A két és fél órás utat már lazán kibírom, rutinos vagyok benne. Dubaj repterén kicsit elbóklászok, leülök egy kávézó asztalai közül az egyikhez és rendelek egy espressot. Mialatt várom a kávémat nagy hangzavar csapja meg a fülem lentről - ugyanis én a felső emeleten vagyok - és egy sereg lánycsapat gyűl néhány ember köré. Valószínűleg valamiféle együttes tagjai. 

Biztonsági őrök futnak el mellettem, mikor kihozzák a rendelt italomat és nem bírom ki, megkérdezem, hogy tud-e valamit erről a kedves arcú csajszi, természetesen angolul.

- Te tudod, hogy mi folyik itt?

- Nem hallottad? Egy koreai banda tagjai szállnak át itt. Valaki kijuttata az információt és ezért van ekkora tömeg itt. Elvetemültek, csak azért vettek repjegyet, hogy bejöhessenek.

- Ennyire nagyágyúk vannak itt és így nem figyelnek a biztonságra? Nevetséges. Miféle menedzsment ez?

- Valami nagy kiadó kisebb bandája.  Valamilyen gyerekek. Nem tudom, nem vagyok tájkozott a témában.

- Stray kids?

- Az az! Te is ismered őket?

- Egy-két barátom nagyon szereti őket és tényleg jó a zenéjük, de én nem igazán vagyok belezazulva úgy mint ők. Inkább csak a címadó dalokat ismerem.

- Na látod én még azokat se!

- Az I am you-t szerintem érdemes meghallgatni. Mit szólsz? Bejelöllek face-en és átküldöm.

- Benne vagyok. Vedd megtiszteltetésnek, te vagy az első akinek engedem több mint egy év alatt mióta itt dolgozom!

- Oké. Beírnád a neved? - odanyújtom neki a telefonom, ahol már csak rá kell keresnie magára, majd pár pillanat múlva vissza is adja, megnézem a profilját, tudjam kit kell keresnem. - Susan... nem kockáztatom, hogy kimondom.

Elneveti magát majd egy családapa szólítja újdonsült ismerősömet, hogy rendelni szeretne süteményeket és italokat én pedig vidáman iszogatom a kávémat lélekben készülve a 10 órás repülőutamra ami hamarosan vár rám.

A gép késéssel fog indulni, így van időm meglátogatni a mosdót még, ugyanis nagyon elbámészkodtam, meg átküldtem Susannak a videót amiről beszéltem neki. Ezen túl még leszedtem egy offline térképet Szöulhoz, hogy út közben tudjam tanulmányozni mi, merre, hány méter. 

Az új típusú Boeing 777-es gépre felszállva csak ámulok és bámulok. Említettem már, hogy gyakran utazok, de életemben ez az első, hogy ekkora méretű géppel, ráadásul business osztályon. Erre volt most már csak jegy és elég jó áron jutottam hozzá, meghát mégiscsak kényelmesebb lesz itt végigutazni bő nyolc-kilenc órát, mint túrista, fapados osztályon.

Helyemet elfoglalva kényelmesen elhelyezkedek és tervemet megvalósítva, míg el nem alszom, ugyanis utazás közbe tudok a legjobbakat álmodni, elkezdem tanulmányozni a térképet és megjegyzem a tömegközlekedés útvonalait. Rengeteg városét tudom már fejből, ez is egyfajta egyszerűsítése az életemnek, plusz a hihetetlen fokú lustaságom is közrejátszik benne. Van a fenének kedve állandóan keresgélni, egyszerűbb megjegyezni.

Felszállás közben azt érzem csak, hogy a mellettem ülő idősebb korú hölgy elkapja a kezem és félelemmel a szemében mered előre. Ha félsz a repülőktől mi a fenének szállsz fel egyre? Na, hogy ne tűnjek fel olyan rossz fényben, finoman szorongatni kezdem két kézzel azt a kacsóját amivel megragadott és egy bíztató mosollyal nézek vissza rá, amitől úgy tűnik kicsit enyhül a félelme. Akkor jöhet a figyelemelterelés.

- Hogy hívják magát?

- Elena. De kérlek tegezz.

- Rendben. Van házi állata?

- Van. Van egy nagyon édes husky kutyusom és egy kiállhatatlan dög macskája a férjemnek. 

- Óha! Mióta házas?

- 10 év lesz két hónap múlva. De már sokkal régebb óta vagyunk együtt. Úgy ám! 27 éve!

És csak áradozott, áradozott és áradozott. Mennyire vagyok szemét ha azt mondom, hogy nem igazán érdekelt és még be is aludtam rajta? Dehát na, mondtam, utazás közben alszom a legjobbakat. Anno még egyetem első évében mikor dolgozni kezdtem aktívan, legálisan, nem egyszer aludtam be reggel állva a buszon utazás közben. Sose mentem túl, és volt egy plusz húsz perc pihenőm.

Arra kelek csak fel, hogy a hangosbemondón keresztül tájékoztatnak bennünket, hogy légörvénybe kerültünk és ezért fokozottan kérnek minket, hogy kössük be magunkat és ne járkáljunk. Nem mintha olyan sokan közlekednének a légiutaskísérőkön felül, ugyanis mindenki alszik. Köztük a mellettem ülő is. A kis kijelző szerint még körülbelül fél óra van hátra az útból és ebből általában negyed óra szokott lenni a leszállás, márha megkapja a gép időben az engedélyt.

Hát most nem ez történik, ugyanis a vihar miatt nekünk még kavarogni kell fent egy darabig. Korábban érdekelt nagyon a légiforgalomirányítás, így tippjeim vannak mi lehetnek az okok még, de egyikre se merem a fejem adni.

Nagy nehezen leszenvedi magát a gép a kifutópályára és megérkezünk. Vagyis csak azt hiszem. a kifutó kellős közepén megáll a gép és nem mozdul. A legtöbb utas feszeng, csak néhányan pislogunk magunk elé nyugodtan, sokkal inkább unottan. Telefonom szerint úgy negyed óra elteltével szólnak nekünk ismét a hangos bemondón keresztül, hogy ide fog értünk jönni értünk egy busz ami bevisz a terminálra mivel problémák léptek fel. Utastársaim morognak, értetlenkednek, én meg csak bízom abban aminek jönnie kell. Talán hülyeségnek hangzik ez is, de ezzel sok stressztől és energiapocsékolástól kímélem meg magamat. 

Reptéri magánjárataink, azaz a hat busz két percen belül megérkezik és leszállítanak minket. Szemeim kétszeresükre nyílnak, mikor meglátom a bonyodalmat: Egy Airbus A319-es áll a mi gépünkkel szemben. Még szerencse, hogy nem történt komolyabb baleset, igaz én még jobban jártam volna, de a kis Airbus utasai nem hiszem.