- 🖤 -

A Nap melegen sütött, csóváival épp a fiú boldogságtól ragyogó orcáját simogatta. Ajkain mosoly csücsült, míg lelke szárnyalt a felemelő érzésétől, oly gondtalannak tűntek a dolgok akkor.  Szabad volt, nem vette körbe a hangzavar, nem akarta megfojtani őt senki sem. Csak ült azon a fa alatti padocskán, azon, ahová a Napocska a legerősebben elért sugaraival, egyszerűen csak azt akarta, hogy az izzó félgömb érintse őt valahogy.

Mikor az embernek úgy igazán, ténylegesen is elege lesz mindenből, még a létezésből is, megpróbál elveszni, kikapcsolni, hogy agya pihenni tudjon, menekülőre fogja olykor, ha úgy tartja kedve. Louis is így érzett; ki akart kapcsolni, az élet távirányítóját pedig jó messze dobta, hogy minél messzebb legyen tőle azon a napsütéses délutánon. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy a kapcsoló visszatér majd, egy göndör hajú kisfiú vidám kíséretében.

Szemeit csukva tartotta, míg álmait elképzelte, s a tündöklő smaragdok mintha egy pillanatra felvillantak volna lehunyt pillái alatt, vigyora szélesebbre nőtt ezáltal. Karjai elnyújtóztak a pad háttámláján, míg kényelmesen elhelyezkedett, mint ahogy egy igazi filmvetítésen is szokás. Íriszei előtt táncoltak a göndör fürtök, a gödröcskék és a meggypiros ajkak, melyeket annyira megimádott már az első szemezés alkalmával. A fiú előtte állt, arcát a Hold halovány fénye simogatta, míg teste egy hullámot járva kellette magát Louisnak. Képzelete elkalandozott, már csak arra eszmélt fel, mikor torkából egy nem túl halknak mondható nyögés tört fel, amit a mellette ülő is meghallott aztán.

- Baj van, Louis?

A kék szemű pillái hirtelen pattantak fel, míg ijedt tekintetével sikerült megtalálnia a mosolygó zöld szeműt, aki mindentudóan vizsgálgatta őt. Elpirult, leleplezve érezte magát, amit először nem akart elhinni. Mit teszel te vele, drága Harold? Megőrjíted.

- Baj? Nincs olyan, hogy baj. Mármint, úgy értem ...

Belezavarodott a szavak sorrendjébe, szíve zavaros zakatolása pedig képtelen volt a megnyugvásra. A loknis felnevetett, édes kacaja aranyló énekként hatott az idősebbikre, aki már teljesen a széthullás szélén állt akkor.

- Bölcs szavak -bólintott aztán a göndör, majd szinte észrevétlenül közelebb húzódott a kócoshoz.

Louis nem hitte el, hogy így elcsavarta a fejét egy ártatlan lelkű fiúcska, aki ráadásként még ki is nevette őt, így jóformán még kötelezőnek is érezte, hogy úgymond visszavágjon és megmutassa; nem a gyengébb fából faragták.

- Te meglestél engem, nem igaz?

Bevetve legcsábosabb mosolyát szinte már sejtette, hogy nyert ügye van. A loknis eper maszkot öltött, pirulva pillantott el a másik irányba, míg hagyta, hogy a finom szellő tincseivel játszon közben. Ujjai kardigánja zsebét piszkálták, még mindig nem akart Louisra nézni, mintha csak titkolt volna valamit.

- Nem leskelődtem, tényleg. Csak ... Nézelődtem.

- Igazán? -a kék szeműn volt a sor, hogy nevessen. - Mit néztél, ha szabadna kérdeznem? A fákat? Tán mókust kerestél? Mesélj nekem, kis göndör, mesélj, mert kíváncsivá tetted elmémet.

A rengeteg kérdéstől és attól, hogy ilyen sokáig hallgathatta a magas, mégis rekedt hangot, eltévedt. Agyának a gondolkodni tudó része teljesen elveszett, talán ezért is volt, hogy titkait szabaddá merte engedni. Biztonságban érezte magát, gyönyörűség ölelte őt körbe, aminek képtelen volt ellenállni. Csak sodródott az árral, még a fulladás veszélye sem érdekelte, mert tudta, hogy a kék szemű úgyis megvédené őt végső esetben.

- Az óceánt kerestem -kezdte aztán suttogva. - Elnéztem az arcodat és tudod, arra gondoltam; a francba is Harry, miért nem mártózol egyet a gyöngyöző hullámokban? Mert a szemeid kicseszettül az óceánra emlékeztetnek, tudod? Néha még az illatát is érzem, mikor veled vagyok. Ne nézz bolondnak, kérlek. Elég, ha én hülyének érzem magam emiatt. Megfoghatom a kezed?

S akkor, az égető Nap ölelésében kezeik egymásra találtak, míg a lelkük bizseregve egyé vált, és nem számított, hogy közel volt a naplemente. Együtt nézték végig, míg Louis boldognak érezte magát.

Tudta, hogy megnyerte a fiút, már csak el kellett őt kapnia, hogy végleg a sajátjának tudhassa be. A sajátjának örökre, és a soha továbbig.

- 🖤 -