndör, ki maga előtt látta a mennyország kapuját, olyan közel volt már.

Imákat sóhajtozott, melyben megkérte az égieket, hogy legyenek kegyesek hozzá, mert teste képtelen volt elviselni ezt a tömérdeknyi szeretetet, amivel áldották őt. Az izzadtságáról tanúskodó cseppek ezüstként gyöngyöződtek homlokán, már nem volt sok hátra. Szeméből előtörtek az örömkönnyek, míg ajkai a kedves, gyönyörtől burjánzó kacagást engedték a levegőbe juttatni, mely hangosan visszhangzott aztán az üres falak között.

Aztán megtörtént. Teste megremegett, míg meglepett sikolya a felhők fölé szállt, majd lelke szabaddá vált végül, nem kínozták azt többé a gyönyör angyalkái, engedték, hogy nyugodt legyen végre.

S Louis csodálatát nyerte, mert az ő, saját angyalkája gyönyörű volt. Boldog és álomszép.

- 🖤 -