Kicsit ugrom az időben, mert így az izgalmas. Időszámításunkban aznap lesz az azévi első meccs. Mardekár - Griffendél. Emlékszem, az egész délelőttöt végigizgultam.
-Na mi van Penny-kém, csak nem izgulsz?- pattant le mellém teljes harci díszben Charlie. Nem nevet, ez egy véresen komoly küzdelem. A házkupáért mindent meg kellett tenni. Nem vagyok/voltam mániákus, áh, dehogy.
-Nem vicces. Nagyon jól kéne indítani, erre kifogtuk a mardekárt. 200%-ot kell nyújtani érted? Jókor találj nekem cikeszt értve vagyok?- néztem Charlie szemébe.
-Ellopod a feladatomat Tonks?- jelent meg a csapatkapitány. Tomas Gerret. Jaj, mennyi jó meccsen vezette át a csapatot. Akkora kár, hogy autó balesete volt. Pedig nála jobb őrzőt én nem ismertem. De már ennek is volt pár éve.
-Néha rosszul végzed, én csak segítek.- vontam vállat, majd nyújtani kezdtem.
-Ezt megjegyeztem.- hagyott faképnél.

Hiába kviddicsezem másodév óta, minden meccset végigszorongtam.
-Nyomjuk le őket.- emelte fel a jobbját Charlie.
-Kapd el azt a cikeszt.- pacsiztam le vele, majd összefontuk az ujjainkat, csak hogy egymást bátorítsuk. Így visszagondolva, nem csodálom, hogy egy párnak voltunk nézve.
-Mehet skacok?- nézett hátra Tomas.
-Nyerjük meg a meccset!- ordítottuk egybehangzóan.

Körülbelül egy órája ültünk a seprűn. 60-40 a mi javunkra, kezdtünk kicsit fáradni, de pihenni nem pihentünk, az a gyengéknek való.
-Tonks!- ordított oda az egyik hajtótársam. Ne higyjétek azt, hogy közel 10 évvel ezelőtti dolgokra olyan tisztán fogok emlékezni. De legalább szépen kaptam egy labdát.
Most elmondom a taktikát: menj minél közelebb az őrzőhöz és úgy dobj. Eskü tízből nyolcszor azonnal bemegy. A maradék kettőnél rossz az időzítés, vagy oldalbatalál egy labda.
A labda sorsa pedig nem más, minthogy bemegy az egyik karikába, majd véletlenül majdnem lelököm az őrzőt a seprűjéről.
-Nagy volt a lendület.- nézett rám kicsit dühösen.
-Meglehet.- hagytam ott, majd le lett fújva a meccs, Charlie kezében pedig ott díszelgett a cikesz. Én azonnal le is szálltam mellé.
-Ezt nem sietted el.- ugrottam a nyakába, majd sorra megjelent mindenki. A kis győzelem segít a nagy felé, ezt jól jegyezd meg.
-Nem hát.- veregette meg Tomas Charlie hátát.
-Na irány ünnepelni.- ordította el magát valaki az akkori csapatból. Egyem meg a névmemóriámat amúgy.

Mire felértünk a klubhelyiségbe az már a szokásos módon tele volt kajával, itallal és boldog háztárssal.
-Na itt van a csodacsapat!- vett észre minket valaki. Azt már akkor sem tudtam hogy ki, szóval most nem haragszom annyira magamra.
-Ugyan srácok, ez még csak az első meccs volt idén.- nyugtatta őket Tomas. Van aki nem szereti ha becézik, na ő ilyen ember volt.
-De szerény valaki. Na bulizzunk emberek!- kapott mindenki egy-egy poharat. Na én innentől nem követtem anno az eseményeket. De ez egy kivételes nap volt. Akkor ki lettem rángatva a sarokból, számomra teljesen ismeretlen okokból.
-Na gyere Penn, most szórakozol egy kicsit te is.- fogta meg a karom Charlie.
-Te részeg vagy?- vontam fel a szemöldököm.
-Előfordulhat. Na, gyere már.- nyaggatott. Én pedig belementem a játékba akkor először. A kis magnóból szolt a zene, az italok szinte el se fogytak és mindenki vidám volt. Mit ne mondjak, fura volt ennyire elfelejteni a helyes dolgokat és csak a pillanatnak élni. Egyszerűen csak jól éreztem magam.
-Jön McGalagony!- rontott be az őrszem és utána mindenki rohant amerre látott. Főként a hálók felé, de voltak olyanok is, mint én és Charlie, akik csak "elaludtak a kanapén".

Amikor a házvezetőnő belépett a klubhelyiségbe, mindenki lefagyott. Még a levegővétel is veszélyes mutatványnak tűnik ilyenkor.
Miután úgy döntött, hogy minden rendben van, elhagyta a helyiséget. Igen, megszokott volt ha valaki a kanapén aludt, fárasztó a suli nem vitás.
-Ezt megúsztuk.- fújtam ki a benttartott levegőt.
-De meg ám. Amúgy őkelme miért is pont rajtam fekszik?- a sötétben nem láttam, de tuti felhúzta a szemöldökét. Akkor kezdtük az ötödik közös évünket, szóval ismertük egymást ennyire.
-Így hihető. De azért pluszba, most barna voltam; eddig.- váltottam vissza a világosbarnáról, lilára.
-Pedig a barna is jól állna. De te az én lilahajúm vagy.- kaptam egy baráti puszit. Mint mondtam, a sok év összeköt és szokásokat is ad.
-Oké, ezt hagyjátok abba, amíg nem terjesztem el én is, hogy együtt vagytok.- paskolta meg Charlie hátát Bill. Nem is láttam, hogy ő is lent volt.
-Vicces vagy Bill.- nevettem fel.
-Nem vicceltem Penelope ezt elhiheted.- ment fel a lépcsőn nekem pedig lehervadt a mosoly a képemről. Na igen. Sosem szerettük ha azt hiszik együtt vagyunk. Egyszerűen rüheltük.
-Szerintem menjünk mi is aludni.- álltam fel.
-Rendben. Reggelinél találkozunk.- indult meg Charlie is a hálója felé. Egy dolgot jól jegyezzetek meg. Sosem a meccs a lényeg, hanem a következménye. Az emberek nem teljes meccsekre emlékeznek, hanem a legjobb és legrosszabb pillanatokra, valamint az eredményre. Ezek számítanak, nem pedig a töltelék idő.

Az idő ezután szintén rettentő gyorsan telt. Karácsonyra már 100 ponttal a mardekár felett jártunk, ami jó aránynak számított. A többiek azon az éven is csak e két ház után szerepeltek a ranglétrán. De a neheze mindig a második félévben keresendő.

A karácsonyt mindig is otthon töltöttük. Szenteste anyáékkal beszélgettünk és ettünk, míg másnap reggel ajándékoztunk. Délután én és Nymp mindig máshova voltunk hivatalosak. Ő a barátnőihez ment, én pedig Weasley-ékhez. Mindig is szerettem velük ünnepelni. Az a család maga a megtestesült boldogság és ezzel nem túlzok. Molly és Arthur kifogyhatatlan szeretetbombák, ahogy a gyerekeik is. Ezért csodálkoztam, hogy befogadtak. Mindig is nehéz volt anya családja miatt elfogadtatni magunkat a többi emberrel. A Black vér átok.

A Roxfort expresszen ülve vártuk a hazamenetelt. Akkor kivételesen Nymp és Percy is velünk ültek, karácsonykor mi is mindig kicsit összébb kerültünk. Így belegondolva, a hetedéves karácsonyunk volt az utolsó együtt töltött ünnep.
-Na szóval van egy kérdésem.- dőltem előre.
-Mégpedig?- vonta fel Bill a szemöldökét.
-Mézeskalács vagy csupa csokis süti?- utaltam arra, hogy akkor is sütni akartam. Szeretek sütni, amit mai napig senki sem bán körülöttem.
-A csokisat.- csillant fel Percy szeme.
-Akkor azt sütök.- mosolyogtam rá.
-Imádlak.- ölelt meg.
-Akkor majd mi sütünk mézeskalácsot Billel.- csapta össze a tenyereit Charlie.
-Molly legyen mellettetek azért.- nevetett fel Nymp. Mi pedig követtük a példáját. A fiúkat régen nem lehetett a konyha közelébe engedni. Egyszer lementek anyáknapi reggelit csinálni, aminek az lett a vége, hogy ki kellett dobni három edényt. Ekkor volt Charlie 8 éves. Azóta zaklatja őket ezzel mindenki, akivel meg lett osztva.
A vonat elhagyása után elbúcsúztunk mindenkitől, majd Nymp és én hazamentünk.

A karácsony hamar eljött ezután. Karácsony este a nappaliban ültünk az öt házimanónkkal és anyáékkal és csak beszélgettünk. Olyan nyugodt és békés volt minden. Mi szeretjük a házimanóinkat. Már mindannyian szabadok voltak kiskorunkban is, csak nálunk akartak maradni, hogy megkönnyítsék főként a szüleim életét. Olyan szeretetteljesek ők is.

Másnap reggel alig vártam, hogy ajándékozzunk. Anya nyakláncimádatát egy új darabbal bővítettük ki Nymp-el, míg anya segítségével apa egy üveg wiskey-t kapott. Nymphadorat egy új sállal valamint könyvekkel leptük meg, míg én egy új seprűt kaptam ajándékba. Érdekesség, hogy az a seprű a mai napig nagyon jó. Lehet már le kellene cserélni, de felnőttként már nem éri meg újat venni helyette. Lehet nagyon kitöltöm a múltamat mindennel? Lehet, de nem baj, mert én ilyen vagyok.

Szokásomhoz híven seprűvel mentem el az odúig. Az erdő túloldalán laknak és közöttünk sosem volt út, csak a kijárt ösvény. Így belegondolva, kicsiként miért is nem tettük meg soha ezt a fél órát? Jó kérdés. De így legalább többet ért az út azután. A kis sütimmel és az ajándékokkal felpakolva az erdőn keresztül repülni marha jó érzés, én mindenkinek ajánlom. Na jó, a seprű is mindenkinek jót tehet.