[27] Az ajánlat
▄▄▄▄▄▄

● Reece ● 

Mr. Hurley arca értetlenül pattogott köztünk, míg én tisztán hallottam Coco kétségbeesett szavait, szemei meredten próbáltak lebeszélni, pedig fogalma se volt róla, hogy mit akartam. Mit meg nem tettem volna érte, akár az életemet is feláldoztam volna.

Minden itt tartott, a családom, ő és barátaim, de folytonosan ott búgott a gondolat, hogy nekem nem itt volt a helyem. Nem erről álmodoztam éveken keresztül. De mégis, akárhányszor hunytam le a szemeimet, nem láttam semmit sem, már nem lebegtem a csillagok között, ma már nem ez volt az álmom.

- Valószínűleg itt maradok. – A szavaim halkan buktak ki belőlem, mindkettőjük arcán meghökkenés suhant át. Coco megrázta a fejét, de belőlem csak egy gyenge mosolyt tudott kicsalni.

- Reece, de te...

- Tényleg ezt akarja, vagy én erőszakoltam ki magából ezt a választ? – A férfi megigazította a szemüvegét, majd sóhajtva visszahuppant a székére. Különös volt, hogy egyetlen egy vonásában sem hasonlított Coco az apjára. Mindenestül az anyja volt.

A férfi összekulcsolta a kezeit, majd megeresztett magából egy sóhajt, intett, hogy foglaljunk helyet.

A vacsora végig ebben a feszélyezett csendben telt, nem próbáltunk meg beszélgetést kezdeményezni, egyszerűen elfogyasztottuk a vacsoránkat. Csak akkor bírtam fellélegezni, mikor kiléptem a kapun és megéreztem a fagyos hideget, egyenesen megborzongtam.

A zsebeimbe fúrtam a kezeimet, mikor meghallottam azokat a lomha lépteket. Először azt hittem Coco jött ki, de megérezve a férfi erőteljes, fűszeres illatát, elnyomtam magamban a csalódottságot. Mr. Hurley belefúrta az arcát a sáljába, majd lazán intett egyet. Azt üzente a mozdulataival, hogy kövessem.

- Coco otthon marad, haza viszem, Reece. Amúgy is szerettem volna beszélni magával! – Követtem az autó felé, majd zavartan helyet foglaltam mellette az anyósülésen. A férfi óvatosan feljebb tekerte a fűtést és lassan kihajtott a feljáróról. Minden olyan monotonitással történt. Felbőgött a motor, majd megindulva a sötét éjszakában, azonnal el is vesztünk benne. – Tudom már egyszer letegeztem, de maradhatunk a tegeződésnél? Nyugodtan szólíts Sorennek. – Bólintottam. A férfi hitetlenül megrázta a fejét, letekerve a nyakáról a sálat egy laza mozdulattal hajította azt hátra. – Nem biztos, hogy a legjobb benyomást nyújtottam neked, de szeretném, ha beszélnél velem, hiszen valahogy jobb belátásra kell bírnom a feleségemet. Ő kicsit keményebb dió, mint én.

- Miért ilyen kedves velem?

- Kedvesnek nevezed ezt, ahogy viselkedek? – Döbbenten meredt rám, gúnyosan elmosolyodva néztem ki az ablakon, a hullámzó tóra.

- Nem gyűlöl, ez éppen elég.

Soren halkan felnevetett. – Tényleg itt akarsz maradni, vagy csak miattam mondtad azt az asztalnál?

- Egykoron szerettem a csillagászatot, ezzel akartam foglalkozni, érdekelt a fizika, ez volt az álmom. – Egyszer se néztem a férfire, egyenesen ki az ablakon, szükségem volt egy felnőtt emberre. Soren pedig végighallgatta a szavaimat. – De ma már nem az vagyok, aki voltam egykor. Nem tudom, szeretném-e ezt csinálni, vagy sem.

- Ennyire megváltoztál volna?

Lehunyt szemekkel gondoltam vissza néhány hónappal ezelőtti önmagamra, keservesen bólintottam.

- A halasztás mellett még nem gondolkodtál?

- Baseballozok, csak ösztöndíjjal vehetnek fel, amit még most a végzősként kéne megszereznem, az ösztöndíjat nem lehet halasztani. Vagy most vagy soha. Kijönnék a formámból. – Soren felém nyújtotta a GPS-t, amibe bediktálva a házszámunkat már csak arra lettem figyelmes, hogy az autó leparkolt az ócska kis épület előtt. Kettő koszos műanyag szék csillámlott a mesterséges fényekben, a teraszon kókadoztak. Belülről még égett némi fény.

- Nem tudtam, hogy játszol. – Felnézett rám és fáradtan nyújtotta felém a tenyerét. – Coco miatt ne aggódj, dönts, ahogy jónak látod. A lányom mindenben támogat...

Csak ekkor pillantotta meg a húgomat. Tiana mosolyogva nyitotta fel a bejárati ajtót, de kiszúrva azt, hogy nem voltam egyedül egy suta intés mellett vissza is szaladt a házba, de mindketten láttuk, hogy az ablakból minket figyelt. Soren szórakozottan felnevetett, majd megszorítva az ujjaimat, visszahelyezte az övéit a kormányra.

- Őt sem akarod itt hagyni, ugye?

Megráztam a fejemet.

- Pedig néha el kell ereszteni a szeretteinket. Coco melletted marad, bárhogyan döntesz, a lényeg az, hogy magad miatt dönts, ahogy dönteni fogsz, fiam.

Meglepetten pislantottam, de addigra már elillant a hirtelen felszálló érzés.

- Köszönöm!

- Ugyan! – Egy utolsó erőtlen nevetést hallottam, majd magam mögött becsapva az ajtót figyeltem egy ideig, ahogy az autó eltűnik az egyik fordulóban.

Lehunytam a szemeimet. A fagyos, havas szellő az arcomba kotorta az utcáról összesepert koszt, mégis valahogyan ez is segített abban, hogy ne essek össze a fáradtságtól. Egyszerűen már nem bírtam tovább tartani a tagjaimat. Sóhajtva fordultam meg. Tiana a teraszon állt, összehúzta magán a kabátját és hatalmas szemekkel pillantott fel rám.

Láttam rajta, hogy kérdezősködni akart, de amint mellé értem, ő csendesen elnyelte az előbukó szavakat és engedte, hogy belépjek a házba, anélkül, hogy el kellett volna mondanom neki bármit is. Ledobtam a kabátomat a kanapéra, majd a táskát a szobámba hajítva benyitottam anyához.

Némán szortyogott, ujjai erőteljesen ölelték körbe a takaróját, míg a kintről beszűrődő fény ezüstössé festette az arcát.

- Ha éhes vagy, hagytam egy kis spagettit. Beteheted a mikróba! – Behúztam magam mögött az ajtót. Tiana az ajkaiba harapva pislantott fel rám, nem bírtam magamban tartani. Halkan felnevetve összeborzoltam a fürtjeit, majd magam után húztam a konyhába.

Húgom lelkesen pattant fel a pultra, míg én a kihűlt spagettire vetettem magamat. Az ajkait harapdálva lóbálta a lábait, még mindig tisztán láttam, hogy őrlődött, mégsem akart semmit sem kérdezni.

- Coco apja volt, jó ember.

- Az jó! – Egy mosolyt megejtve hajtotta le a fejét. – Anya talált munkát a közeli zöldségesnél. Azt hiszem jót fog neki tenni.

- Minden rendben lesz, Tiana. – Maszatos ujjaimmal végigsimítottam az arcán, mire a lány egy grimaszt vágott, mégsem húzódott el. – Ne rágcsáld az ajkaidat!

- Ó, hagyj már! – kiáltott fel, de azonnal az ajkaira tapasztotta az ujjait. – Nem vagy az anyukám!

- Nem tényleg nem vagyok az, de...

- Na látod! – Diadalmasan pislantott egyet, majd lebotorkálva a pultról a mosogatóba helyezte az üres tányért. – Inkább én vagyok a te anyukád! Még mosogatok is helyetted.

- Ne essünk túlzásba! – Hátulról karoltam át, mire a lányból egy boldog sikkantás szakadt fel. Kuncogva lökte el magát tőlem, de az ajkain ott díszelgett egy boldog mosoly. Felhúzta az orrát, de azért a karjaim közé bújva szívta magába az illatomat. – Hé, minden rendben lesz!

- Ígérd meg nekem, hogy sose fogsz megfeledkezni rólam!

- Sose!

- Grayson is azt mondta, hogy vissza fog jönni. Megígérte! – Elhúzódva törölte le a könnyeit, de azért egy mosolyt varázsolt az ajkaira. – Talán nem is hazudott, a teste vissza fog térni hozzánk, nem igaz?

Ezekkel a szavakkal búcsúzott el, szobájának ajtaját magára zárva még hallottam a feltörekvő zokogást, de nem bírtam rávenni magamat arra, hogy belépjek utána oda. Remegett a markom a kilincsen, de végül elbuktam.

Hagytam, hogy a testem magától kergessen a saját kis világomba és már csak arra lettem figyelmes, hogy némán elemzettem a fehér plafont. A rajta futó repedéseket.

Minden egyes szavára visszaemlékeztem, de egyszer sem ígérte meg. Tudta, hogy örökre elmegy.

Elnyeltem a könnyeket, arcomat tehetetlenül fúrtam a párnámba, mikor meghallottam az életmentő pittyenést. A szobát megvilágította az az egyetlen egy kijelző.

érdekeljen, miről beszélgettetek apával?

amikor haza jött nem volt feldúlt, sőt

minden rendben?

igen

örülök

hát

akkor

jó éjszakát

azt hiszem

jó éjszakát

Lehunytam a szemeimet. Elmosolyodva zártam le a beszélgetést, de fortyogott bennem valami. Aznap mégsem bírtam már többet kicsikarni magamból.

▄▄▄

Mélyen magamba szívtam az esti hűvös levegőt, ujjaim az ütő köré fonódtak, míg szemeimmel követtem Lane edző szavait. Többször is átismételtette velünk a pontokat, amikre figyelnünk kell majd a meccs során.

Tagjaimat csípte a hűvös levegő. Talon csendben melegítette a vállát, míg én a többiekkel leróttam három kört. Fújtatva kaptam a kezeim közé a labdát, mikor az igazgató a pódium felé vette az irányt. Arcomat beletemettem a sálamba. Túljutva a bemutatkozáson már csak arra lettem figyelmes, hogy barátom megpaskolja a vállamat, majd szembe találtam magamat az ellenféllel.

Mintha kikapcsolták volna az agyamat. Az órák egy szempillantás alatt teltek el, a pódium őrjöngött, mikor kiderült, hogy a barátságos mérkőzést végül az Eastlake nyerte. Kifulladva huppantam az öltöző padjára.

- Nem hiszem el, hogy nem láttátok! – Richard zsörtölődve fonta össze maga előtt a karját. – Hiszen vetődtem azért a kurva labdáért és egy olyan gyönyörű alsót dobtam aztán Hayes-nek!

Hayes egyetértően bólogatott, de az eseményről mind lemaradtunk. Vállam sajgott, a lábam már-már leszakadni készülődött, mikor Lane edző cammogó léptei megütötték a fülemet. Az egész öltözőben egyszerre uralkodott el síri csend. Az edző kivágta az ajtót, de az arcán egyetlen egy nyoma sem volt a csalódottságnak.

- Hát, mit ne mondjak szétvertük a seggüket!

Az egész öltöző zengett a nevetéstől, de amint feltartotta az ujjait, a jókedv megint elhalt.

- De ha azt hiszik, hogy egy ilyen játékkal megtudják győzni az edzőket, nagyon tévednek uraim! – Szemei egy pillanatra villantak csak rám. – Húzzanak bele, nemsokára itt vannak a vizsgák és márciusban még a mérkőzések is megkezdődnek! Nem nekem kell bizonyítaniuk! – Sóhajtva dörzsölte meg a homlokát, végül csak intett egyet felém. – Jöjjön Snyder, azt hiszem valaki keresi!

Ennyit nyögött felém, követtem az edző zengő lépteit. Értetlenül akartam megkocogtatni a vállait, de amint kiszúrtam Eric Wolandert, a szívem kihagyott egy ütemet. A férfi a Stanford színeiben tündökölt, arcát lehajtotta, de amint kiszúrta, hogy közeledünk egy hatalmas mosolyt villantott.

Hevesen kinyújtotta felém a kezét, majd a vállaimnál megragadva húzott magához.

- Reece Snyder! Tudja mennyit hallottam magáról? Az edzők tömege feni magára a fogát, de gondoltam megnézem, hátha alaptalanok az állítások, de mit ne mondjak, nem okozott csalódást! – Hatalmas szemeit kimeresztve veregette meg a vállamat. – Nem semmi, mondhatom. Az a dinamika, az erő, a kitartás, a szenvedély, a technika. Mintha a vérében csörgedezne a baseball! A technikája igencsak érdekes! Feleslegesen fecsérlem a szót. Érdeklődtem, a jegyei megfelelőek, sőt, ha a vizsgáin is így teljesít, Mr. Snyder! Pompás jövő várhat magára, most figyeljen. A Stanford évek óta hírhedt az egyetemi csapatáról, rengeteg játékos került már ki az edzőink kezéből, én mint toborzó, egyértelműen a tudtára akarom adni, hogy Stanfordba pontosan az olyan diákok kellenek, mint maga! Ért engem? Vegye ezt egy szóban megtörtént meghívónak, az egyetemre! Minden további meccsén kint leszek a szezon kezdetén, rengeteg ajánlatot fog kapni és nem akarok önre erőszakolni semmit, Mr. Snyder. De tudja, ugye? – Némán bólintottam. – Na látja! Addig is minden jót, Mr. Snyder! Fontolja meg a szavaimat! Nem kell azonnal dönteni, vegyen ki egy kis időt és gondolkodjon, de, ahogy mondtam, tudja maga!

Eric egy mosolyt villantva fordult meg a tengelye körül és a szórakozott léptekkel hagyott engem ott, a megnémult öltöző folyosóján.

Stanford.

▄▄▄

Végig ez búgott a fülemben. Még akkor is mikor megéreztem Tiana boldog ölelését és akkor is mikor Coco ajkai óvatosan olvadtak az enyémekre.

Egyedül akkor eszméltem fel, mikor felpillantva tekintetem beleütközött Coco édesanyjának zöld szemeibe. Rideg pillantása egészen a vesémig hatolt. Megköszörültem a torkomat. Óvatosan nyújtottam ki felé a kezemet, amit a nő azonnal el is fogadott, nem volt benne semmi érzés. Csupán a formalitás kedvéért fogadta el a felé nyújtott markomat.

- Örülök, hogy végre találkozhatok magával! – Óvatosan tessékeltek be a házukba. Tisztán élt az emlékezetemben a helyszín. Soren barátságosan megveregette a vállaimat.

- Ügyesen játszol! Tényleg, rég láttam ilyen dinamikus mozgást. Hidd el imádom a baseballt, viszont az utóbbi időben kissé elhanyagoltam. – Egy fáradt mosolyt villantva kerülte meg az ebédlő asztalt és a konyhába sietett.

Coco biztatóan szorongatta meg az ujjaimat.

- Minden rendben lesz! – Egy apró csókot hagyott az ajkaimon.

- Na gyertek! Mert kihűl a vacsora! – Soren mosolyogva pillantott a megterített asztalra.

Helyet foglaltam Coco mellett, a lány hatalmas mosollyal pillantott a rakott krumplira és a mellette gőzölgő csirkére. – Ava, drágám! Mit szólsz Reece játékához?

Soren kétségbeesetten akarta megtörni a feszélyezett csendet, de a nő egyszerűen hátradőlt a székén. Szedett mindenkinek egy kicsit a vacsorából, majd nagy nehezen kicsikart magából egy mosolyt. Reszkettek az izmai. Coco apránként feszült meg az ültében, alig bírta lenyelni a krumplifalatokat.

- Megnyerő! – Mrs. Hurley negédesen dőlt az asztalnak, szemei villámlottak. – Kaptál már ajánlatot? Ó, de illetlen vagyok, tegezhetlek ugye?

- Persze.

- Remek! – Összecsapta a tenyereit, mire a mellettem ülő lány észrevehetően megrezdült. Az ajkait harapdálva pislantott egyet. – Nos? Kaptál?

Stanford.

- Ma kaptam. – Coco kezéből kihullott a villa és köhécselve emelte rám szemeit. Elmosolyodva nyúltam az ujjaiért, de az asztal túloldalán helyet foglaló nő, köhécselve fejezte ki nem tetszését. Értettem a célzást. – Még nem tudom, hogy elfogadjam-e.

- Honnan? – A nő mérges kígyóként vetette rá magát. Hamiskás mosoly továbbra is az ajkain csüngött.

- Stanford.

- Szent egek! Gratulálok Reece! Az egy nagyon erős egyetem! – Soren boldogan nyújtotta felém a kezét. Mosolyogva ráztam meg. – Ha ezt nem fogadod el fiam!

- És mi lesz Cocoval? – Ava akaratosan vágott közbe, a villát óvatosan az asztalra helyezte. Gúnyos mosollyal vonta fel a szemöldökét. – Kalifornia egy picit talán messze van innen, főleg San Francisco környéke. Talán ezer kilométer is lehet! Honnan fedeznéd mégis a repjegyeket, ha fenn akarnátok tartani ezt a kapcsolatot?

- Anya! – Coco dühösen vágta le a villáját. – Hagyd abba!

- És az édesanyáddal mi lesz? Itt hagyod azok után, hogy még csak most került ki a kórházból? És a húgod? Talán, ha a bátyád útjára lépnél...

- Ava! – Soren ellentmondást nem tűrően vágott közbe. Ujjaim reszkettek az undortól, arcomat azonnal lehajtottam. Gyűlölet csordogált bennem. – Elég volt ebből!

- Elég? – A nő dühösen pattant fel. – Elég? Hagyjam, hogy ez a gyilkos elvegye tőlem az utolsó lányomat? Szerinted nem látom, mi csillog azokban a szemekben? A bátyja már így is végzett Amandával, mi akadályozná meg abban őt, hogy megölje Cocot?

- Anya!

De én már nem hallottam meg. Elkeseredetten szorongattam a villámat, ujjaim már elfehéredtek, de én egyenesen azokba a megvető szemekbe pillantottam. Sugárzott róla az ellenszenv, minden egyes porcikájával gyűlölt engem. És én is őt. Egy apró könnycsepp csordult végig az arcomon, de már nem volt időm letörölni, mivel egy halk sajnálomot elmormolva kirontottam onnan.

Futottam. Hallottam magam mögül a felhangzó kiáltást, de nem bírtam rá koncentrálni. Minden, ami a családomban történt, hirtelen minden rám nehezedett. Nem láttak át a nevemen, nem értették meg, hogy én nem voltam olyan. Bemocskoltak engem is.

Telefonom zúgott a hátsó zsebemben, térdeim maguktól vittek az egyetlen olyan helyre, ahol valamilyen szinten nem ítéltek el. Órákon át bolyongtam az utcákon míg végül meg nem pillantottam a hatalmas palotát. Szívem egy nagyot dobbant, míg ujjaim a csengőre fonódva lenyomták azt. Hallottam a halk csilingelést, az ajtó egy pillanat múlva feltárult, de Talon szemei helyett egy égető kék írisz meredt rám. Lucius ijedten tekintett rám, majd megragadva a kezeimet beljebb vonszolt, de tagjaim reszkettek a fáradtságtól.

Csak úgy kitört belőlem a fájdalom. Ott zubogott már egy ideje az ereimben az elégedetlenség, az elfojtott gyász, de mindez pont ekkor tört ki belőlem. A pohár szilánkjaira zúzódott és én ott térdeltem a márvány padlón, ujjaimmal a hűs csempébe markolva.

Talon egy pillanat alatt termett mellettem. Óvatosan ölelt magához, míg a könnyek egymáson átgázolva csúsztak ki a szemeimből. Mellkasomat összehúzta a fájdalom, arcomat lehajtva szívtam magamba az illatát.

- Annyira sajnálom! – súgtam halkan. Talon ujjai a hátamba mélyedtek, valamiről magyarázott, de nem bírtam felfogni. Elkeseredetten húztam össze magamat. – Én nem akartalak zavarni, annyira hülye vagyok! Sajnálom... de csak itt érzem magam otthon.

A szavak kibuktak belőlem, telefonom folyamatosan rezgett.

- Hé, nem baj! Örülök, hogy idejöttél, nem zavarsz. Reece, te sose zavarsz! Na gyere!

Erőteljesen rántott fel földről. Lucius zsebre tett kezekkel dőlt a falnak és a szégyen lassacskán öntötte el a tagjaimat. Lucius lazán megrázta a fejét.

- Ne érezd magad rosszul, rendben? – Lucius helyet foglalt velünk szemben a pulton, míg Talon sóhajtva nyújtotta felém a poharat, tele hűs vízzel. – Ha zavarok, elmehetek.

- Ne! – csúszott ki a számon, mire Talon csak egy apró mosolyt megejtve pillantott el. – Nem kell. Bocs én...

- Mi történt? – Talon a pultnak dőlve figyelt engem. A torkomon akadtak a szavak.

- Az anyja gyűlöl, azt hiszi meg akarom ölni Cocot! Azt hiszi ugyanaz vagyok, mint Grayson. Elmondtam a Stanfordos ügyet és kiakadt. Ordított, Talon. – Lehunytam a szemeimet. Lucius csendben lélegzett, míg Talon fájdalmas sóhajt hallatott. Tudtam, hogy Talon elmesélte a fiúnak a történetet, ezért meg sem lepődtem, hogy nem érte meglepetésként. – Nem akarom, hogy azt hidd csak azért jöttem ide, mert csak arra vagy jó, hogy elmondjam neked az érzéseimet!

- Tudom, Reece. – Lucius leugrott a pultról és lassan közelebb sétált Talonhoz. – Mit fogsz csinálni?

- Van választásom? Az anyja egyenesen gyűlöl, nem fogja engedni, hogy együtt legyek Cocoval. – Összeszorult a szívem.

- Ha szakítani akarsz Cocoval, te vagy a legidiótább ember a földön! Coco szeret, ott akarod hagyni, hogy egyedül szenvedjen? Az anyja már beleőrült a gyűlöletébe! Ha ott hagyod Cocot, csak igazat adsz annak a nőnek! Ismerem mindegyiküket, belenyugodna, ha látná, hogy Sorenről és Cocoról van szó. Ha rájön, hogyha tovább folytatja ezt a viselkedést, mindkettőjüktől meg kell válnia akkor meg fog változni. Sose fog szeretni téged, de elviselne. Bizonyítsd be Avának, hogy te nem az vagy, akinek gondol! Ne menekülj, Reece. – Lucius halk hangja megtöltötte a konyhát.

- Igaza van, nem hagyhatod ott őt. Szeret téged, egyszerűen az ő szívében is megjelenne a gyűlölet. – Talon megkínált még egy pohár vízzel, de az én elmém már más merre kalandozott el. – Hívd fel. A szobám üres.

- Most?

- Most! – Egyszerre szólaltak meg, mire mindkettőjük arcán egy mosoly jelent meg. Nevetve megrázta a fejét.

▄▄▄

Fent sötétség uralkodott, egyedül az erkélyről szűrődött be egy kis fény. Arcomat Talon párnájába fúrtam, mélyen magamba szívtam a levegőt. Tárcsáztam a lányt. Pár perc elteltével meghallottam a lélegzetét.

- Sajnálom – súgta halkan. Elmosolyodva fúrtam ujjaimat a hajamba. Szívverésem máris megsokszorozódott. – De kérlek...

- Hé! Minden okés lesz! – A lány reszketve nevetett fel a hangomra. – Csak kicsit sok volt ez mára, de minden rendben lesz. Majd együtt túljutunk rajta. Ugye?

- Persze – könnyes hangja egy apró mosolyt hímzett fel a szívemre. – Elfogadod?

- Szerintem igen. Ez lesz a legjobb döntés. De megoldjuk ezt is. – A fekete plafont figyeltem. – Szüleid?

- Apa ki van akadva, anya elment itthonról, de szerintem megoldjuk. Anyának bele kell nyugodnia. Már csak mi maradtunk neki. Nem bírna nélkülünk élni – kuncogott bele a telefonba. Elnevettem magamat. – Szeretlek.

Ennyit súgott, majd már csak annyira lettem figyelmes, hogy kinyomta. Elnevetettem magamat és a történtek ellenére még sosem éreztem magamat ennyire szabadnak.

Én is szeretlek. 

Kedveseim!

Utolsó előtti fejezet! Lehet még a mai napon feltöltöm az utolsó fejezetet, még nem tudom :) és a végén egy köszönetnyilvánításban fogok elköszönni ettől a történettől! 

Azért megköszönném most is a sok kedves szót, és nyugodtan írjátok le a véleményeteket! 

Puszi Kyra!