- 🖤 -

A villódzó lámpafények körbeölelték őt, talán emiatt is tűnt úgy, hogy íriszei szivárványszínben pompáznak. Az izgatottság már régen kiült a boldog orcára, a gödröcskék előbújtak, míg a mosolya szinte a füleit súrolta. Gyöngyöző kacagása elveszett az úton száguldozó autók moraja között, de az épp elég volt neki vigaszul, hogy a kék szemű vissza mosolygott rá, néha még egy puszit is kapott mellé tőle. Már közel jártak, ő mégsem tudta, hova is mennek pontosan.

Ujjaik kapcsát képtelen volt szétfújni a szél, miként próbáltak nem eltűnni a rohanó tömegben. Harold kíváncsisága fékezhetetlen volt, ugyanis szinte semmiről sem tudott. Az idősebb megkérdezte, lenne-e kedve a göndörnek egy kis sétához, annak fejében, ha előtte szépen felöltözik. A zöld szemekkel megáldott fiú nem értette; ha csak sétálni hívta, akkor minek az elegáns öltözék? Akkor már sejtette, hogy valamiféle meglepetésben lesz majd része, azért is vigyorgott annyira út közben.

A következő sarok után, ahol befordultak, Louis megállította magukat. A smaragdok érdeklődve pillantottak fel rá.

- Fogalmam sincs, mennyire állsz készen erre, de ...

- Bármi is legyen az, én akarom! -vágott közbe türelmetlenül a fiatalabb.

A kócos hajú elmosolyodott, majd egy csókot hintett az alacsonyabbik homlokára. Karjait dereka köré fonva fordította testét az ellenkező irányba, hogy megmutathassa neki azt a helyet, ahová készültek.

- Látod ott azt a kis épületet? -búgta a fülébe, melytől borzongás szaladt végig gerincén az érzéstől. Bólintott, hogy igen, látja. - Az ott egy kápolna, édesem.

Harold értetlenül vonta össze szemöldökeit. Az ott egy kápolna, igen. Na és aztán?

- Louis, én igazán nem értem, hogy ...

A kék szeműn volt a sor, hogy félbeszakítsa a loknist.

- Azért megyünk oda, hogy megesküdjünk. 

Szemei hatalmasra kerekedtek, míg elfelejtett levegőt venni meglepettségében, aztán már csak kezének csattanása hallatszódott, mikor tenyere Louis arcán ért célt. Egy másodpercre megszűnt a zaj, mely előtte körbevette őket, a fények is eltűntek, csak ketten maradtak.

A kék szemű értetlenül bámult a kis göndörre, közben arcát dörzsölgetve próbálkozott, hogy fájdalmát enyhítse. Megijedt, ugyanis tartott az elutasítástól, attól, hogy a loknis fogja magát, és csak úgy sarkon fordul, ott hagyva őt és a gyűrűket, melyek öltönyének zsebében pihentek. A legszebbeket választotta, mert tudta, hogy Haroldnak csak a legjobb jár mindenből. Egy imát mormolt, nem akarta elveszíteni az egyetlen embert, aki igazán számított neki az életben.

A smaragdok könnyesek lettek, majd a pillanat töredéke alatt vetette magát a másikra, hogy csókokat osszon mindenhová, ahol csak érte őt.

- Oh, te ravasz Louis! Te nagyon nagyon sunyi dög! Szeretlek!

Akkor már mindketten sírtak, a visszatérő tömegben láttak neki, hogy szerelmet valljanak egymásnak. Az emberek nem győzték kerülgetni őket, de ez akkor egyáltalán nem számított. Csak ketten voltak egy zebrányira a kápolnától, ahol összeházasodni készültek.

- Akkor ezt egy igennek veszem -kacagta a magas hang, aztán ott, mindenki előtt emelte magasba az angyalkáját, még forgott is vele párat, már csak azért is, hogy a loknis közelebb tudhassa magát a mennyhez.

A pillanatot csók zárta, aztán hirtelen sötét lett. Én hunytam be a szemeimet, mert el akartam képzelni őket; sikerült.

S közben önfeledt mosoly görbítette számat.

- 🖤 -

Vége

- 🖤 -

Tudom, nem éppen megfelelő annak, hogy én ezt egy befejezésnek nevezzem ...
Ha tudnátok, hányszor kezdtem én neki ennek, hogy jó legyen, talán kinevetnétek.
Hálával tartozom nektek, amiért itt voltatok és nem mellesleg azért, mert bíztatok bennem.

Köszönöm 🙃

A könyvet most hivatalosan is lezárom, a gondolataim tárházát viszont mindig nyitva tartom majd ám 😌

IMÁDÁS 🌈🖤🌈

- 🖤 -