[17]  Segélykérés

▄▄▄▄▄

● Coco ●

Sietősen kapkodtam magamra a ruháimat, hajam szörnyen festett, de ebben a pillanatban még ez sem tudott érdekelni, mivel rettentően késésben voltam. Kipirultan szaladtam le, ahol azonnal beleütköztem apába.

- Készen vagy?

Csak bólintva futottam el mellette a konyhába, ahol azonnal kiszúrtam anyát. Háttal állt nekem és éppen valamit elcsomagolt, mikor meghallotta a lépteimet és szemei azonnal rám vezette. Egy apró mosoly megejtve nyomott egy puszit a fejemre, majd a markomba nyomva a zacsit már siettünk is apával az autóhoz.

Tekintetemmel azonnal kipillantottam az ablakon, ám amint kiszúrtam a falmentén kúszó rózsabokrokat az elmémet elárasztották az emlékképek. Reece forró ujjai, melyek a csípőmbe martak. Hiszen csak ki akartam tisztítani végre valahára a fejemet, hogy elfelejthessem ezt az eszement érzést, és Reece még csak egy lapáttal rásózott. Az ajkaimba harapva nyomtam a táskámba a szendvicses zacskót, mire apa a visszapillantótükörből vetett rám egy gyors pillantást.

Szőke hajába vezette az ujjait, majd lassan indexelve rá is kanyarodtunk a hídra, alattunk szokásához híven fodrozódott a tó szürke felszíne, míg az őt körülölelő fenyvesek gyermekként dédelgették őt. Megigazítottam egy tincset és próbáltam elkerülni apa tekintetét.

- Este nem bírtál aludni? – Hangja csendben szelte át a köztünk átporosodott levegőt. Nem bírtam a szemeibe nézni, féltem, hogy talán a tekintetem elárul majd. – Hallottam, hogy rengeteget sétáltál.

- Egyszerűen rosszat álmodtam.

- Rosszat? – Sóhajtva fékezett le a piros lámpánál és egy gyors pillantást vetve rám, megdörzsölte a homlokát. Annyira láttam rajta, hogy fáradt volt. A szemein, a tartásán, a ráncaiban ültek a jelek, nem lehetett csak úgy átsiklani felettük. Kényszeredetten felsóhajtott, majd lassan szólásra nyitotta a száját. Úgy tűnt nehezére esik megszólalni, egészen úgy festett, mintha zavarban lett volna. – A fiúról álmodsz? Arról, ami köztetek történt? Félsz, hogy megtörténik újból?

A kérdések csak úgy kisiklottak az ajkain. Elhűlten pillantottam ki az ablakon és imádkoztam azért, hogy minél hamarabb az iskola kapuihoz érkezzünk. Nem féltem.

- Nem erről szoktam, apa. Csak...

- Nekem bármit elmondhatsz! – Sietett közbe szólni. – Ismerek egy rendkívül jó pszichológust, Coco.

- Anya ajánlotta, ugye? – vágtam közbe szemtelenül. Mérgesen összezártam az ajkaimat. – Jól vagyok apa, nem félek Taylortól, nem félek a történtektől. Nem erőszakolt meg, nem tett igazából semmi olyat, ami fájt volna! És nem, apa, ezzel nem akarom védeni, mert gyűlölöm őt. De értsétek meg, jól vagyok!

- Coco, én csak jót akarok. Azt akarom, hogy őszinte légy velem.

- De ha őszinte vagyok, mit akarsz még ezen kívül? – súgtam halkan, majd amint leparkoltunk az Eastlake előtt, ki akartam ugrani az autóból, de a férfi hangja a dobhártyámba ivódott.

- Érted jövök ma, elmegyünk moziba. Rendben? – Nézett rám félszemmel. – Végül is egy péntek estét csak rám szánhatsz, nem?

- De. – Mosolyodtam el, majd bezárva az ajtót sietősen indultam meg a kapukhoz. Még volt két percem beérni irodalomra. Zihálva vetődtem a helyemre és kíváncsian néztem szét az osztályban. Margaret helye üresen kongott, egyedül Hilary csattogtatta a rágóját az előttem lévő padban.

Nem volt senki, akivel elbeszélgethettem volna a kezdésig, mikor az ajtó feltárult és a tanárnő magabiztos léptekkel indult meg a pódium felé. Útközben még gyorsan megigazította a nyakláncát, de kék szemei azonnal ránk vetültek. Fekete haját kieresztve hordta, míg egy hosszú szoknyába beletűrte fekete garbóját. Tekintete éles volt, de, amint észlelte, hogy az osztályban csend volt vékony ajkait egy göcsörtös mosolyra húzva a helyünkre parancsolt minket.

- Margaret merre van? – Pillantott az üres helyre, majd feltárva laptopjának a fedelét kíváncsian nézett szét az osztályon. – Coco?

- Nem tudom...

- Bocsánat, hogy közbevágok, de Margaret beteg. – Hilary egy mosolyra húzta az ajkait és egy gúnyos pillantást rám vetve fordult vissza a táblához, ahol a nő már kihúzott háttal dőlt az asztalnak.

Alacsony volt, és méretét még inkább összenyomta a hosszú szoknya, amit egy egyszerű lapostalpú bokacsizmával toldott meg. Felhúzta pisze orrát és egy éles mosolyt megejtve ujjait a nyakához emelve kezdett neki az órának.

Hamar vége lett.

Cuccaimat a táskámba söpörve siettem ki az osztályból és nem kellett sok ahhoz, hogy kiszúrjam Jant, aki a szekrényeknek dőlve figyelte a diák rengeteget. Reménykedtem benne, hogy engem várt.

Éppen megindultam felé, mikor egy gyengéd szorítás fonódott a csuklóm köré. Kérdőn pillantottam fel, de azonnal megbántam. Azt kívántam bárcsak bent maradtam volna abba az átkozott terembe, csakhogy ne kerüljek szembe a fiúval.

Fehér bőrét még mindig lila foltok tarkították, a szemöldöke felett egy aprócska öltésnyom látszódott, de a tekintete valahogy annyira máshogy nézett ki. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a világ megtorpant, hogy a suli összes diákjának a szeme ránk szegeződött, pedig nem így volt. Észre se vettek minket. Csupán a képzeletem játszott velem.

Gyomrom azonnal összeugrott és megéreztem azokat a mocskos csókokat a bőrömön. Minden egyes nap eljátszottam a gondolattal, hogy a húsomig sikálom magamba a szappant, csakhogy ne érezhessem az érintését. El akarta felejteni.

És mikor már azt hittem megszabadultam tőle, hirtelen felbukkant előttem. De tudtam, valahogy éreztem a belőle kiáramló érzéseket, hogy nemcsak engem érintett meg ennyire az ügy.

Szemei lassan már lyukat égettek bennem, ám az én testem nem mozdult. Minden egyes csók, minden egyes nyögés, sóhaj ott motoszkált az elmémben, átbukdácsoltak egymáson, kigáncsolták értelmes társaikat és elfoglalták a trónust.

- Coco? – Hangja halkan fonódott körém.

A homály egy pillanat alatt tűnt el előlem. Ujjaimat kiszakítottam a szorításából és ijedten léptem hátra, de a fiú ádázul követett. Te vagy a préda, Coco! Menekülj!

- Mit akarsz?

- Csak engedd meg, hogy bocs...

De a hátam hirtelen ütközött egy testnek.

- Mit akarsz Taylor? – Ütötte meg a fülemet Jan magabiztos hangja, majd megéreztem az ujjaimra fonódó gyengéd érintését.

- Janine kérlek, most hagyj magunkra! – sziszegte a fiú és ki akarta kerülni, de a lány erősen megragadta a vállát. – Jan!

- Mit akarsz Taylor? – Léptem ki a lány háta mögül. Az ajkaim maguktól kezdtek el reszketni. Nem féltem tőle! De akkor miért reagáltam a jelenlétére így? Miért rémisztettek meg jégkék szemei, a forradások az arcán? Őt a sebhelyek örökké erre a tettére fogják emlékeztetni, saját cselekedeteinek a rabjává vált. Részeg volt, Coco! Akkor sem tehetett volna ilyesmit. Te is akartad! El akartam felejteni Reece-t! Megbántam! Mindenki őt gyűlöli miattad!

- Bocsánatot kérek és tudom rohadtul nem érnek semmit a szavaim, nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, csak kérlek... én nem akartam ezt, Coco. Én... én... azt hittem, talán...

- Hogy élvezem?

- Igen – súgta halkan és ujjai óvatosan simultak az arcomra, de csak egy pillanat volt az egész. Elrántottam magamat tőle és megrázva a fejemet próbáltam kiűzni a rémképeket az elmémből, de nem bírtam szabadulni, megfojtottak.

- Megértem. De annyit kérek tőled, hogy innentől kezdve még csak a közelembe se gyere, értetted?

Taylor arca eltorzult, de egy halvány bólintás mellett egy lépést tett hátra és egy pillanat alatt eltűnt a rengetegben. Talán én töröltem ki őt az emlékezetemből, talán csak nem akartam észrevenni őt.

Kifújtam a levegőt és felnéztem Janre. A lány kinyújtotta a kezét és megölelgetve indultunk meg a következő óránkhoz. Nem szóltunk semmit, és ez így volt jó.

▄▄▄

Belökve a lengő ajtót a hajamat igazgatva kerestem a szemeimmel a fikuszt, és azonnal egy mosolyra húzódtak az ajkaim, amint kiszúrtam Luciust, aki a könyökére támaszkodva figyelte Talont. A Lucius mellett Oliver turkált az ebédjében, míg Jan nevetve bökte meg a szőke fiút. Egy apró mosoly mellett siettem egy tálcáért és megpakolva egy kis rizzsel és egy csirkeszárnnyal vissza is siettem az asztalunkhoz.

Talon mellé heveredve azonnal mögém dobva a táskámat kíváncsian figyeltem őket. Szokatlan volt velük lennem, ugyan Talon közelsége már nem okozott meglepetést, ám egy helyen látni Olivert, Jant, Talont és Luciust, egyszerűen nem férkőzött a tudatomba a gondolat. Mikor történt ez?

- Hogy ment az éjszakai találkozótok? – Talon egy féloldalas mosolyra húzta a száját, majd megejtett egy hatalmas harapást a szendvicsén. Kérdőn felnéztem rá. Tudta vajon, hogy mi történt? – Valami baj van? – Szürke szemei ridegen siklottak végig megszeppent ábrázatomon, a mosoly apránként olvadt le a helyéről és egy fáradt sóhajt megejtve túrt a hajába. – Reece nem ment el?

- Tudod mi történt?

Talon valószínűleg nem is sejthette, mert arcát kételyek borították el, megrázta a fejét és kérdőn pillantott le az ujjaira. Óvatosan megropogtatta őket és leeresztette a vállait, amint a látókörünkbe engedte Reece-t. A fiú ledobta magát mellém és kiterítve elénk az ebédjét kérdőn nézett szét rajtunk.

A többiek minden egyes szavamat hallották, egyedül Lucius tett úgy, mintha az elmúlt egy pillanatban semmi sem történt volna. Talon felnézett a fiúra. Annyira ismerte már, hogy egy pillantás is elég volt, ahhoz, hogy bebizonyosodjanak a kételyei. Igazam volt.

Az ebédszünet ebben a ritmusban telt.

▄▄▄

Lassú léptekkel indultam kifelé, talpam alatt kongott cipőm kopogása, az üres folyosóban visszhangzottak lusta lépteim. Kiérve az ajtón azonnal magamba szívtam a levegőt, a tüdőmig férkőzött a gyantától terhes oxigén. Apa autója már várt rám, a férfi unottan könyökölt ki az ablakon, innen is láttam, hogy valamit olvasott. Homlokát ráncok szelték át, míg szemüvege mögött ülő szemei egy pillanat alatt kiszúrtak. Ajkaimra egy mosolyt erőltettem, nem akartam, hogy lássa: a mai napom egyáltalán nem olyanra sikeredett, mint azt terveztem.

Szemem sarkából még láttam, hogy Reece és Talon a baseball pálya felé kullogtak. Lehajtott fejjel diskuráltak. Reece pedig egyetlen egy szót se ejtett a tegnap este történt esetről.

Éreztem, hogy csupán a gondolattól kipirult az arcom. Nem tudtam már elhessegetni az érzelmeket, burjánzottak a gyomromban, a szívemben repdestek, mintha maguk szerették volna szétszakítani megviselt testemet, hogy az ő ujjuk érinthesse a fiú sötét bőrét. Hiszen már éreztem az ajkamon az ajkait, éreztem a belőle kiáramló forró levegőt! Ezek után, hogy tehetett úgy, mintha mi sem történt volna?

Mert csak a barátja voltam. Az este teljesen megviselt volt, összegyűlt benne a feszültség, elmerült benne és csak kellett neki egy női test, akin kiélhette volna a vágyait, akin kiereszthette volna a gőzt. És én voltam kéznél.

A gondolatra összeszorult a szívem, de nem akartam tovább cirógatni a hamis reményt, ami a testemben egyre csak nőtt.

Apa autójában most is káosz uralkodott, üres rágós papírok hevertek a padlón, míg az üléseket megtöltötték az üres üvegek és a ruhák halmai. Apa egy halvány mosolyt megejtve taposott a gázra, szemeivel folytonosan engem szemlélt a visszapillantó tükörből, míg cserepesre száradt, vékony ajkait karistolta a fogaival.

Régen sokszor jártunk együtt moziba, ő mutatta meg nekem a filmvilág csodálatos mágiáját, vele ültem először a Varsity bársony ülései közé. Anyával sosem volt ilyen kapcsolatom, őt jobban megviselte a haláleset, apa viszont ki akart belőle kecmeregni, ő tudta, hogy Amanda mellett volt egy második lányuk. Anya viszont képtelen volt elengedni a nővéremet.

- Hogy ment az iskola? – éreztem a hangjában visszatükröződő hamis lelkesedést.

A kapcsolatom apával ugyanúgy megromlott. Már nem jártunk együtt moziba, mintha anya búskomor hangulata lassan rá is rátelepedett volna, elnyelte a sötét gyász. A homály pedig már nem engedett láttatni engem.

- Fárasztóan.

Egy pillanatra emeltem csak rá a szemeimet, apa halkan mormogott valamit, majd leparkolva a Varsity vörös felirata alatt, sóhajtva hátrafordult.

- Dolgozatok? – Egy halvány mosoly csücsült az ajkain.

Inkább Taylor Wade. De a szavak a torkomon akadtak és beleeggyezően bólintottam. Neki nem kellett róla tudnia.

Követve a zsebeimbe mélyesztettem az ujjaimat, kíváncsian pillantottam fel a filmek hatalmas lógóira, majd tovább sétálva be is léptünk a lengő ajtón, ami azonnal a hatalmas aulába vezetett minket. A plakátok itt is telehímezték a monumentális falakat, míg szemeimmel óvatosan öleltem körbe a területet.

Az emlékek felemésztettek.

Egy apró mosolyt elmorzsolva sétáltunk a jegyárus nőhöz, aki közeli ismerősként üdvözölt minket. Régebben itt töltöttük az életünket.

Az orromat már elárasztották az illatok. Megvettük a jegyeinket. Amint a pulthoz sétáltunk, apa egy közepes popcornt vett nekünk.

Nem beszélgettünk. Először feszélyezettnek éreztem a körülölelő csendet, de egy idő után beleszoktam és ujjaimmal a ropogós szemek közé veszve elmerültem a puha bársony ülésben. A filmkockák nemsokára felragyogtak, mi pedig elveszve a saját világunkban alábuktunk az érzelmekbe.

Mire véget ért a film, kint már besötétedett. Apa sóhajtva hajította a szemetesbe a popcornos papírt és átölelve a vállamat kilökte az ajtót. A hűs késő őszi levegő pedig ostrom alá helyezett bennünket. Seattle ragyogó fényei pedig már javában megvillantak, a Space Needle kongó tornya fölülcsillámlott mindent, aranyszínekbe vonta a várost.

- Egy eper shake? – súgta halkan, mikor már a kocsiban ültünk.

Az ajkaimba harapva bólintottam.

Az astrid neonzöld fényei legyűrték az arany fénycsóvákat. Apa komótos léptekkel indult meg az ajtók felé, míg valamiről elmélyülten magyarázott, de az én gondolataim már réges rég másfelé kalandoztak.

A zsebeimbe rejtve a kezeimet, imádkoztam azért, hogy Reece most az egyszer ne legyen a kávézóban, de amint megszólalt a kis csengő a bejárati ajtó felett, azok a szénfekete drágakövek felpillantottak rám. Apa még nem vette észre a fiút, egyedül a méregzöld színekben úszó boxokat leste.

Elpillantottam róla és követve apát leheveredtünk az egyik üres boxba. Talán Nanát vártam, hogy ő szolgáljon ki minket, de nem volt szerencsém. A fiú cammogó léptei, majd a homlokába csordogáló göndör fürtök elárulták. Apa szemei kíváncsian kúsztak fel a fiúra, majd a mosoly leolvadt az arcáról és összeráncolt szemöldökkel mérte fel magának Reece-t.

Persze, hogy felismerte. Tisztán élt az emlékezetében az a nap, amikor kihallgattak. És ott látta a fiút.

- Mit adhatunk önöknek? – Úgy beszélt hozzám, úgy nézett rám mintha nem tudta volna ki lennék. Az ajkaimba harapva merültem el az itallapban, ugyan egy pillantást se kellett volna vetnem rá és felsoroltam volna az összes létező italt, amit felszolgáltak, mégis el kellett előle rejtőznöm.

- Egy kakaós és egy eper shake-t.

- Pár perc és kész! – Az itallapot visszahelyeztem az asztalra és zavaromat rejtegetve próbáltam az arcom elé söpörni a hajamat, de apa ujjai azonnal a csuklóm köré fonódtak. Azt hittem dühös pillantásokkal fog illetni, de egyedül esedező szemei vártak rám.

- Összevesztetek? – Köhintett egyet, majd megrázva a fejét ujjaival a hajába túrt. – Coco, nem csinálhatod ezt! Azt hiszed nem tudom, hogy éjszaka nem azért nem tudsz aludni, mert rosszat álmodsz? – Hangja kétségbeesetten kúszott elő az ajkai közül. Arcom elsápadt, mélyen magamba szívtam a levegőt, de apa ujjai azonnal az arcomra csúsztak és kitöröltek egy könnycseppet a szemeimből. – Azt hitted nem láttam, hogy a rózsabokrok agyon vannak taposva? – Mosoly szökött az arcára és nevetve rázta meg a fejét. – Anyukád nem tud róla, sosem érdekelték kifejezetten a növények és ő szentül hisz minden szavadban. De engem nem csaphatsz be, Coco. Ő szokott meglátogatni? – Ajkaira fagytak a szavak, mikor meghallottuk Reece cammogó lépteit. A fiú elénk helyezte az italt, majd sóhajtva vissza is sietett a pult mögé. Viszont a szavak nem bírtak kiszabadulni az ajkaim fogságából. Némán bólintottam. – Ó Coco!

- Ugye nem mondod el anyának?

Apa leszegett fejét megrázta. – Sosem tenném ezt veled! Csak annyit kérek, légy óvatos...

- Reece a barátom, egyszerű barát, apa. Ő nem olyan.

- Tudom, kicsim. Ha olyan lenne, nem mentett volna meg. Hálásak vagyunk neki, anyád sose vallaná be, de ő is az.

Észrevétlenül gördült le rólam egy mázsás súly, míg ajkaimat a szívószál köré fontam. Csendben folytattuk az estét. Amikor mindketten végeztünk, már indulni akartam kifelé apa után, de a férfi ujjai a csuklóm köré fonódtak.

- Szomorú vagy, Coco! Menj beszéljétek meg a dolgot. De 11-re gyere haza! – Egy puszit hagyott a homlokomon, majd otthagyva a kávé illattól terhes kávézóban.

Éreztem a tekintetét a hátamba fúródni. Mélyen magamba szívtam a levegőt és megfordulva elindultam a pult felé, ahol egy másik fiú éppen egy kávét főzött le, míg Reece pillantása végig rajtam csüngött. Kérdőn felhúzta a szemöldökét, mikor leheveredtem az egyik bárszékre.

Agyam folyamatosan rótta a köröket, hogy valamilyen beszédtémát megragadva valahogy megtörjem ezt a csendet, de Reece látszólag semmit sem kívánt mondani nekem. Haragudott volna rám? Hiszen nem is vesztünk össze!

- Szia...

- Szia, Coco! – Ujjai pontosan előttem fonódtak össze. Arcom azonnal rózsás árnyalatúvá vált, míg mélyen magamba erőszakolva az enyhén kávés illatot felnéztem rá, de amint szólásra nyíltak volna, a csengő megszólalt.

Hátra kaptam a fejemet és megpillantottam Reece húgát egy vörös hajú lánnyal. Akárhogyan is kergetőztek a gondolataim, egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Reece sóhajtva intett egyet a lányoknak.

- Ha megbocsájtasz! Remélem mire visszajövök kinyögöd, mit szeretnél! – Durva szavai sértettek.

Összeszorított ujjakkal meredtem a fiú hátára, aki egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem látott szívesen. Megráztam a fejemet és meg sem várva, hogy visszaérjen összeszedtem a cuccaimat és az ajtó felé vettem az irányt. A hűs éjszakai levegő pedig belém férkőzött. Mérgesen cammogtam a sötétben és átkoztam magamat, hogy hagytam a kísértésnek. Az ajtó csapódását még hallottam magam mögött és alig pár pillanat elteltével egy érintést a vállamon.

- Mi bajod van velem? – Kiáltotta mérgesen, de a szavak egyszerűen kitörtek belőlem.

- Nekem van bajod veled? Őszintén szólva csak beszélgetni akartam veled, de te úgy viselkedtél, mint egy faszfej! És ezek után még neked áll feljebb és azt kérdezed, hogy nekem mi bajom van? – Lesöpörtem magamról forró ujjait. Összébb húztam a kabátomat és mérgesen söpörtem ki a szemeimből a hajszálakat, amiket a szél folytonosan a tekintetem elé kotort.

Reece tehetetlenül tárta szét a karját.

- Mindjárt vége a műszakomnak, Tiana Mollynál alszik, várj egy kicsit.

- Nem hiszem, hogy ez...

- Csak várj meg, oké? Fél óra! – Pillantott az órára. – Kérlek.

Sóhajtva bólintottam.

▄▄▄

Reece egy puszit nyomott Tiana homlokára, amint beszálltak az autóba Mollyval. A lány eltűnt a sötétített ablakok mögött.

A fiú pedig lomha léptekkel indult meg a vörös autója felé. A bestia vadul dorombolt alattunk eszembe juttatva azt az éjszakát, amit ellógva az óceán parton töltöttünk. Ahol először éreztem meg azt a vadul dobogó érzést a szívembe. Miért pont ővele kellett ezt átélnem? Miért nem szerethettem bele egy normális fiúba, akiben nincsenek ilyen sötét érzelmek, akit nem követtek homályos titkok. Egy olyan egyszerű fiút akartam, aki őszinte volt velem.

De Reece mégis olyan különleges volt. Az ember akárhányszor akart valami rosszat hallani róla, nem sikerült. Ő nem volt a mestere a női szívek összezúzásában. Az első rossz szó akkor kelt útra, mikor dobta Jant. Viszont jobban megismerve, tudtam, hogy jót cselekedett. Felesleges lett volna a lány mellett maradnia úgy, hogy közben az egyetlen érzelem, amit ki tudott belőle váltani az a vágy.

Én is a csapdájába végeztem, pedig megfogadtuk, hogy sose lesz köztünk több, mint a barátság. Tisztán emlékeztem az első és egyben utolsó baseball edzésünkre.

Óvatosan lestem rá.

Olyan szép volt. Éles arccsontja, mely kiemelte robosztus vonásait, dúsan burjánzó szemöldöke, ugyan kissé belenyúlt mélyen ülő szemei elé, de a hosszú pillák ölében ott pihentek sötét égkövekként ragyogó szemei. Dús ajkai, széles orra, minden annyira tökéletesen mutatott rajta. Olyan volt, mint egy kifaragott szobor, ami a tökéletességet mintázta meg.

Halkan szuszogva erőltettem szemeimet ki a szélvédőn, míg ujjaimmal elveszetten szorongattam pólóm anyagát. Őt akartam!

Sosem voltam a házukban.

Egy könnyűszerkezető faház volt, falait sárgásra festették. A kerítést pedig csupasz rózsabokrok ölelték körbe. A fiú felhajott a feljáróra, majd lassan kikecmeregve az autóból, hagyta, hogy kövessem.

Szívem már a torkomba dobogott és ezt az sem tudta meggyengíteni, mikor a kellemes meleg házba érkeztünk. Nem volt nagy, sőt egészen kicsinyes, de mégis otthonosan volt berendezve. A nappaliba nyílt az ajtó. Egy kanapé a Tv felé fordítva, onnan pedig tökéletes rálátást kaptam a konyhába. A két helység egybevolt építve és onnan egyenesen egy szűkös folyosó vezetett gondolom a hálószobákba és a fürdőbe.

Szemeim az órára tévedtek. Fél tizenegy volt.

- Felhívom apát! – szóltam a fiúnak, aki már a konyha felé vette az irányt. Bólintott.

Kiléptem újból a hűs teraszra és az egyik műanyag fehér székbe vetve magamat, azonnal tárcsáztam.

- Coco, merre vagy? – Anya hangját hallottam a távolból. Apa valamit visszaszólt. – Megbeszéltétek?

- Maradhatok egy kicsit tovább?

- Coco én...

- Kérlek, apa. Csak egy kicsit tovább.

- Azt mondom Jannél alszol – sóhajtotta halkan. – El sem hiszem, hogy hazudok a feleségemnek! Mindegy... ha... végeztetek, akkor... kérd meg aludhatsz-e nála!

- Apa!

- Csak kérd meg, Coco! – Zsörtölődött. – El sem hiszem, hogy azt ajánlom a lányomnak, hogy aludjon egy fiúnál. Szent egek! Mindegy is... csak Coco? Vigyázzatok!

Kínos nevetés hangzott el, majd a fejemet fogva köszöntem el tőle.

Visszatérve a házba, Reece felpillantott rám, kérdőn felvonta a szemöldökét, míg én azon agyaltam, hogy mégis, hogyan kérdezhetném meg, hogy nála aludhatok-e. Kínosan feszengve, tűrtem egy tincset a fülem mögé.

- Aludhatsz itt – nevetett fel halkan a fiú. Már meg sem kérdeztem, honnan tudta, egyszerűen megráztam a fejemet és követve őt én is elnevettem magamat.

▄▄▄

A konyhában próbáltam valami vacsorát összedobni, míg a fiú elmélyülten magyarázott valamiről. Csípőmet a pultnak döntve meredtem a labdát dobálgató srácra.

- Elég a tojás, Coco!

Hirtelen fordultam meg és a sercegő serpenyőben piruló omlettre meredtem. Kikapva egy tálcára helyeztem őket.

Hihetetlenül sokat nevettünk, és azt kívántam bár ne érne sose véget ez az éjszaka. Végül a laptopja mögött végeztük, kezünkben frissen pattogatott kukoricával és egy sorozat részei között vesztünk el. Fejemet a vállának döntve figyeltem a képkockákat, de az elmém nem tudta kizárni a gondolatot, hogy Reece-nek, mennyire, de mennyire jó illata volt.

Álmosan hunytam le a szemeimet, és akaratlanul kúsztam közelebb hozzá. Arcomat a nyakhajlatába temettem és ösztönösen szívtam magamba kellemes illatát. Gyomrom összeszorult, de az álmosság csak nem akart eltűnni a szemeimből, akkor nyíltak fel, mikor selymes ujjai az arcomra tévedtek. Lomhán tártam fel a szemeimet, sötét íriszei valahogy még sötétebbnek tűntek ebben a félhomályban. Vonásaiban megült a fáradtság, ásítva döntötte hátra a fejét, ádámcsutkája az égnek meredt. Hatalmasat nyelve húztam vissza az ujjaimat a csípőm mögé és elhúzódva a fiútól, kényszeredetten nyúltam az arcomhoz. Szörnyen festhettem.

- Elmehetnék zuhanyozni? – Súgtam oda halkan, felém kapta a szemeit és lustán bólintott. Egy tiszta pólóval siettem a kivilágított szobába.

Amint a testemhez simultak a hűs cseppek, a szívem hevesen kalapálni kezdett, mélyen elzártam magamban az érzelmeket. Nem tehettem ezt vele. Reece nem érzett semmit, nem tehettem tönkre a barátságunkat!

Percek elteltével óvatosan léptem ki a fürdőszobából, nedves tincseimet egy kontyba fűzve indultam a fiú keresésére, de nem kellett sokat kóborolnom. Reece a pultnak támaszkodva kortyolgatott, ám amint rám esett a pillantása, az ajkai elnyíltak. Éreztem, ahogy a föld kifut a lábam alól, éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok, mégsem bírtam nem a szemeibe pillantani.

Talán az éjszaka kelthette benne ezeket az érzelmeket. Mert láttam a szemeim, tekintete ugyan csak egy pillanatra siklott végig a testemen, én mégis éreztem. Egyetlen egy lépést tett felém. Kintről egy halovány nesz szűrődött be, hallani lehetett a fák ágainak recsegését, az elsiető autók zúgását, néhány vad nevetést. De talán a pislákoló fények, a háttérben zúgó radiátor zaja tette ennyire intimmé a helyzetet. Ujjaimmal erőszakosan szorongattam a rózsaszín törölközőt, az ajkaimat harapdálva lépdeltem mellé és egy korty hűs vizet engedve a torkomra próbáltam eltemetni magamba a vágyaimat! Muszáj volt megfeledkeznem róla.

Ám, ahogy ujjaim a hűs csempéhez simultak egy óvatos érintést éreztem meg a karomon felkúszni. Felnéztem rá. Csend volt, a zúgó moraj elmerült az éjszaka csendjében. Göndör fürtök buktak a homlokába, míg azok a forró ujjak lassan felkúsztak a nyakamig, minden egyes érintés egy újabb eltitkolt csókkal felelt meg. A levegő a tüdőmben rekedt.

Hagyd abba! Kérd meg, hogy hagyja abba!

De nem bírtam megszólalni. Megpróbáltam, de nem ment.

És tudtam, hogy ott villogott az az átkozott vörös fény a szemeim előtt én mégsem bírtam semmit sem tenni. Megbénultam.

Csak egy pillanatra kerültem egy másik helyszínre, csak egy pillanat volt az egész, de Reece érintését egy vad, sokkal erőteljesebb szorítás váltotta fel. Fekete szemek helyett jégkék fúródott a tekintetembe. Taylor Wade volt az, kinek veszélyes mosoly díszelgett az ajkain. Akit nem érdekeltek az érzelmek. El kellett őt felednem.

Ellöktem magamat a pulttól és a karjaiba vetve magamat a tenyereim közé szorítottam az arcát. Tekintete az ajkaimra siklott, a testem pedig egyenesen vonyított azért a csókért.

- Mit csinálsz? – Hitetlenül lökte el magát mellőlem és hevesen megrázva a fejét, ujjait a szemeire szorította. Szégyen öntötte el a testemet. Egyenesen a síromba sétáltam és alig kaptam fel a fejemet a szemeimből megeredtek a könnyek. – Coco! Ó, istenem, Coco!

- Sajn-sajnálom... Reece! Én...

- Shhh.

Csupán ennyit súgott oda nekem és a tenyerei közé szorítva az arcomat hitetlenül elnevette magát. Ajkai mosolyra kunkorodtak.

- Hogy lehet, hogy neked pont egy olyan elcseszett ember kell, mint én? Hmm? – Ujjai elmorzsolták a könnyeket. – Miért?

- Mert elcseszett vagyok én is! – Nevettem fel halkan, lehunytam a szemeimet és magamba szívtam a fülledt levegőt. Amíg Reece a fürtjeimmel babrált az életerő lassan visszakúszott a testemben, ugyan még bennem motoszkált a bénító érzés, mégis túl kellett magamat tennem rajta. De Reece egyetlen mozzanatával sem könnyítette meg a helyzetemet, sőt még inkább rontott rajta. – Felejtsük el!

- Nem tudom elfelejteni, Coco.

A nevem újból kiszökött forró ajkai közül, míg én elveszettem simultam a hűs falhoz, felforrósodott testem könyörgött érte.

- Akkor mit akarsz?

- Nem tudom. Hát nem érted, hogy én sem tudom mit kellene tennem! – Elhúzódott tőlem és mérgesen a fürtjeibe vezette az ujjait, a gyengédség elszállt belőle és vad szemei szikrákat szórtak rám.

- Hagyjuk ezt az egészet abba! A barátom vagy Reece, én elfeledlek, és minden megy a régi kerékvágásban! – Kibontottam a hajamat és mérgesen fordultam el tőle. Nem bírtam ránézni.

- Miért hazudtál? – súgta halkan.

- Miről beszélsz?

- Pontosan tudod miről beszélek! – Csattant fel. Tudtam miről beszél. Az esett előtti éjszakán megkérdezte tőlem, hogy érzek-e iránta valamit, letagadtam. Hogyne tagadtam volna le? Azok után, hogy olyan hűvösen meredt a szemeimbe? – Miért Coco?

- Te nem hazudtál volna?

- Ne térj ki a kérdésem alól! – Egy lépést tett felém. – Miért hazudtál?

- Változtatott volna valamin az, ha igazat mondok? – Kiáltottam mérgesen és a szemeibe veszve tehetetlenül széttártam a karjaimat. – Nem! – súgtam halkan.

- Talán igen.

- Ugyan már, Reece! – Kikerültem, de a kanapé mellől még visszalestem rá. – Hiszen most sem tudod mit akarsz.

- Te engem akarsz, Coco? Ezt az elcseszett valamit? Nincs jövőm, itt tengődők! Az anyám az elvonón van, a bátyám itt hagyott a mocsokba, a húgomat bántalmazzák az apám pedig kurvára megdöglött! Így is akarsz? Hogy tudod, hogy a bátyám egy elvetemült bandatag? Nos így is akarsz? Elmondjam a szüleidnek, hogy kivel lógsz? Hogy kibe vagy szerelmes? – Dühödten csapott a falba, míg arca túlságosan sok fájdalmat hurcolt magán. Tehetetlenül heveredett a padlóra. Arcát a tenyereibe temetve próbált elbújni előlem. A szavai pedig bennem kongtak. Titkon, tudtam, éreztem, hogy ez az igazság, de minden egyes szót igazként visszahallva. Túl sok volt! Hiszen egy ugyanilyen bandatag ölte meg a nővéremet! Grayson is ölt embert?

Reece kétségbeesetten nézett fel rám és látva ijedt arcomat egy gúnyos mosolyra húzta az ajkait.

- Ezért nem mondhatok soha igazat! Csak Talon tud ezekről, ő elfogadott. De nem is érted, mennyire, de fáj ezt az arcot látnom magam előtt, Coco! – elcsuklott a hangja.

Már nem bírtam gondolkodni.

Arra eszméltem fel, hogy arcomat a fiú nyakhajlatába rejtve elmerültem az illatában. Aznap este egy ágyban aludtunk.

▄▄▄

Kedveseim!

Bevallom kicsit büszke vagyok magamra, hogy sikerült betartanom a szavamat! :) 

Remélem elnyeri a tetszéseteket, ez a kissé hosszúra sikerült fejezet!

Mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok! Nagyon remélem mindenkinek remekül telik a szünete!

Puszi Kyra!