[24] Kegyetlen játék
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Amint Weston Cooper kiejtette a fiú nevét, aki meggyilkolta Amandát megéreztem a sors kegyetlen játékát. Lehunytam a szemeimet és próbáltam csendben elmerülni a székemben, alábuktam a puha ülésben. Anya csendben vette tudomásul, hogy ezennel lezárult az ügy, de éreztem rajta, hogy megmerevedett, mikor meghallotta a Snyder nevet.

Nem bírtam megszólalni. Egyedül a pislákoló fényeket tudtam figyelni, míg a szüleim némán tessékeltek az autóba. A motor felzúgott, egyetlen szó sem hagyta el a szájukat, de mindannyian tudtuk, hogy mit jelentett a csend. Gyászolták a lányukat, gyászoltak engem is. Mert már előre felkészültek arra, hogy darabokra fognak marcangolni.

És minden kiszakadt belőle, mikor átléptem a küszöböt. Anya arca merev volt, tekintete az Amandáról készült fényképről lassan rám vándorolt és tehetetlenül rázta meg a fejét. Apa pedig csendben vágott át a folyosón.

- Ha ezek után azt hiszed, megengedem, hogy találkozz vele, akkor szörnyen naiv vagy, Coco! – Fenyegetően tartotta felém a mutatóujját.

- Ava...

- Nem Soren! Nem! – Hisztérikusan kiáltott fel. – Nem! – Göcsörtösen szorította össze az ajkait, míg apa fájdalmasan sütötte le a szemeit. – Nem engedem meg, hogy az a féreg csak egy pillantást is vethessen a lányomra! Kiíratom abból a tetves iskolából! Elköltözünk innen!

- Ava!

- Talán azt akarod, hogy egy ártalmatlan éjszakán a lányunk szívébe szúrjanak egy kést? Talán képes lennél még egyszer elveszíteni a gyermekedet? – Üvöltötte. – Nem, Soren! Soha, soha nem fog azzal a fiúval találkozni!

- Reece nem olyan! – Halkan buktak elő belőlem a szavak. Mindketten egyszerre kapták rám a tekintetüket.

- A vérükben csörgedezik, Coco! Az összes, büdös néger vérében! – Az ujjai közé kapta az arcomat. – Soha nem fogsz...

- Hogy gondolkodhatsz így? – Kitéptem magamat a karjai közül és mérgesen töröltem le a szemeimből kibukó első könnycseppeket. – Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem tapasztalod te ezt az egészet magadon? Az ázsiai nő, aki a szent Amerikába tette a sárga lábát? Hát nem te akartál megóvni a szavaktól? Akkor hogyan vélekedhetsz ugyanígy? – könnyezve akartam felrohanni az emeletre, de apa ujjai a csuklómra fonódtak. – Apa, kérlek...

- Nem, Coco. Anyádnak igaza van. – Egy tincset tűrt ki a szemeim elől. – Soha nem nyúlhat az a fiú hozzád. Elköltözünk.

- Nem!

- De! Ez így nem mehet tovább, itt veszélyben vagy! Ez a fiú... ez a fiú elvette az eszedet, megrontott! És ha ugyanúgy végez veled, mint Amandával? – Apa hitetlenül vezette ujjait a hajába.

- Nem tehetitek ezt! – De a szavak csak fáradt ellenkezések voltak. Ők nem figyeltek rám. Én pedig nem bírtam tovább. Felszaladva az első dolgom volt felnyitni az ablakot és csupán pár pillanat kellett és az én lábam máris talajt fogott.

Nem tehették ezt velem.

Hallottam a lépteiket magam mögül, felcsendült anya kiáltása, az ablakot feltárva hajolt ki, tekintetünk összekapcsolódott. Anya elfásultan szorongatta az ablakkeretet, míg az arcát megannyi forró könny áztatta el. Ujjaimmal a fűbe markoltam és hagytam, hogy kitörjön belőlem minden fájdalom. Zokogva estem a földre, apa azonnal a karjaiba kapott, de nem bírtam levegőt venni.

Reece nem volt olyan. A szavak a torkomon akadtak, apa tehetetlenül csitítgatott, de belőlem csak ez az egy mondat tört elő minduntalan, egészen addig, míg arcom a puha párnába nem süppedt és meg nem éreztem a sötétség gyengéd karjait a tagjaim köré fonódni.

▄▄▄

Amikor felébredtem az ajtó tárva nyitva állt, az arcomra száradtak a könnyek, feszítették a bőrömet, míg a szemeim kegyetlenül csíptek. A lámpák égtek, felszűrődött a sárgás fény az emeletre és hallottam apa halk, tompa szavait. Csendben osontam a lépcsőhöz és mélyen a falhoz simulva hunytam le a szemeimet.

- Mit tehetnék? – Anya hangja kétségbeesetten szelte át a levegőt. – Hogyan engedhetném ezek után azt a fiút, Coco közelébe? Hmm? Csak figyeljem, vessem a sírjába a saját lányomat? Mert ő képtelen látni a szerelemtől? Nem, Soren. Én nem fogom hagyni, hogy megölje a lányomat!

- Ava... lehet a fiú tényleg nem olyan! – Lepillantottam, apa óvatosan simította a nő arcára a tenyerét. Szőke fürtök csapzottan tapadtak a homlokához.

- Nem olyan? Akkor milyen? Egy családban élt velük! Az apja után a bátyja is banda ügyek miatt vesztette az életét? Képes lennél egy ilyen családba küldeni a lányunkat? – Anya dühösen söpörte le magáról a kezét. – Az én lányom volt! Meghalt!

- Az én lányom is volt, Ava! Folyamatosan megfeledkezel róla, de Amanda az én lányom is volt, Coco az én lányom is! És az apjuk vagyok! Nem fogom hagyni, hogy az utolsó gyermekem kicsússzon a markomból, Ava! Ha így folytatod meggyűlöl!

- Ha nem teszem ezt meghal! Melyiket akarod, hogy a lányom gyűlöljön, vagy, hogy éljen? – Dühösen csapott az asztalra. – Ez csak egy hóbortos szerelem, Soren.

- Sokat jelent Coconak! Szinte senkije se volt Janen kívül, de most vannak barátai, nem téphetjük ki őt innen! – Apa a tenyerei közé szorította anya arcát. – Nem tehetjük ezt vele, amúgy sem tudnánk elköltözni, Ava. Nincs pénzünk új házat venni! Coco itt marad! A fiút áthívjuk ebédre, meg kell ismernem.

- Te leszel a lányunk gyilkosa!

- Vagy a megmentője.

▄▄▄

Felhúztam magamra a kabátomat és egy apró csókot hagyva anya arcán elhagytam a házat, ami a hétvégére fullasztóan ölelt körbe, minden egyes percben. A szél bátorítóan kotorta a szemeim elé a tincseimet, nem foglalkoztam velük. A zsebembe tűrtem az ujjaimat és a betont kémlelve megpróbáltam megfeledkezni a fülemben visszhangzó gondolatokról. Csak egy pillanatra akartam kikapcsolni. Hogy ne sújtsa olyan erővel a szívemet az érzés.

Reece nem válaszolt a hívásaimra és fogalmam sem volt arról, hogy mi történt vele, hogy a gyász, hogyan éri el őt újból. A markomat figyeltem, mikor a pöffeszkedő busz leparkolt elénk és süvítve engedte ki a beszorult levegőt. Bólintva siettem fel és azonnal elfoglaltam egy szabad helyet.

Csak jöjjön ma iskolába!

Amint beértünk az Eastlake előtti megállóba, szemeimmel a parkolót lestem. De a vörös bestia most sehol sem állt, eltűnt. Lehunytam a szemeimet és ujjaimat kegyetlenül a zsebeimbe száműztem, senki se tudhatta, hogy mennyire reszkettek. Az ajtók feltárva fogadták a diákokat, arcomat a sálamba temetve imádkoztam.

Csak jöjjön ma iskolába!

Szemeimmel ádázul kerestem azokat a göndör fürtöket, de Reece sehol sem volt. Bevágtam a szekrényembe a cuccaimat és meghúzva táskám pántját megindultam Reece terme felé. De nem kellett sokat keresgélnem. Hátát a szekrénysornak vetve figyelte Talont. Talán beszélgettek valamiről, de nem bírtam megálljt parancsolni a lábaimnak. Sietősen vágtam át a tömegen és már csak arra eszméltem fel, hogy a fiú ébenfekete szemei homályosan csillantak meg a mesterséges fények alatt. Talon azonnal egy lépést hátrált, szemeivel a többi diákot leste.

Csupán egy hétvégén nem láttam mégis megemésztett a hiánya. Csak figyeltem azokat a dús ajkakat, melyek most olyan mélabúsan konyultak le, a göndör fürtöket, melyek kotnyelesen kóstolgatták a sárga fénycsóvákat, de leginkább az az üveges fekete szem ragadta meg a figyelmemet. Olyan szenvedéllyel villámlott és ugyan ott bujkált bennük a keserűségbe burkolózott fájdalom én mégis láttam a bennük parázsló szeretetet.

A fiú puha ujjai az arcomra tévedtek, alig mert hozzám érni. Talán azt hihette, hogy soha nem fogok hozzászólni, hogyha megtudom mit tett a bátyja sose fogom megtűrni magam mellett. Gyűlölni akartam a bátyját, valamilyen szinten gyűlöltem is, hiszen képes volt tönkre tenni a családom életét. De Reece-t képtelen voltam gyűlölni. Őt csak szeretni tudtam. Nem féltem tőle, nem féltem attól, hogy megölhet, ismertem őt. Megemésztette az, ami a családjával történt és sose lenne képes a bátyja útjára lépni.

De senki sem tudhatta ezt. Ők nem tudták mennyire fájt neki minden, amit a fivére tett, ők nem tudtak semmit. Őt is beburkolták azzal a névvel, amit a tettek már megrútítottak.

- Én...

- Tudom! – Súgtam halkan és hagytam, hogy a karjaiba kapva szorítson magához. Arcát a vállamba temette, míg egy apró, leheletnyi csókot hagyott a vállamon. Átkaroltam a nyakát, magamba szívtam az illatát, megfeledkeztem a körülöttünk sündörgő diákokról, elfeledtem őket és csakis Reece érintésére figyeltem.

Ez volt az első olyan alkalom, hogy ellógtam egy napot. Arcomat az ég felé fordítottam. Magunk mögött felhangzott a csengő, a diákok elárasztották a kinti pályákat.

Reece ujjai óvatosan ölelték körbe az enyémeket, nem szólalt meg. Bevezetett a fenyvesektől zöldellő erdőbe, ahol azonnal ostrom alá helyezett bennünket a fák gyantás illata.

Nem gyalogoltunk túlságosan mélyre, egyszerűen megtorpantunk a salakos pálya szélén, míg ő maga felé fordította az arcomat én elvesztem mély sötét szemeiben.

- Elmondták?

A szavak valahogy a torkomra száradtak. Az ajkaimba harapva bújtam a mellkasába, csupán egy apró bólintásra tellett tőlem, de a fiú megértette. Ujjaival átkarolta a derekamat.

- Nekem nem volt hozzá közöm, Coco. Nem tudtam róla. – A bőrömre súgta a szavakat. Lehunytam a szemeimet.

- Tudom.

- Kérlek ne hagyj most itt. – Ajkai lomhán olvadtak a számra, magával ragadott az örvény itt az erdő mélyén. Ujjaim belemerültek göndör fürtjeibe, az agyamból pedig elszálltak a gondolatok. Szükségem volt a fiúra. Itt kellett, hogy legyen mellettem. Mert úgy éreztem elég egy perc nélküle és a tenger magába szippant.

Hűs marokkal szorította a derekamat, míg az ajkai a kezdeti óvatosságot levedelve váltak mohóvá. Szenvedélyesen szorított magához, éreztem a szájamban az ízét. Éreztem, hogy lassan a fájdalom felemésztett bennünket, hogy vad vágyat korbácsolt fel az ereinkben, csakhogy valami képes legyen kiszakítani minket ebből a szürke közegből. És erre csak Reece volt képes. Csupán az ő ajkai tudtak megrészegíteni annyira, hogy elfeledhessem ki voltam.

Úgy csimpaszkodtam belé, mintha az életem múlna azon az átkozott csókon. De többre vágytam. Azt akartam, hogy testünk összeolvadjon, el akartam vele feledtetni a bánatát. Azt akartam, hogy csakis engem érezzen, az én csókjaimat a bőrén, az ajkán, boldogságot akartam csempészni a testébe. Reece vadul mart a bőrömbe, ami egy apró nyögést vonszolt ki belőlem. Csepegő szemekkel nézte az arcomat, amit lassan elárasztottak a rózsaszirmok. Elvesztem a szemeibe, a nyelvemen volt a szó, ki akartam neki mondani, de hirtelen megint csak megéreztem azt az átkozott gombócot a torkomban, ami meggátolt abban, hogy megmondhassam neki, mennyire, de szerettem volna vele lenni.

Csendben cirógattam sötét bőrét. Tudtam, hogy ő sose mondaná ki. Tudtam, hogy ő sose erőszakolna ki belőlem semmit.

- Le akarok feküdni veled. – Úgy tört elő belőlem a krákogás. Azonnal forróság öntötte el az arcomat. Lehunyt szemekkel nevettem el magamat, nem akartam ránézni, éreztem, hogy pimasz mosoly szökött az arcára.

- Hogy mit akarsz? – Súgta halkan a fülembe, karcos nevetése megbénította a tudatomat. Mérgesen csaptam a vállára. Felnyitva a szemeimet pontosan abba a pimasz félmosolyba ütköztem. Az ajkaimat rágcsálva fordultam el tőle, de a karjai még időben ölelték körbe a derekamat. Magához láncolt. Csakhogy egy lépésnyire se tudjak eltávolodni tőle, a lélegzete elvegyült a szél ujjaival, belekaptak a fürtjeimbe.

- Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam. – Le akartam lökni magamról a karjait, de a fiú nem eresztett el.

Ajkai egy pillanat múlva fedetlen nyakamhoz simultak, míg a tenyere megindult a karomon. Fedett minket ruha, mégis úgy éreztem magamat előtte, mintha meztelen lettem volna. Csupán az a mély sötét tekintet vetkőztetett le. Mutató ujja az államra simulva vonta maga felé az arcomat, szikrázó íriszei elmerültek bennem, és lassan felváltotta a helyét valami karcos pimaszság. Imádtam benne mindent.

Dús ajkai az enyémekre olvadtak, olyan gyengéden simogatott, mintha egy törékeny porcelán baba lettem volna. Megölt minden egyes érintésével.

- Te nem szeretnéd? – Csak úgy kitörtek a szavak az ajkaim közül. Reece megejtett egy nevetést és arcát a nyakhajlatomba temette.

- Már hogyne szeretném?

- Akkor? – Megfordultam a karjaiba. Reece szemei kikerekedve meredtek rám.

- Azt akarod, hogy itt a fűben? – Széttárt karokkal pillantott körbe. Megforgattam a szemeimet, de azért a pír még mindig ott ólálkodott az arcomon. – Bár nem lenne ellenemre, de kicsit hideg van ahhoz.

- Hova lett az autód? – Reece ajkai elnyíltak. Megrázta a fejét és elfordulva tőlem a zsebeibe mélyesztette az ujjait. – Nem láttam ma reggel.

- Eladtam. – A szavak elmerültek a hullámzó erdő törzsei között, hátulról átöleltem, arcomat a hátán pihentettem, tudtam, hogy folytatni fogja, de nem akartam erőszakosan kiszedni belőle a szavakat. Magának kellett megnyílnia, talán így könnyebben gyászolhatta a bátyját. – Eladtam, azonnal találtam vevőt. Nem bírtam egy percig se tovább figyelni azt az átkozott autót. Az életével fizetett, onnan származott. Nem akartam, hogy valami is a sötétségre emlékeztethessen.

- Pedig szerettem azt az autót.

- Szép volt, különleges. De halálos. Nem hiába volt vérvörös. – Reece lenézett rám. Ujjaival végigsimított az arcomon. – Muszáj volt, bocsáss meg.

- Ugyan már! – Lesöpörtem magamról az érintését. Egy mosolyt erőltettem az ajkaimra. – Miért kérsz bocsánatot? Ugyan Reece! Hiszen az a te autód!

- Nem tudom. – Fáradtan nevette el magát. – Gyere, menjünk vissza. Nem lóghatod el a napot.

- És ha el akarom?

- El akarod lógni? – Újból felcsendült a nevetése. Az ajkaimba harapva húztam magam mögött. – Mit tettem veled?

Nem válaszoltam a kérdésére, dolgozott bennem egy csöppnyi adrenalin, de leginkább a kíváncsiság és a vágy vezette a tagjaimat. Reece visszahúzott magához, kisöpört egy tincset a szemeimből.

- Hova akarsz menni? Coco annyi időnk van...

- És ha nem akarok várni? – Az arcára simítottam az ujjaimat. Reece elmosolyodott ugyan, de a szemeiben valami sötétség csillant meg.

- Tisztán akarok gondolkodni, most túlságosan fáj, Coco. Valamikor máskor, kérlek!

Bólintottam.

▄▄▄

Lucius csendben firkálgatott a füzetébe, míg én Jan mellett iszogattam a shake-emet. Arcomat belefúrtam a sálamba.

- Új füzet? – Lucius szemei lustán koslattak fel az arcomig, majd megeresztve egy mosolyt letette a ceruzát és belekortyolt a kávéjába.

- Talontól kaptam, mert betelt a másik. – Lucius vetett közben egy gyilkos pillantást a húgára. – Mit mosolyogsz?

- Csak elpirultál.

- Én sosem pirulok el! – Lucius felkapta a ceruzát és hitetlenül megrázva a fejét tovább firkálgatott.

- Most is elpirultál. – Tettem hozzá halkan, mire újból felpillantott rám, de ezúttal egy grimaszt vágva hozzám.

Kuncogva akartam újból egy kortyot elfogyasztani az italomból, de Jan ujjai megakadályoztak. Szőke tincset tűrt a füle mögé, a mosoly valahogyan eltűnt az arcáról.

- Hallottam mi történt. A nővéred ügye és Reece bátyja is meghalt. Nem akartam tőle megkérdezni, de hogy érzi magát? – Hangja megbántástól csengett.

Ujjaimat elszakítottam tőle és visszatértem az italom kevergetésére. Csak egy picit akartam elszakadni ettől az egésztől, de nem bírtam Janre haragudni, hiszen mégis csak kíváncsi lehetett, hogyan érzek. Egy mosolyt akartam az arcomra erőltetni, de gyengén olvadt le onnan.

Megvontam a vállamat, egy pillanatra Lucius is abbahagyta a firkálgatást. Valószínűleg már tudhatott néhány dologról Talontól.

- Megtalálták a nővérem gyilkosát, ennyi. Feladta magát egy levélben. – Jan elszörnyedve rázta meg a fejét, ajkaira egy undorodó grimasz került.

- És mit tettek vele? A gyilkossal? Lesz kihallgatás? Vagy valami? Bűnhődnie kell! – Barátnőm teljesen átszellemülve csapott az asztalra. A szavak a torkomon akadtak, hirtelen már nem tűnt olyan semmiségnek, hogy Reece bátyja ölte meg a nővéremet. És ha a barátai is másként tekintenek ezúttal rá? Ha ők is elítélik amiatt, amit meg sem tett? Gyűlölködve szorítottam ujjaimat a pohár hűs üvegéhez. Csak Reece árulhatja el nekik, én nem szúrhattam hátba. Jan a legjobb barátnőm volt, ő mindig tudott rólam mindent, előtte sosem titkolóztam, de ezt nem tehettem meg. Talán elmondhatja valakinek és ezt sosem bocsátanám meg magamnak.

- Meghalt. A végrendeletében írt erről a dologról. Öngyilkos lett – felnéztem rájuk. Lucius ugyan kételkedően húzta össze a szemöldökét, nem tett megjegyzést. Talán ő már tudott arról, hogy Grayson ölte meg Amandát.

- És te jól vagy? A szüleid? Hogy viselik? – Ez már Lucius szájából szökött elő.

- Amanda meghalt, ez nem változtat semmin. A szüleimet megrázta a hír. Egy sebet téptek fel ezzel, de talán ezúttal sikerül örökre begyógyítani. Már nincsenek kiskapuk. – Megittam az utolsó kortyot. Már az astrid sem nyújtott semmi megnyugvást.

- És Reece? Hihetetlen, hogy ez a kettő dolog, pont egyszerre történt! – Jan megrázta a fejét, de azért egy óvatos puszit nyomott az arcomra. Jól esően borzongtam meg.

- Gyászol.

Jan megemésztette a szavakat, ennél többre nem tellett. Reece gyászolt. 

Kedveseim!

Itt is lennék az új fejezettel! Szomorúan jelentem be, de már csak 3 fejezet plusz az epilógus maradt hátra! Azért remélem elnyeri ez a kis rész a tetszéseteket és nyugodtan írjátok le a véleményeteket mert mindent örömmel fogadok! 

Köszönöm hogy vagytok nekem❤

Puszi Kyra!