Úgy döntöttem átugrom az utolsó nyarat. Mivel sejtem, hogy mindenkit az érdekel, ami a Roxfort után várt minket. Az önálló életünket egy másik országban.
-Akkor;- engedtem el az anyukámat a hajókikötőben, majd Charliera néztem.
-Irány Románia.- nyújtotta felém a kezét. Mi pedig szerető családjainkat hátrahagyva indultunk meg mosolyogva a hajónk felé.
-Izgulsz Penny?- nézett rám Charlie.
-Ennyire még sosem izgultam.- néztem Charlie szemébe.
-Nyugi, jó lesz.- nyugtatott meg.
-Remélem.- mosolyogtam rá.
Felérve a hajóra azonnal megálltunk a korlát mellett és egészen az indulásig onnan integettünk a családjainknak.
Így indult el a hosszú és fárasztó utunk a munkahelyünk felé. Bár mindenki furcsán nézett ránk, hogy miért pont Romániába tartunk, de mi csak magunkban röhögtünk rajtunk. A tudatlan mugliknak semmi közük ahhoz, ami a varázsvilággal kapcsolatos. Így pedig a sárkányokról sem tudhatnak. Másért ugyan ki menne épp Romániába de most komolyan?

Később viszont rájöttem miért mondják azt, hogy Anglia fel sem ér szépségben Európához.
-Olyan gyönyörű volt az út.- szálltam le boldogan a vonatról Bukaresten.
-Nem volt időm annyira azt nézni.- indult el kifelé.
-Ezt hogy érted?- néztem rá értetlenül.
-Veled ellentétben én a nyelvvel is foglalkoztam.- nevetett ki. El is felejtettem megemlíteni, hogy sajnos napokig barna voltam. El tudjátok képzelni milyen nehéz az érzelmeidre változó hajadat egy színen tartani? Hát eléggé nehéz. Főleg ha rettenetesen sok érzelem kavarog benned. Kezdve a boldogsággal, félelemmel és a bizonytalansággal. Talán ezek uralták leginkább az elmém akkoriban. Nem tudtunk se románul, se oroszul. Ráadásul még így is kitűntünk a tömegből a kinézetünk miatt.
-Biztos ti vagytok a brit párocska akik jöttek gyíkozni.- hallottunk meg egy végre a mi nyelvünkön beszélő egyént.
-Igen, mi volnánk.- mosolyogtam rá a kissé már idősödő férfire.
-Gyertek.- intett, mi pedig követtük.

-Úgy tudtam, hogy egy metamorf boszorka jön.- nézett rám furán, mire kacsintottam egyet jelzésként, hogy én volnék az.
-Tényleg, bocsáss meg, néha elfelejtem, hogy muglik között vagyok. Nem nagyon jövünk emberek közé.- nézett rám elnézéskérően.
-Semmi baj. Először otthon én is majdnem lila hajjal mentem az állomásra.- nevettem fel.

Kiérve az állomásról megállt egy kocsi mellett. Majd miután bepakoltunk, beszálltunk. Míg én hátra, addig Charlie előre.
-Amúgy, John vagyok. John Flitl.- mutatkozott be végre. Még mindig nevetnékem van ettől a vezetéknévtől, de mindegy is.
-Charles Weasley. Ő pedig Penelope Tonks.-
-Még sosem hallottam, hogy a Charlest használtad volna Charlie.- bukott ki belőlem a nevetés.
-Te sem vagy a Penelope név híve Penny.- vonta fel a szemöldökét mosolyogva.
-Édes kis pár vagytok amúgy.- hallottuk meg a mosolygó Johnt. Mire csak elmosolyodtunk. Ha tudta volna; -Hopp, ha jól látom valaki átment rózsaszínbe.- nézett rám fél pillanatra a sofőrünk. Erre csak felkuncogtam és elkezdtem a tájat nézni. Kelet-Európa rettentő gyönyörű. A fűvel borított vidék, az erdők és a hegyek mind rettenetesen gyönyörűek. Egyszerűen gyönyörű vidék és kész. Nem tudok róla többet mondani.

Jó idő után, ami a Romániáig vezető úthoz képest semmi volt, elértünk egy erdőig. Egy kis elrejtett ösvényen mentünk itt tovább. Akkor még picit felkavarta a gyomromat a földút egyenetlensége, de kibírható volt. Ahhoz képest viszont a hopponálás semmi. Szóval igen, a földutak veszélyesek.
-Megjöttünk kölykök.- nézett ránk kedvesen John. Nekem pedig csak örömömben majd kiesett a szemem a helyéről. De ahogy fél szemmel láttam, Charlie sem nézett ki másképp. A látvány pedig feledhetetlen volt. Akkor nem hittem, hogy egy ekkora helyről beszélünk, de lássuk be, hülye egy feltételezés volt tekintve, hogy sárkányokat tartanak itt, amik mint mindenki tudja, nem éppen kicsik. -Na, hogy tetszik?- nézett ránk mosolyogva John.
-Már most imádom.- mondtam a fejemet megrázva, hogy kiessek a kábulatból.
-Akkor mire vártok? Gyertek jelentkezzetek be.- ment hátra a csomagokhoz az időközben jóbaráttá vált John.
-Felkészültél?- szálltam ki, közben pedig végig Charlie kisfiúsan kíváncsi tekintetét figyeltem. Hogy lehet ilyen aranyos valaki, de most komolyan? Penny, állj le, mind tudjuk, hogy Charlie csodálatos, nem kell mondanod.
-Erre nem lehetett felkészülni.- csapta be a kocsi ajtaját rettentő boldogan. Az azt az évet megelőző nyártól kezdve nagyon beleéltük magunkat ebbe. Valdd be te is, marha cuki egy pasi!

Miután John elvezetett minket az irodába és végre aláírhattuk a szerződéseinket, teljes mértékben fel lettünk véve. Akkor döbbentünk rá, hogy a nem is annyira rég dédelgetett álmunk valóra vált.
Ez után elindultunk a szállásunk felé.
-Remélem nem baj, hogy egy házat kaptatok. Nekünk már párként voltatok bejelentve.- álltunk meg az egyik kis ház ajtaja előtt.
-Semmi baj. Elvileg el kell tudnunk egymást viselni.- ölelte át a vállamat Charlie.
-Ha 7 együtt töltött év alatt nem jött össze, akkor baj lenne.- mosolyogtam rá Johnra.
-Akkor jó. Majd reggel értetek jövök. Addig pihenjetek. Jól tudom milyen hosszú az út. Ja és ne lepődjetek meg ha hangzavar lesz, az itt mindennapos.- hagyott minket faképnél a kísérőnk.

A kis házikónk nagyon aranyos. Egy piciny ikerház egyik fele lett a miénk, ami 3 részből áll, plusz egy kis teraszból. Egy elülső szobából, aminek a jobb oldalán van a konyha, a balon pedig egy kanapé, két szék és egy asztal. A bejárati ajtóval szemben van egy szekrény, ahol a felszerelés van, az ajtó balján pedig egy fogas és egy cipőspolc van. A kanapé mellett van egy ajtó, ami a másik szobába vezet, ami a háló. Itt két szekrény, két íróasztal és két komód van. Minden bútor kis egyszerű és régies darabok. Vagyis mi ezt hittük, majd kiderült, hogy keleten mindenhol ilyenek vannak. Na mindegy. Visszatérve a kis házra, a konyha jobb oldalánból nyílik a fürdő. Ez is kis aranyos. Az egész házacska olyan kis aranyos, de pont elég két főnek. És igen, ezt a régi, hatalmas Black birtokról jött fruska mondja, akinek a szobája  akkora, mint ez az egész ház. Szóval higyjétek el nekem, a kisebb dolgok néha sokkal jobbak.

-Akkor, pakoljunk ki.- csaptam össze a tenyerem.
-Én inkább alszom.- dőlt be Charlie az ágyba.
-Ugyan már Szívem. Legalább csak annyi dolgot csináljunk meg, amennyit muszáj. Kezdetnek egy gyors zuhany és egy kis evés is elég.- cirógattam a haját.
-Jó, legyen ennyiben még benne vagyok.- kelt fel, majd elkezdett kutakodni a táskájában.
-Használj bűbájt, így sosem lesz meg semmid.- nevettem ki. Szegénykém időközben úgy néz ki elfelejtette, hogy minden táskánkon tágítóbűbáj van. Szemétség mindenkivel szemben? Pontosan. De ez mikor érdekelt? Ja tényleg, soha. Nyugi, csak 4 táskánk van. Egy-egy bőrönd és egy-egy kisebb táska. Mára már pontosan tudjuk, hogy nem kellett volna mindent is elhozni, de lássuk be, így egyszerűbb volt minden. Az összes cuccunk egy helyen van és ezt csak mi tudjuk. Meg azok sejthetik, akik tudják, hogy Göthe Salmander a bálványom gyakorlatilag.

Miután elintéztük alapvető szükségleteinket, amit nagyban segített az is, hogy teli hűtő várt minket, végre lefeküdhettünk pihenni.
-Fáradtnak tűnsz.- mosolygott rám Charlie full fáradtan csillogó szemekkel.
-Te se vagy szebb. Aludj jól.- kuporodtam össze egy kis gombóccá a takaróm alatt, de azért még figyeltem Charliera.
-Jó éjt Penny-m.- puszilt homlokon, majd ő is aludni tért.

Mint azt már rengetegszer elmondtam eddig, sosem hittem volna, hogy ide jutok, vagyis jutunk. Mindig azt gondoltam kicsinek, hogy nem tudom levetkőzni a családom rossz hírnevét, de úgy néz ki sikerült. Végre nem Black ivadék voltam a többi boszorkány és varázsló szemében, hanem csak simán Penelope Tonks, a metamorfmágus, jó tanulási érzékkel rendelkező volt griffendéles hajtó. Szóval, a bátorság tényleg végig velem volt az életben. Hiába nem vettem figyelembe a jelenlétét, ott volt velem. Ma már jobban tudom értékelni kedvenc nagybátyám szavait, "légy bátor".