[18]  Ki nem mondott igazság

▄▄▄▄▄

● Reece ●

Coco puha fürtjei súrolták az arcomat, míg a lány halkan szuszogva fúrta fejét a párnámba. Csendben figyeltem az arcát, amin most az egyszer csak a nyugalom bóbiskolt el. Ajkai elnyíltak, míg kezével óvatosan megmarkolta a testét körbeölelő paplant.

Sóhajtva pillantottam a repedezett plafonra.

Zavarodott voltam. Mindent letagadtunk, mindkettőnknek tiszták és érthetőek voltak a szándékai, mégsem bírtuk egymás szemébe vágni az igazságot. A helyzet egyre csak romlott és végül már magam sem tudtam, hogy mit kezdhetnék a helyzettel. Meg akartam őt menteni, eltüntetni ebből a mocsokból, csakhogy neki legyen jó.

Óvatosan kimásztam az ágyból és a homlokomat dörzsölgetve léptem ki a szobámból. Régóta nem aludtam ennyire mélyen. Egy utolsó pillantást vettettem az ágyamban fekvő lányra, majd résnyire zárva az ajtót elindultam a konyhám felé.

Tiana oldalra döntött fejjel pillantott fel a telefonjából. Egy mosolyt erőltettem az arcomra és imádkoztam azért, hogy ne hozza szóba a helyzetet, de amint a konyhába siettem a lány felpattant a kanapéról és kikerülve a pultot megállt mellettem. Sötét szemeivel leste azt, ahogyan a vizet kortyolgattam.

- A barátnőd? – Tiana öntött magának egy kis baracklevet, majd megállva velem szemben felvonta az egyik szemöldökét.

- Barátom.

- Ki alszik egy ágyban a barátjával? Szerinted nem láttam, milyen nyugodtan aludtál? – Sóhajtva rázta meg a fejét. – Jót tesz veled ez a lány, vele is egyértelműen jót teszel, akkor miért tagadod az egyértelműt?

- Nem akarom belekeverni ebbe az egészbe!

- Ez az ő választása Reece! Ha ő megtenné érted, nem lökheted el magadtól csupán azért, mert te meg akarod óvni!

Hitetlenül meredtem Tianara. Arca szomorkás volt, de határozottság csillant a szemeiben. Igaza volt, de nem bírtam megtenni.

▄▄▄

Talon az ajkaihoz emelte a cigarettáját, majd kíváncsian felnézett a kéken csillámló égre. Arca különösen nyugodt volt, mintha nem csak nekem, hanem mindenki másnak is szép estéje lett volna. Vihar előtti csend. Túlságosan szép volt az idő, túlságosan melengetett a késő őszi napfelkelte, túlságosan nyugodtak voltunk.

Anya mindig is azt mondta, hogy csak a rossz dolgokat látom a világban. Sosem hittem a boldogságban. Az egyszerű, nyugodt boldogságban. Mert mindig volt valami keserű, minden szép napban volt valami kegyetlen, ami ölni tudott volna, csupán átugrottunk felette.

Cocoval töltött éjszakám is gyönyörű volt, mégis ijedt és egyben undorodó arca megviselt. Rettegtem attól, hogy a lány csupán azért bújt oda hozzám, mert megsajnált. Most már ő is tudta az igazat.

Talon felpillantott rám, majd elnyomva a csikket felsóhajtott, ujjai beleolvadtak a fekete fürtökbe, míg szemeivel le sem tudott volna szakadni rólam.

- Coco veled maradt azok után, hogy elmondtad neki az igazat! Mit akarsz még Reece? A nővérét egy bandatag ölte meg, egy ugyanolyan, mint Grayson, ezek után veled maradt! Mit jelenthet ez? – Felállt a fehér műanyag székről és széttárt karokkal meredt egyenesen a szemeimbe.

- Nem tehetem ezt vele...

- Mintha saját magadat kínoznád szándékosan! Nem tudsz csak egy pillanatra is boldog lenni? Hagyni magadat elsodortatni az árral, egyszer elveszni a vízben, fuldokolni? Hidd el, néha jobb pár percig boldognak lenni, mint egész életeden át búskomor fasznak.

Halkan elnevettem magamat, felálltam az ülő helyzetemből. Neki támaszkodtam a korlátnak, arcomat azonnal ostrom alá helyezték a napsugarak, úgy éreztem csupán egy pillanatra, mintha eleresztettem volna a biztonságos csónakot és elmerültem volna az élet heves folyamában. Csak egy kicsit kellett fuldokolnom, csak egy pillanatra kellett elvesztenem a fonalat és az élet mámorító hatása maga alá temetett.

- Te ezt tennéd?

- Ha nem lennék ennyire meleg, már rég az ágyba vittem volna!

Nevetve sóztam a karjára. Tiana kidugta a fejét a házból és összeszorítva magán a kabátot mosolyogva megölelte Talont.

- Baj, ha találkozok Mollyval? Van egy barátnője, akinek be akar mutatni!

- Dehogy! – Összeborzoltam a haját, amit csak egy szúrós pillantással rendezett le, az arca köré tekerte a sálat és már indulni készült, mikor megragadtam a csuklóját. – Várj egy percet, eldoblak. Aztán hívj fel és haza hozlak...

- Reece...

- Tiana! – Csattantam fel, mire a lány azonnal összébb húzta magát. Talon megveregette a vállamat, majd magához húzva a lányt mélyen a szemeibe pillantott.

- Veszélyes ez a környék, jobb ha elkísérünk.

Húgom csak lomhán bólintva vette tudomásul a szavait, majd leülve az egyik lépcsőfokra bambán elmerült a napsugarakban. Egy pillanat alatt öltöztem át és megragadva a kulcsaimat már indulni készültem, de addigra Talon már a saját autójába tessékelte a lányt. Esélyem se volt ellenkezni.

Amint kiszállt a kocsiból, egy utolsó intést megejtve sietett egy kávézóba, ahonnan már ki is szúrtam Molly vörös loknijait, ahogy egy fiú mellett ált. Értetlenül figyeltem őket, de Talon még azelőtt elfarolt a helyszínről, mielőtt még jobban felmérhettem volna a srácot.

Dühösen meredtem a fiúra, aki csak nevetve taposott a gázra és máris a tömött utakra értünk.

- Még a húgodnak is nagyobb nemi élete van, mint neked.

- A húgomnak nincs még semmilyen nemi élete! – Sziszegtem halkan, majd kilestem az ablakon. – Ki volt az srác?

- Ugyan már, Reece! Még csak 14 éves! Barátkoznak, örülj neki.

- Örülnék, ha nem kanos fiúkkal barátkozna.

Talon hitetlen nevetéssel ajándékozott meg, de az út további részében mindketten csendbe burkolóztunk. Szemeimmel a mozgó tájat lestem, ami az egyik pillanatban még kimerült a hatalmas épületek sziluettjében, majd a másikban már megannyi fenyves szinkronos keringőjében.

A monoton utat végül megspékelte egy kis zenével, ami hangosan folyt ki a hangszórókból. Kíváncsian pillantottam a fiúra, aki lekanyarodva az astrid kávézója előtt, azonnal kipattant az autóból. Összevontam a szemöldökömet.

- Éhes vagyok! – vetette nekem oda.

- Lucius Blake-re?

Talon arca egy pillanat alatt sápadt el és tekintete az ablakokra tévedt, ahol a fiú szokásához híven egy füzetbe firkálgatott. Megragadta az ajtót és vissza akart huppanni az ülésekre, de ekkora a bent helyet foglaló fiú szemei már ránk tévedtek.

- Gáz, ha elhajtok ezek után?

- Ha nem lennék ennyire hetero, már rég ágyba vittem volna!

Talon egy gyilkos pillantást vetett rám, majd előhalászva baseball sapkáját a szemei elé húzva zárta be az ajtót. Egy hatalmasat nyelve indultunk meg az ajtók felé, Talon elkeseredetten nyitotta ki az ajtókat. A kávé illat beszűrődött az orromba, míg barátom vállait ütögetve sétáltunk a pulthoz. Éreztem magunkon Lucius tekintetét.

Lazán a pultnak támaszkodott, ujjai viszont erősen szorultak az asztal pereme köré. Arca megfelelt a testtartásának, fesztelen volt. Mintha egyáltalán észre se vette volna a minket figyelő fiú éles tekintetét. Talán Lucius látta az egyre csak elfehéredő ujjakat, de ő sem szólalt meg. Mindent körbeölelt a feszélyezett csend, lappangott valami a sötétben, titkok szűrődtek az astrid méregzöld ülései közé. Egy pillantást vetettem Luciusra, de a fiú szemei már réges régen füzetének megsárgult lapjai közé veszett. Hirtelen történt minden. Lucius a táskájába söpörte a cuccait, tekintetemet azonnal visszakaptam a pult felé, de már késő volt. A fiú magabiztos léptekkel indult meg felénk. És a következő pillanatban már egy csontos marok szorult a vállaim köré, Talon élesen magába szívta a levegőt és egy hitetlen arcot vágva próbálta az ajkaira erőszakolni azt a bárgyú mosolyt.

- Hát ti? – Szenvtelenül címezte nekünk a szavakat. Ujjaimmal a pulton doboltam, míg szemeimmel a grillen sülő húsra esett a pillantásom.

- Csak beugrottunk...

- Észre se vettelek titeket! – Gúnyos mosolyra húzta az ajkait, majd Talonra pillantva felvonta az egyik szemöldökét. Éreztem, hogy valamiről nem tudtam. – Nos, ha nem bánjátok, lépek. Jó volt csevegni veletek, remélem máskor azért egy köszönést odatudsz vetni majd nekem!

Ellökve magát egy csókot dobva a sürgő Nanának, a fiú ki is lépett a kávézóból. És a csengő csilingelve adta tudtunkra, hogy ő már nem volt velünk.

- Nektek lesz a Csirkés Burger, ugye? – Nana egy barna zacsiba csomagolta, majd egy mosollyal elkérte a pénzt és mi már kint is voltunk az ébenfekete Audinál.

- Kérdezzem meg, hogy mi történt? – Pillantottam a fiúra, aki egykedvűen huppant az ülésekre, majd rám emelte szürke szemeit. Kételyek ficánkoltak az íriszeiben. – Tudja?

- Persze, hogy tudja! – Dühösen dobta a szendvicset az ülésre. Ujjait hevesen a hajába vezette és egy éles kiáltást megejtve, elkeseredetten felsóhajtott. – Tudja, Reece. És mintha próbálna... tudod...

- Közeledni? – Elnevettem magamat a fiú kétségbeesett ábrázatán.

- Kurvára nem vicces!

- Miért baj, ha közeledik? – Előkapartam a szendvicset és ujjaimmal a sültkrumpliba nyúltam. Talon feszülten kinézett az ablakon, míg ujjai monoton dobolása megtöltötte a szűk teret.

- Mert nem tudom mit tegyek. Ha bevallom, hogy tényleg az vagyok... - elnyelte az utolsó szavakat. A mondat vége köztünk terjengett, ott volt a ki nem mondott igazság. – Az túl kockázatos. És ha valaki megtudná? Hogyha a szüleim megtudnák? Szerinted mit tenne anya? Végignézné, ahogy a fia a mocskos pokolba menetel kézen fogva magával a sátánnal?

- Valamikor...

- Nem Reece! Nem! Soha az életbe nem kell megtudnia! – Szikrázó szemei rám pattantak. – Azt akarja, hogy barátnőm legyen, hogy megházasodjak, hogy gyerekeket nemzek neki! Csakhogy apám bemocskolt Dale neve tovább élhessen!

Lenyelve a falatot már nem szorongatta az ajkaimat a mosoly. Hirtelen hányingerem lett, de szemeimmel csak a buján mozgó faágakat bírtam figyelni. Tudtam, hogy Talon képes lett volna mindezt végigcsinálni, csak azért, mert az anyja ezt akarta. És talán első ránézésre a fiú nem tűnt olyannak, akit bárki szava is befolyásolni tudott volna, mégis volt egyetlen egy személy. Annyira szerette azt az őrült nőt, hogy képes lett volna az életét áldozni az ő boldogságáért.

- Próbáld meg, Talon.

- Nem tehetem ezt vele! Hát nem érted? A mocsok apám is félredugja, a szülei gyűlölték, az egész világ gyűlölte, csakis az Úrban hihetett, csak ő nyújtott számára megnyugvást. Neki azt mondták, abba nevelkedett fel, hogy a melegség elitélendő, bele van táplálva a vérébe, ebből nem lehet kigyógyítani, ebből még a szeretet sem tud kigyógyítani, Reece! – Megtört hangja halkan bukott elő, szemei üvegesen meredtek a szélvédőre. – Ő nem igazi anya, Reece. Ő Őrült. 

▄▄▄

Hűs üveghez simultak az ujjaim. Őt figyeltem. Anyát.

Már elkerült a rehabilitációról, és egy olyan helyre küldték, ahol nyugalom veszi körül őt. Másokkal lehet, akik ugyanúgy átestek ezen. Mint egy öregek otthona, csak megspékelve a rehabilitációs osztállyal. Nővérek vették körül őket, vigyáztak rájuk. A legjobb hely arra, hogy eltávolodj véglegesen a drogtól.

Halkan puffant a karom a testem mellé, míg a szemeim még mindig az ő alakját lesték. Fogyott alkata már kezdett egy kicsit egészségesebb színt magára ölteni, sápadt arcát rengeteg szarkaláb tarkította, telehímezték fájdalommal a vonásait, megbújt a bőr rétegek alatt.

Mintha viszont láttam volna egy pillanatra azt a nőt, aki gyermekkoromban szeretett. Óvatosan nyúlt oda az egyik öreg férfihoz, aki persze hálásan leste a körülötte sündörgő nőt. A vérében volt az anyaság, egyszerűen minket dobott el magától. A borús fellegek mögül a napfény óvatosan cirógatta a kertben ücsörgő társaságot, de én nem bírtam a szemeibe nézni. Az üveg mögül szemléltem és Talon szavai csengtek a fülembe. Ő nem igazi anya, Reece. Ő őrült. Őrült lenne ő is?

Összeszorítottam az ajkaimat, azonnal a homlokomhoz nyúltam. Az átkozott könnyek megint csak csípték a szemeimet.

Miért pont velünk kellett ezt tennie az életnek? Miért pont őt vették el tőlünk? Hiszen szeretett minket, minden éjszaka csókot hagyott a húgom homlokán. Kiskoromban minden este mesékre aludtunk el, az ő andalító hangjára, az ő érintésére. Mindent eldobott azon a napon, amikor először nyúlt a szerhez. Már nem voltunk fontosak, már nem hagyott csókot Tiana homlokán. Mintha kitörölt volna az életéből.

Egy utolsó pillantást vetettem rá. Szemei körbekémlelték a kertet, de ő nem láthatott engem, egyedül én vettem észre, hogy a tekintete átsiklott rajtam. Mint akkor. Elcserélt engem egy fecskendőre.

A zsebeimbe mélyesztettem az ujjaimat, majd megfordulva elindultam a kijárat felé. Egy nővér szemei megakadtak rajtam, látta, hogy nem mozdultam el az ablaktól. Egy lépést tett felém, de a tenyere még megállt a vállam előtt. Idős volt már, szemei alatt megannyi mély ránc ékeskedett. De valahogy neki mégis annyira kedvesek voltak ezek a szarkalábak, nem a fájdalom véste őket oda, hanem a boldogság.

Ujjai az arcomra tévedtek.

- Bocsásson meg neki, fiatal úr. Nem sejti, de minden egyes éjszaka az ön nevét súgja. Minden egyes éjszaka elköszön öntől, jó éjszakát kíván! Segítsen neki, nincs sok ideje hátra. Hadd lépjen át úgy a túlvilágba, hogy tiszta a lelke! Hadd érezhessen utoljára üde boldogságot a szívében! A testvérei megbocsájtottak neki, csak maga nem.

Lehunytam a szemeimet, de még időben léptem ki az épület ajtaján, a könnyek utat törtek maguknak. Nincs sok ideje hátra.

Dühösen csaptam be magam után az ajtót, az autó ülése még mindig ugyanúgy ropogott alattam, az üléstérben ugyanúgy terjengett az olajos szag, minden ugyanolyan volt, csak az én szívem változott meg. Csak én éreztem azt, hogy már nem vagyok ugyanaz.

Beindítottam a motort, dörmögött az autó, mézédes hangja álomba ringatta a kételyeket. Egyszerűen vezettem. Elvezettem magamat az épületek buja tömegéből, és a betonrengeteget lassan szorította ki a fenyvesek szédítő tömege. Az utak szélén lengtek a zöldellő fűszálak, a távolban pedig a táncoló végtelenség.

Halkan zúgott a motor, a betonúton hagyott kilométerek egyre csak gyűltek és a végén csak arra lettem figyelmes, hogy pontosan ugyanott parkoltam le, ahol nem rég Cocoval. Az óceán szédítően hullámzott előttem. Mintha ő is megváltozott volna. Vad és erős hullámok porladtak szét a homokos parton. A szürke égbolt megmérgezte a habokat, elvesztették mágikus színüket, úgy örvénylett, mint egy végzetes háború. Dörögtek a fegyverek, hulltak el az emberéletek.

Bele markoltam a homokba, minden egyes szem kicsordult az ujjaim közül, elvesztek a rengetegben. Szétzúzódtak.

Nincs sok ideje hátra.

Anya haldoklott, és ugyan mind sejtettük a ki nem mondott valóságot, a saját fülemmel hallva a szívem apró szemekre zúzódott szét, akárcsak a homokszemcsék és a partot nyaldosó hullámok.

Hogy mondhattam volna el ezt Tiananak?

Igazat mondott volna a nővér? Anya tényleg a nevemet súgta esténként?

Magamba szívtam a sós levegőt. Felfrissített.

Itt volt a végzős évünk, előttünk állt az újabb baseball szezon, minden összejött. És csak most vettem észre mennyire fuldokoltam. Grayson itt hagyott, ahogy nemsokára anya is. Egyedül maradtam. Olyan régóta voltam egyedül, hogy már nem is emlékeztem az olyan pillanatokra, amikor még voltam valakinek valaki.

Érezni akartam.

Életet lehelni a haldokló szívbe.

▄▄▄

Tiana hangjára riadtam fel. Kibújtam a takaró alól és kérdőn meredtem a lányra, aki bosszúsan fonta össze maga előtt a karjait. Arca kimerült volt.

- Igen?

- Coco van itt.

Az álmosság egy pillanat alatt szökött ki a szemeimből és kipattanva az ágyamból, arrébb lökve a lányt a folyosó elején álldogálóra esett a pillantásom. Szemei óvatosan rám vándoroltak és egy halvány mosolyt ejtett meg. Tiana ásítva sietett a szobájába, míg én a kabátomat magamra rángatva tessékeltem ki a házból.

- Mit keresel itt? – Azonnal szembefordultam vele, de abban a pillanatban megbántam. A lány hatalmas szemekkel nézett fel rám, nem mondott semmit, csak nézett. – Te részeg vagy?

- Csak egy kicsit – súgta halkan. Mintha félt volna a valóságtól. Szemei homályosan derengtek a félhomályban, arca szenvedélytől volt tele. Széttárt karokkal sietett a kertbe. Az égre pillantott, ajkait egy mosoly díszítette és fénylő szemei azonnal megtaláltak maguknak. – Kiszöktem a házból! Nem tudja senki, de nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, Reece! – Egy halk kacaj mellett dőlt el a hűs fűszálakon.

Megráztam a fejemet és összehúzva a cipzárt elfeküdtem mellette.

Néma csend uralta a tájat. Tényleg egyetlen pisszenés sem hangzott fel. Mert mindenki aludt már. Csak mi voltunk ébren.

- Mit?

- Téged.

Arca lomhán fordult felém, az oldalára feküdt. Mosolyogva simította ujjait az arcomra, csak lehunytam a szemeimet és élveztem az érintését.

- Olyan göndör a hajad! Kisbirka!

- Kisbirka? – Nevettem fel halkan. Belemélyedtek a fürtökbe. Forró lélegzete az arcomnak ütődött.

- Ühüm. Kisbirka. Mert pontosan ugyanúgy néz ki, mint egy birkának a szőre. – Közelebb bújt.

- Kivel ittál?

- Jan és Lucius. De ők ott hagytak egy idő után, én pedig annyira nem akartam hazamenni! Végig te jártál a fejemben. Te gondoltál rám? – súgta halkan. Egy gyors mozdulattal húzta le az ujjait az államon. – Hmm?

- Gondoltam.

- És mit gondoltál? – Pilláim lassan nyíltak fel. Coco a szemeimbe veszett, nyíltan beszélt, éreztem a hangjában megbújó alkoholt, buzgott a testében. Meggondolatlan, mégis olyan csodálatosan őszinte volt. Oldalra döntötte a fejét. – Nem mondod el igaz?

- Haza viszlek.

- Nem aludhatok nálad? – Kiáltotta el magát. – Mint tegnap.

- A szüleid aggódnak érted, Coco. Eleve meggondolatlan volt idejönnöd az éjszaka közepén. Nem biztonságos. – Felültem és a pillanatnyi varázslat kipukkadt. Coco az eget szemlélte, nem nézett a szemeimbe.

- Miért nem vagy velem őszinte? – búgta még mindig az eget szemlélve.

- Részeg vagy.

- De attól még vannak gondolataim, a szavak az enyémek, a gondolatok is! Talán egy kicsit nyíltabb vagyok és őszintébben szólok hozzád! Miért nem teszel semmit? Mire vársz? – A lány felült a fűszálak között. – Nem várhatok rád örökre.

- Ne várj rám, Coco...

- Szerinted vak vagyok? – csattant fel, ökleit elkeseredetten fúrta a hideg szálakba. – Nem látom, hogy neked is vannak érzelmeid? Mire vársz? Tegyem meg én az első lépést?

- Nem akarok semmit, Coco! Miért nem tudod felfogni, hogy nem akarod tőled semmit? A barátod vagyok, nem vagyok szerelmes! Vess véget ennek az egésznek! Elég volt!

A lány szemei kikerekedve meredtek rám. Dühösen túrtam a hajamba. Hogy hazudhattam? Hogy tehettem ezt vele? Utána akartam nyúlni, de ő azonnal elhúzódott. Megaláztam őt.

Coco lehunyta a szemeit és ugyan sötét volt én mégis láttam a szemeiben megbújó könnycseppek hadát.

- Coco...

- Megértettem! – Eltolta magát tőlem és hevesen a szemeihez nyúlva söpörte ki a könnycseppeket onnan. Hátat fordítva indult meg a kapuk felé. – Egyedül szeretnék lenni most. Haza megyek egyedül, Reece.

- Részeg vagy, este van és ez nem biztonságos környék! Haza viszlek. – Megragadtam a csuklóját, de ő hisztérikusan szakadt el tőlem. Szemei villámlottak.

- Eljöttem ide, haza is tudok menni! Csak hagyj békén!

▄▄▄

A lány csendben pillantott ki az ablakból, arca hozzátapadt az üveghez, míg ujjaival némán piszkálgatta az egyik porszemet. Néma csendben tettük meg az utat.

Amint megérkeztünk a házukhoz, szemeimmel a nyitott ablakot lestem, csipkés függöny lengett az ablakban, csókot hintett a hűs levegőnek. Gyorsan kiszállt az autóból, nem nézett vissza, egyszerűen megragadta az ereszt és egy gyors mozdulattal felhúzta magát. A következő, amire figyelmes lettem az az volt, hogy az ablak egy halk csapódással zárta el őt tőlem.

Sóhajtva döntöttem hátra a fejemet.

Jól cselekedtél.

Gázt adtam a motornak és a hajnalodó tájban vezetve engedtem, hogy az egész napos feszültség lassan előtörjön belőlem, feszült vállaim lassan elernyedtek, tekintetemmel pedig az egyre csak fényesebb színekben úszó horizontot lestem.

Mostmár minden rendben lesz.