- 🖤 -

A csengő éles hangjával ketté szelte a terem eddigi nyugodt csöndjét, kinek megváltást jelképezett eme hang, kinek pedig gyötrődéssel keveredett szomorúságot ajándékozott. Aztán hangzavar következett, mindenki egyszerre akart beszélni, nevetni és sikítani. Louis feje megtelt az idegesítő zajjal, lehunyva pilláit egy imát mormolt, hogy a számára oly idegesítő személyek végre elhagyják a termet, hogy a kellemes csend visszatérhessen.

Mikor ismét látásra engedte íriszeit, boldogan konstatálta, hogy már mindenki kiment a folyosóra, ő maradt itt egyedül. Ő és a kis loknis.

A göndör hajú fiú is Louis táborát erősítette afelől, hogy utálta a hangzavart. Félt tőle, mert attól tartott mindig is igazán, hogy a zaj egyszer elnyeli őt, hogy aztán megfojthassa. Szerette a nyugalmat, a természet által kreált lágy hanghullámokat, mint például a madarak csicsergését.

A kék szemű csak akkor vette észre őt, mikor kinyújtózkodott, hogy elfáradt végtagjait megmozgathassa egy kicsit. Furcsálva nézett a loknisra, nem gondolta volna, hogy ő is bent marad majd a teremben, vele.

Elnézte a kis göndört, ahogy az ablakon kifelé bámulva tanulmányozta a természetet, egy kis buzgónak tűnt akkor. Nyakával ide-oda hajolt, tincsei csak úgy röpködtek, még pólója is felcsúszott egy kicsikét. Louis megpróbálta nem bámulni a fiú derekát, de nehezére esett. Mégis érdekelte, hogy vajon mit tartott a loknis oly érdekesnek odakint, hogy aztán így ugráljon tőle.

Lassan felállt, halk léptekkel közelítette meg a fiút. Mozgása leginkább egy vadászó macskáéra hasonlított, mozdulatai egyszerre voltak kecsesek, mégis halálosan gyilkosak. S mikor hosszú, hideg ujjai körbe ölelték a kisebbik vékony,  hegyes vállait, a göndör megugrott ijedtében.

- Mit nézel oly elszántan? Oszd meg velem is kérlek, kíváncsi vagyok -érdeklődött az idősebb magas, rekedt hangjával, melynek tónusa egyből megtetszett a széken ülőnek.

Nem felelt egyből, teste minden ízében remegett, míg porcikái bizseregve adták tudtára, hogy bizony megindított benne valamit ez az érintés. Arról nem is beszélve, hogy a kék szemű hangja miatt a pillangók kavargós táncra kezdtek a hasában, amitől egyszerűen szédelgett, még az orcája is élénk piros színben pompázott akkor.

- Én csak ... -kezdte, de hangszálai először cserben hagyták őt, szavait mély csend követte végül.

Aztán fejét hátra hajtva felnézett a felette állóra, kinek kezei még mindig a vállán pihentek, de ő egyáltalán nem bánta ezt.

- Figyelek.

Louis végül elmosolyodott, melynek következtében a kisebbik ajkai egy cseppet elnyíltak egymástól csodálatában. Nem nagyon, csak egy kicsit.

- Semmi érdekes -motyogta aztán, hogy a témát elkerülhesse. Nem járt sikerrel.

- Igazán? Úgy ugráltál itt az előbb, mint egy kis nyuszika. Valami nagyon felkelthette a figyelmedet. Kérlek téged, mond meg nekem, mi volt az.

Hangja szelíd volt és lágy, mégis lényegre törő, arra ösztönözve a göndört, hogy válaszadásra nyissa ajkait.

De ő képtelen volt, mert akkor épp egy rózsaszín felhőn csücsült, és ez a kis gázgömböcske teljesen az eszét vette. Csak bámulta Louist; szép száját, óceán szemeit és a kócos tincseket, legszívesebben megfésülté volna őt. Aztán ajkai mégis megmozdultak, de teljesen mást ejtett ki rajtuk, mint amit a legelején eltervezett.

- Harry vagyok.

- Nagyon örvendek Harry. Engem Louisnak hívnak.

Aztán ismét egymásra mosolyogtak, míg a zöld és a kék írisz ismét egymásra talált.

Nem számított, hogy minden értelmetlen. Annyira nagyon, érthetetlenül értelmetlen.

- 🖤 -