Szép napot mindenkinek, képzeljétek, lassan a jelenben vagyunk és hogy ez mit jelent? Egy pici vitát és sok sírást. Szóval, asszem elöre is bocsánatot kérek.
-Tudod min gondolkodtam?- sóhajtottam fel késő este az ágyon fekve, miközben a hasamon pihenő Bejglit simogattam.
-Nem, de inkább aludj szívem.- ásított egyet mellettem Charlie.
-Haza kéne menni. De nem csak látogatóba.- mondtam ki leszütött szemekkel.
-Tessék?- könyökölt fel a vörös azonnal. Ő is rájött, hogy nem fogunk sokat aludni.
-Jól hallottad.- néztem rá komolyan.
-Ez honnan jött így hirtelen?- értetlenkedett.
-Túl sok minden történik otthon. Jobb lenne, ha ott lennénk.- ültem fel útjára engedve a kis lényt. Nagy bajok lehettek volna, hamég ő is ott van. Észlelte is a kis drága, hogy a ketrecében jobb lesz neki.
-Na és? Attól még mi jól megvagyunk itt.- nézett rám kicsit már szikrázó szemekkel. Na itt már elkezdett bennem felmenni a pumpa.
-Pontosan jól tudod, hogy a családjaink nyakig benne vannak ebben. A családomat egyfolytában basztatják a Black vér miatt, a szüleidről meg köztudott, hogy mindenben Dumbledore pártján állnak. Ron Potter legjobb barátja, Percy, apud és Bill a minisztérium emberei, Nymp pedig auror. Sokkal jobban örülnék, ha mi is velük lennénk. Nem érted? Otthon nagyobb szükség van ránk.- kezdtem el fel-le sétálni a szobánkban.
-Szerinted én vak vagyok? De nem fogom feladni az álmunkat, csak mert elvileg nemsokára visszatér Tudjukki. Ne hidd, hogy eldobok mindent csak emiatt! Meg amúgy is, jól megvannakotthon nélkülünk is!- kezdett el ordítani, amivel rettenetesen meglepett és megijesztett.
-Tudod mit!? Nem érdekelsz! Akkor nélküled mondok fel reggel! Veled ellentétben engem még érdekel a családunk!- viharzottam ki a házból a kistáskámat felkapva, már könnyezve, majd seprűre szálva elhagytam a menedék területét. Nem értettem mi ütött Charlieba. Olyan volt, mintha a munkán kívül más nem lenne fontos neki. Pedig nála nem sok családcentrikusabb embert ismerek. Vagyis, addig azt hittem.

Aznap éjjel órákon keresztül ültem egyhelyben egy szikla szélén. Az elején azon gondolkoztam, hogy mi tévő legyek, viszont ahogy teltek az órák, már csak a sötét tájat voltam képes nézni. Csak nehezen tudatosult bennem, amikor már a sötétséget felváltó pirkadat is elmúlt, helyet adva a teljesen világosságnak.
Lehet vissza kéne mennem.
Cikázott át a fejemen ez a gondolat. Nem azért, mert bárki keresett volna, vagy mert dolgoznom vagy aludnom kellett volna, hanem azért, hogy megpróbáljak pontot tenni az ügy végére.

Viszont bárhogy próbáltam magam rávenni erre, nem sikerült. Mindig visszajutottam arra a pontra, hogy jó ott nekem, ahol most vagyok. Mindenkivel előfordul, hogy a démonai mind egyszerre jönnek elő. Ez velem sem volt másképp.
"Sosem leszek elég különb ahhoz, hogy ne anya családját lássák bennem."
"Sosem lesz teljesen normális családom. Mindig csak a hibákat fogom keresni, mint a minden Black."
"Mikor fognak engem is elítélni csak a nevem miatt?"
"A leendő gyerekeimet vajon a miattam vagy Charlie miatt fogják bántani? Ha miattam, a nevem vagy a hajam miatt? Mikor érünk már el arra a pontra, hogy a szeretet előbbre van a pénznél?"
"Mikor nem kell majd szégyelnem aki és ami vagyok? Egy nagy varázslócsalád egyik metamorf tagja vagyok, akire furán néz mindenki. Aki csak feszengve mehet emberek közé, nehogy megváltozzon a haja"
Ezek és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak folyamatosan a fejemben.
Végezetül kisírt szemekkel, teljesen kimerülten ültem a szirten. Hogy maradjak erős a démonok folytó szorítása mellett? Volt időm megtanulni ezeket elnyomni, de néha kitörnek. Már rég otthon kellene lennünk a többiekkel. Szükségük van ránk, ahogy nekünk is rájuk. Szükségünk van olyanok közelségére, akik ismernek és megértenek minket. Ezen kívül pedig szeretetet adnak. Félre ne értsetek, imádom Charliet, de kevés. Szükségem lenne anya nyugtató szavaira, Nymp közelségére és apa mindentől óvó tekintetére, valamint a kedvenc vörös vsaládom jelenlétére. Leegyszerűsítve, szükségem van a teljes családomra. Mindenkire aki fontos nekem.

Kicsit lenyugodva és összeszedve magamat észleltem, hogy időközben már dél is elmúlt. Akkor tudatosult bennem, hogy lehet már valaki égen földön engem keres. Ismerem már annyira Charliet, hogy tudjam, hiába húzza fel magát valamin, rövidesen lenyugszik és rájön kinek van pontosan igaza. Most viszont egyikünknek sem, de egyben mind a kettőnknek is igaza van. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy nincs tökéletes megoldás erre. Egyre jobban fáradtam és már eléggé éhes is voltam addigra.
Rövidesen erőt vettem magamon és észlelve, hogy biztos sok túrázó lehet most az erdőben, inkább hopponálva tettem meg a visszautat.

A házunkhoz érve kicsit boldogan vettem észre, hogy Charlie nem tartózkodik benne. Szóval miután a ketrecéből kivett picurkámat a vállamra helyeztem, nekiláttam teát és szendvicset csinálni.
-Nem tudom mi ütött belénk Bejgli. De én komolyan gondoltam. Nem bírok úgy itt lenni, hogy otthon nem tudom mi van. Nem tudok segíteni ha baj lenne. Félek. Félek, hogy a nyári incidens nem egy egyszerű erőfitogtatás volt.- sóhajtottam fel.
-Tényleg ennyire rossz neked mindez?- hallottam meg Charlie aggódó hangját magam mögül. -Mindent sajnálok én kis Sárkányfiókám.- ölelt át hátulról fejét a vállamra helyezve, a nyakamhoz bújva. -Viszont, ne tünögess csak így el többet, mert beleőrülök.- suttogta alig hallhatóan, mire én csak mosolyogva hozzábujtam. -Ha neked ez ennyire fontos, menjünk haza. Igazad van, a család mindennél fontosabb. De előtte, amint ettél nyomás pihenni, mert pontosan tudom, hogy megint nem aludtál semmit.- puszilt arcon, majd leült a kanapéra olvasni. Mondtam, hogy nyugodt lesz mire visszaérek. De azért bántott, hogy aggódott. Miután végeztem az evéssel és az utolsó csepp teámat is megittam, mosolyogva húzott fel a székből, majd miután lefektetett az ágyra, mellém feküdt és a hátamat simogatta. Nem is telt el sok idő és már aludtam is. Annyira megnyugtat a közelsége. Túl nyugodt személy ahhoz, hogy sokáig frusztrált legyen mellette bárki is.

A szemeimet kinyitva rájöttem, hogy vagy baromi késő van, vagy észveszelytően korán. Oldalra nézve pedig arra jöttem rá, hogy az a nagyokos aranyosan alvó Charlie elfelejtette bezárni Bejglit, mivel az említett apja karjához bújva aludt. Mosolyogva vettem magamhoz a picur teremtményt, majd miután végig simítottam Charlie karján felálltam az ágyról és a konyha felé indultam. Időközben pedig a fekhelyére tettem Bejglit. Csak nem hagyhattam az ágyon, a végén még megsérül a piciny lény.
Hajnali 4 óra. Minden vágyam volt ilyenkor ébredni, de tényleg. Viszont elengedtem az idegességem, amikor rájöttem, hogy így legalább tudok normálisan dolgozni és nem csak naplopózgatni. Olyan rég csináltam már palacsintát és annyira megkívántam ott hajnalban, hogy neki is áltam. Mellette pedig feltettem forrni egy kanna vizet is, mert hát, tea nélkül egy reggeli sem az igazi.

Amikor már majdnem készen lettem mindennel a még fáradt Charlie ölelését élvezhettem, aki úgy döntött kis aranyosan kezdi a napot.
-Jó reggelt, hogy aludtál?- fordítottam meg az utolsó finomságot a serpenyőben.
-Tekintve, hogy ott aludtál mellettem, elég jól. De erre jó volt felkelni.- puszilt arcon, mire én csak kuncogni tudtam és viszonoztam a kedvességét.
-Ennek nagyon örülök. Megcsinálod az asztalt?- mosolyogtam rá amikor elhelyeztem a palacsintát a tányéron, majd ízesíteni kezdtem a teát.
-Persze. Bejglinek tettél be enni?- jött mellém tányérokért.
-Még nem, de már megyek is.- suhantam el mellette a kis lényhez, aki észlelve, hogy biztos enni kap, már jött is oda a ketrec ajtajához. Viszont valami igen fura volt rajta. Méghozzá a nyakában csüngő gyűrű. -Charlie, nekünk mióta van ilyen gyűrűnk?- vettem le a nyakáról, majd jól szemügyre vettem. Egy kis ezüst karika három pici kővel. Annyira gyönyörű. Viszont abban a percben csak arra tudtam gondolni, hogy ugye nem megint kiszökött lopkodni a mi kis Bejglink? De Charlie válasza még ennél is jobban meglepett...