Mint semmi sem, az országba való beengedés sem ment simán. Valami olyasmit sikerült fél füllel elcsípnem, hogy azért haladunk ilyen lassan befele, más szavakkal kifele a reptérről, mert a hatóságok fülest kaptak valami illegális üggyel kapcsolatba, és minden utast végig néznek. Mindenféle reakciót láttok körbenézve. Türelmetlen üzletember topog, van aki vonatra hivatkozva megpróbál előrébb kerülni a sorban, van aki ideges, körmét rágcsálja vagy épp az izzadt kezeit törli a nadrágjába. Én meg csak állok, várok, pont leszarom az egész macerát, hisz semmi sem siettet. Najó, talán a WC hívogat már magához, de kibírom amíg kijutok. Középtájt állok a sorba mikor rájövök, hogy amúgy bekapcsolhatom már a hálózatot. Ekkor ér egy kisebb sokk: 44 nem fogadott hívás anyámtól. ANYÁMTÓL! Egyszer csinált ilyet, de akkor csak 23 volt, plusz a kollégiumomat és két barátomat is felhívta, igaz akkor nem írtam neki semmit sem. Most meg írtam, hogy nem leszek elérhető. Normális ez a nő? Nem hiszem. De attól még imádom, hisz az anyám. Írok neki egy kicsit nyersen megfogalmazott SMS-t és ezzel le is tudom.

"Semmi bajom, de ész hol vész? Mondtam, hogy repülök. Viszont drága a hívás és az sms. Maradj a messengernél és nyugodj le, ha baj van arról tudni fogsz."

Szépen használom a szavakat, de azért lerí róla, hogy bepöccentem. Ismerem jól, most vissza fog írni, hogy "ok" és nem keres legalább egy hétig és csak 10 percig fog puffogni.

Valamivel kevesebb, mint egy óra elteltével végre túl is esek az ellenőrzéseken és már tisztán, legálisan az országba tartózkodok. És mivel kezdem? Nyilván a toalettel, ahol az egyik váltás ruhámba át is öltözök, ami egy egyszerű szűknek szabott farmer, amiből már kifogytam, ezért ing segítségét veszem igénybe, ujjait befonva az övnek fenttartott helyen és szorosan kétszeres csomora kötöm. Munkába is mindig ezt csináltam a céges pulcsival, ha épp nem volt ruha a boltban amiből tudtam csórni egy övet. Ehhez még egy egyszerű fehér rövidujjút kapok magamra, bekenem magam naptejjel, bealapozózom a fejem, hátamra kapom a táskám és útnak is indulok az ismeretlenbe.

Vonatozás simán megy be Szöulba. Végre valami amiben nem akadnak fennakadások, még egy perc késés sem, ami Európa után számomra hihetetlenül furcsa. Főleg a lengyel, francia és magyar a gyászos, de köztük is az élen Lengyelországgal. Ha engem kérdeztek ott a legszörnyűbb a hétköznapi tömegközlekedés.

Kis felfedezés gyanánt körbejárom metróval a város központi részét. Az írást nem ismerem, de valahogy mégse akadályoz ez eddig semmiben. Megértem ezt én így is, nem bonyolult egy rendszer. Ami szembe tűnik, hogy mindenütt idolokat, műsorokat, különböző szebbnél szebb, már már mű modellek által reklámozott dolgokat plakátolnak ki. Bő három óra elteltével kezdek fáradni, szóval kezdődhet a szálláskeresés. Neten utánanézek a közelembe lévő olcsó szállóknak, hosteleknek, moteleknek, love moteleknek. Az utóbbiak szoktak a legolcsóbbak lenni és a legdurvábban takarítva érthető okokból. 

Először egy tőlem két utcányira lévő motelhez sétálok, ahol nem azon az áron akarják adni a szobát, ami a meghírdetett, hanem annak háromszorosán, amibe egy olcsóbb három csillagos hotel kerül. Na elmennek a mindenki tudja hova. Attól még, hogy külföldi vagyok nem fognak palira venni.

Következő köröm egy szintén nem messze lévő szállodához vezet, de ott már nincs szabad szoba. Az ez után soron következő a kedvencem, amiről kiderül, hogy már nem is létezik, helyén egy étterem áll, a flancosabb fajtából egy nem igazán flancos környéken. Jobb ha logikát nem kezdek keresni. Mondjuk üzleti szempontból jól kiaknázható, de nem hiszem, hogy azokra gondolt az ötlet megálmodója amikre én. Szakmai ártalom, ez van.

Ezt a játékot gyorsan megunom és fogva magamat felülök egy metróra és azon alszom. Más szavakkal élve csövelek, de nekem ez épp megfelelő jelenleg.

Bő hét óra elteltével, ahogy leszállok és lehúzom a reptéren vásárolt utazókártyámat, nem tudom a hivatalos nevét, ér egy kisebb sokk ismét: kurvasokat von le a számlámról! Nem tudom ezt szebben kifejezni. Jobban megérte volna a motel is. Na mindegy, egyszer élünk és a saját hibájából tanul az ember. 

Na és most mihez kezdjek magammal? Hajnali 6 van, igaz itt már rohanás a munkába, iskolába. Idejöttem tervek nélkül, egy kisebb vagyont már elköltöttem, szóval marad a városnézés. Körbejárom a nevezetességeket, mint például az a tradicionális városrész. Igen, ez az ötlet tetszik, ez lesz.

Mivel elment a kedvem a tömegközlekedéstől ezért sétálok, de a fene se gondolta, hogy ennyire messze van gyalogúton. Mostmár mindegy, végigcsinálom, hiába megy el mellettem öt percenként egy busz, amik feltételezem úticélom irányába mennek, hacsak egy darabon akkor is.

Mikor odaérek gyomrom hangosan megmordul, jelezvén valami táplálékot is illendő lenne magamba erőltetnem. Utálok enni, csak akkor eszek ha már gyomrom ily módon könyörög. Ahhoz az utcai árushoz megyek oda aki miatt megéreztem a csípős étel illatát és pocim feléledt. 

- Szép napot! Beszél angolul? - angolul beszélek csak, más nyelveket is török, de ha utazok csak az angolt használom, mert azzal vagyok magabiztos. Mást nem a nonverbális jelek segítségével megértetem magam. 

- Kicsit. - válaszol az árus és elmondja, hogy milyen étel van nála, amit én egy felturbózott tojáslepényként értelmezek sok káposztával. 

- Tudok kártyával fizetni? - teszem fel az egymilliárdos kérdést, mire csak fejrázást kapok és mutogatja, hogy készpénzt fogad csak el. Elszontyolódva nézek körül, de semmiféle jelzést nem látok így ismét csak kérdezek. - Merre találok egy ATM-et? 

- Kedves vagy és aranyos. Szép vagy! - nyom a kezembe egy adag ételt én meg egy nagyon értelmes "He?"-t nyögök ki és pislogok rá értetlenül. - Tiéd. Ajándék.

- Tényleg? - ilyenkor szokott jönni a csavar. Megrázza a fejét, ahogy gondoltam. - Mit kér cserébe?

Megkocogtat egy paksamétát, szórólapokat. Le is esik mit szeretne és megnyugodva sóhajtok, hogy csak ennyi. Rábólintok és először megeszem a meleg ételt, ami most az evés elleni undorom mellett is jól esik. Kinyújtom a kezem a szórólapokért amint végeztem és oda is ad egy bő maroknyit. 

Intve az ételesbácsinak megyek utamra, menet közben osztogatva, gyerekeknek bohóckodva odaadva a szórólapokat. Szeretek mások arcára mosolyt csalni, főleg a gyerekekére.

_________________________________________________

A/N: Az ilyen butus párbeszédeket írjam inkább angolul? Nagyon hülyén veszi ki magát lefordítva, legalábbis szerintem.