Világ életemben hiperaktív voltam, utaztam, nem bírtam sokáig egyhelyben maradni. Most mégis életem legnagyobb vakmerőségét teszem meg: elrepülök egy európai országból a messzi Dél-Koreába. Az úticéllal valójában sokat problémáztam, ugyanis még szóban volt Shanghai, Phuket, HongKong, New York és Florida is. Végülis azért maradt Szöul, mert ez volt a legolcsóbb Phuket mellett, de oda majd egyszer motorral szeretnék inkább ellátogatni. 

Tegnap előtt volt a diploma osztóm, tegnap pedig megvettem last minute-ben a jegyet mára. Rokonaimnak csak küldtem egy sms-t, hogy utazgatok, majd ha kedvem lesz írok nekik, de ne aggódjanak. 

Már kis korom óta csinálom ezt. Random kitalálom, hogy én most ide megyek, oda megyek pár napra, bár most csak úgy kaptam jó árba repjegyet, hogy 76 napot kint töltök. 

Egyetem alatt sokat dolgoztam, elsősorban azért, hogy ne kelljen senkire se támaszkodnom és fizetni tudjam a tandíjat és kollégiumot. Ezen túl ösztöndíjakat és tanulmányi verseny győzelmekből összejövő pénzeket félre tettem miután meglett a motoros jogsi és egy gyönyörű azúrkék Yamaha R1-es. Az autók nem vonzanak. 

Tudom, hogy belekezdtem, eszem ágában nem lenne visszakozni, csak még nem fogtam fel. Nem beszélem a nyelvet, egy hátizsákkal a vállamon állok a kapunál ami a török gépre vezet fel, hogy Dubajban átszálljak az Incheonba tartó járatra. Bal zsebemben az igazolványaim, az útlevelem és a bankkártyám, a jobban a telefonom és a mostmár kikapcsolt állapotban lévő routerem. 

Vágjunk bele!