[13]  Nem több, nem kevesebb
▄▄▄▄▄▄

● Coco ● 

Határozottnak akartam tűnni, nem akartam, hogy lássa a bennem tobzódó érzelmeket, amiket csak egy mondatával kiváltott belőlem. Elindított valamit. Talán a hangja kelthette bennem ezt az érzést? Vagy talán ez a táj és a fiú együtt indította el ezt az őrjítő feszültséget a testemben?

Hatalmasat nyelve figyeltem a hullámzó vízfelszínt, de ebben a pillanatban még ez sem nyújtott menedéket az érzések ellen, amik ott kavarogtak a lelkemben. A kardigánomat összébb húzva magamon felálltam a hűs talajról és hagytam, hogy a meleg szellő valamelyest kijózanítson a gondolataimból. De nem segített. Valami édes illatot hordozott az óceán sós illata mellett, mintha szándékosan akart volna az a csillámló végtelenség is megszédíteni.

Lenéztem Reece-re.

A haja ugyanúgy festett, mint mindig, a göndör fürtök ott kunkorodtak a fejetetején, mindegyik tincs más felé húzott, de a szellő őket is megnevelve próbálta kordában tartani a fürtöket. Egy pillanattal ezelőtt még a tincseibe martam, éreztem a tapintásukat. Puhák voltak mégis egészen érdesek vagy kemények. Érdekes tapintásuk volt. A fiú bőre az éjszakában kékes árnyalatot húzott magára. Az ajkaimba harapva vezettem le éles vonásairól a tekintetemet. Kiszakított a józan ész világából csupán néhány őszinte szavával. És akárhányszor tekintettem felé nem tudtam szem elől téveszteni azt, hogy Reece vonzó volt. Dús ajkai, éles állcsontja, mely mindig ékes dísze volt a megjelenésének. Ott motoszkált a gondolat a fejemben, de akármennyiszer pillantottam az ajkaira eszembe jutott a fogadalmunk. Ő nem akar többet barátságnál, míg én már az első alkalommal tisztáztam vele azt, hogy sosem jönnék vele össze.

- Talán jobb lenne hazaindulni. A szüleim bármikor észrevehetnek. – Lenéztem az ezüstös homokra.

A fiú lassan felállt a homokról és elindult az autó felé. Őrjítő volt a tekintete, mintha tudott volna valamiről. Összekulcsoltam magam előtt a karjaimat és lehuppanva az ülésre egy óvatos pillantást vetettem a fiúra. Egy kis ügyetlenkedés után a lyukba helyezte a kulcsot és gyújtást is adott a motornak. Dörmögött az autó, míg ő lassan kihajtott a földes partról és a susmogó természetet magunk mögött hagytuk. Egy pillanat alatt eltűnt a varázslatos természet, reménykedtem benne, hogy a testemben dolgozó érzelmek is elúsznak a habzó hullámok hátán, de egyszerűen nem történt semmi.

Ujjaimmal a nadrágomat piszkálgatva lélegeztem mélyeket, nem akartam elszakadni az óceántól és egészen megrémített az a tudat, ami szétfeszítette a bensőmet.

Nem volt jogsija, bármikor megbüntethettek volna minket, a fiú nem is igen vezetett, de én annyira bíztam benne, hogy nem bírt megrémiszteni az a tudat, hogy talán hazudott nekem és még életében nem vezetett. Mert ő nem hazudhatott nekem.

Az ajkaimat rágcsálva emeltem rá a szemeimet.

Koncentrált, ujjai lomhán simultak a bőrkormányhoz, arca és szemei egyenesen a betonrengeteget szemlélték. Néhány fürt csüngött csupán az arcába, de ő nem foglalkozott velük, rájuk se hederített. Arca kiismerhetetlen maszkká olvadt, nem bírtam eldönteni, hogy feszültség bújt meg a bőre alatt vagy talán az érzéketlenség. Meg akartam őt fejteni. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Éjsötét szemei voltak. Rémisztően sötétek.

Éjszaka volt. Ő maga volt a sötétéség.

A szüleim nem is sejthették, hogy nem az ágyamba fekszem, hanem egy fekete fiúval kocsikáztam el az óceánig. Bele se mertem gondolni, hogy mi történhetett volna, ha mindez kiderül, ha megtudják, hogy megszegtem a szavamat.

- Minden rendben van? – Hangja olyan volt, mint valami mély dörmögés. Elmosolyodtam, éreztem vad szemeit a bőrömön, de rettegtem ránézni. Rettegtem az érzésektől, amik ezen az estén először feldúltak belülről. Sosem éreztem ilyet.

- Aha.

- Mondtam valamit?

Valami bűnöset, megőrjítettél.

- Nem mondtál semmit sem. – Az ajkaimba harapva tuszkoltam magamba a kitörni készülő szavakat. Nem akartam, hogy a barátságunk tönkre menjen holmi őrültségtől. A félhomály, csupán a romantikus környezet zavarta meg az elmémet.

A visszatartó út egyáltalán nem volt hosszú, sőt mire feleszméltem a vörös bestia már a kapunk előtt ácsorgott. Kiszálltam az autóból. Azt hittem, hogy a kocsiban marad, de megéreztem az ujjait a csuklóm köré fonódni. Vad szellő vágtázott át köztünk, tincseimet az arcomba söpörte, de hűs ujjai azonnal elvonták őket onnan. Ajkaim elnyíltak. De Reece csak a szemeimet leste, hatalmasat nyelve hunytam le a szemeimet.

- Boldog Hálaadást, Coco! – Egy suta ölelésbe húzott. Nem volt ezekben az érintésekben több csupán egy baráti gesztus. Hamar kiszakadtam az ölelő karok közül és megindultam az eresz felé, ami ebben a pillanatban veszélyesen instabilnak tűnt, egy pillanatra néztem csak vissza rá, de a fiú nem tágított, sőt az autójának a motorháztetőjére ülve figyelte suta mozdulataimat. Egy mosoly csüngött az ajkain míg én teljesen megőrülve felnéztem a második elhelyezkedő félig nyitott ablakomra.

- Meddig kívánkozol ott állni? – Pillantottam hátra, miközben a hangomat a lehető leghalkabbra vettem. Reece csendesen elnevette magát és megvonta a vállát.

- Kíváncsian figyelem, menni fog-e a feladat.

- Letudtam mászni, fel is tudok – Makacsul megráztam a fejemet. – Csak zavar, ha figyelnek.

- Lejönni mindig könnyebb, mint felmászni.

- Bölcs gondolatok Reece Snydertől. – Megforgattam a szemeimet, majd felnyújtózkodva az ereszre megragadtam a vékonyka fémrudat. Lábaimat a falnak vetve próbáltam felhúzni magamat, sikertelenül. Mire az eresz hirtelen megreccsent én pedig tehetetlenül huppantam vissza a talajra. Kétségbeesetten figyeltem a hullámzó függönyömet, a kulcsom a szobámba volt, az egyetlen befelé vezető út ez volt. Hirtelen jelent meg mellettem a fiú, felnézett az ablakig. Nekifutva megragadta az ereszt és egy könnyed mozdulattal felhúzva magát már az ablakom párkányát szorították az ujjai. Az ablakot feljebb húzva bemászott a szobámba. – Ezt, hogy csináltad?

- Na gyere! – Lenyújtotta a kezét, így már egyáltalán nem volt annyira bonyolult felmászni az ablakomig. A fiú játszikönnyedséggel húzott fel. Leporolva a nadrágját gyorsan szétnézett a szobámban.

Az egyszerű kakaobarna falaimon megannyi családi kép lógott, míg az ágy melletti falon fehérlevelek kúsztak fel a fehér plafonig. Becsukva az ablakot felkapcsoltam az egyik éjjeli lámpámat. Reece kíváncsian figyelte a képeimet. Volt, ahol még négy tagból állt a családunk. Tudtam, hogy sejtett valamit, ugyan még sosem mondtam el neki az igazat a családunkról. Hogy a szüleim miért gyűlölték a fekete családokat, hogy miért nem akarták azt, hogy vele barátkozzak.

- Ő a nővéred?

Itt volt az idő arra, hogy megtudja az igazat.

- Aha. Ő a nővérem volt. – Megtorpantam mellette és felnéztem a képre, ahol csupán ketten álltunk egy hatalmas diófa árnyékában. Amanda engem szorongatott és egy mosolyt villantva szorította magához a testemet. Mindketten boldognak tűntünk.

- Meghalt?

- Megölték. Én még egészen pici voltam, mikor ez megtörtént. Nem is emlékszem pontosan Amandára. – Lehunytam a szemeimet. – Van egy kamerafelvétel a haláláról. Egy fekete fiú ölte meg Amandát. – Éreztem, hogy Reece összerezzen mellettem. – A szüleim elrettentésnek mutatták meg nekem azt a videót, megmutatták nekem mi lesz velem akkor, hogyha egy fekete fiúval barátkozom. Ezért gyűlölik őket. Őket hibáztatják Amanda haláláért.

Reece elhátrált egy lépést és az ágyamra huppanva temette arcát a tenyereibe. Vállai feszültek voltak.

- Tianat is ezért bántják, Coco! De nem tudom azt mondani, hogy hülyeség, mert nem az...

- De az Reece! Nem lehet téged okolni, vagy bármilyen már fekete fiút csupán azért, mert fekete! Nem lehet bőrszín alapján megkülönböztetni embert. – Letérdeltem elé, de ő makacsul elnézett tőlem.

- Látom, amit látok Coco.

- Én is látok. Itt vagy előttem te, aki sose bántana másokat. Itt a kivétel, már nem lehet azt mondani, hogy minden sötét bőrű ember bűnöző vagy éppenséggel rossz.

Reece megrázta a fejét, felállt az ágyamról, arca komor volt.

- Jobb, ha megyek. – Feltárta az ablakot és már épp ki akart ugrani, de a hangom egy pillanatig még visszatartotta.

- Nem elég annyit tudnod, hogy nekem, Talonnak és mindenkinek, akinek fontos vagy nem számít ez a sztereotípia? – Utána akartam nyúlni, de ő már rég a talajon volt. Gyors mozdulatokkal tárta fel az autó ablakát és egy pillanat múlva ő már ott se volt.

Az ajtóm ebben a pillanatban nyílt fel. Apa felkapcsolta a villanyt és szétnézve tekintete lassacskán rám esett, majd a nyitott ablakra. Összevonta a szemöldökét, magabiztos léptek mellett zárta le az ablakot és kíváncsian nézett szét a szobámban.

- Kivel beszélgettél? Úgy hallottam, mintha valaki járt volna a szobádban. – Felvont szemöldökkel lesett hol rám, hol pedig a szobámra, keresve a jeleket, hogy valaki járt itt.

- Rosszat álmodtam, felhívtam Jant és szellőztettem egy kicsit. – Vontam meg a vállamat.

- Jéghideg van itt, kicsim. – Sóhajtva leguggolt elém, arca nem tűnt zaklatottnak. – Minden rendben van?

Lehunyt szemmel bólintottam. Apa a karjaiba kapott és egy lomha puszit a homlokomon felejtve fel is állt. A villant lekapcsolta, majd ott is hagyott a szobámban. Kavargó gondolataim közepette.

▄▄▄

Anya már egészen reggeltől sürgött a konyhában, levánszorogva a lépcsőn értetlenül néztem apára, aki egy újságot olvasgatva itta ki kávéjának utolsó cseppjeit. Sosem szokott újságot olvasni.

Anya mosolyogva sietett elém és egy puszit hagyva a homlokomon már sietett vissza a konyhába.

- Ma hívott fel Juliet és azt mondta az este folyamán szívesen látnának minket. Mit gondolsz? – Anya egy reményteljes mosolyt villantott felém, apa is felkapta a fejét. Mindketten meredten bámultak. Ők nem tudtak arról, hogy összekaptunk Jannel és látomásom szerint Jan anyja sem értesült a hírről. – Nem lenne szuper? Főznénk vacsorát és átmennénk hozzájuk. És be kell valljam én is elég rég láttam már Julietett és Holdent.

Elmosolyodva bólintottam. Emlékeztem arra, hogy mit ígértem Reece-nek. Bocsánatot fogok kérni Jantől.

És mintha csak egy isteni sugallat lett volna már is itt termett ez a lehetőség.

- Igen, az szuper lenne!

Apa megkönnyebbülten felsóhajtott, míg anya csak egy kellemes mosoly kíséretében tért vissza az eddigi tevékenységéhez.

Az egésznapunk ebben a sürgésben telt, míg végül arra lettem figyelmes, hogy ujjaimmal a barackszínű ruhám fodrait igazgattam. Mélyen magamba szívtam a levegőt és kilépve a szobámból leszaladtam a lépcsőn. Anya rám adta az egyik puha kardigánját, majd a csizmákhoz sietve felkapta magára a magassarkúját, míg apa kezében ott voltak a különféle ételek, amiket még a mai nap folyamán készítettünk el.

Felhúztam magamra hosszúszárú csizmámat, majd a kabátomat megragadva kiléptem az utcára. A hűs szellő azonnal körbefonta a tagjaimat. Apa sietve indult az autó felé és a csomagtartóba helyezve az ételt ki is tárta előttem az ajtót. Csendben telt az út Janék házáig, csupán a kintről beszűrődő szellő susogása szűrődött be az autó belsejébe.

Anya izgatottan pattant ki az autóból és már indult is az ajtóhoz, ahol Janine anyja egy gyönyörű piszkosfehér ruhában ácsorgott. Két csókot hagyva a nő arcán segített nekünk kipakolni a csomagtartót és végül azon kaptam magamat, hogy ott álltam szemben a lánnyal.

Szőke fürtjei lazán kivoltak vasalva, míg testét egy pasztell-rózsaszín blúz és egy hozzá illő fekete nadrág takarta. Csinos volt, mint mindig. Csupán arca volt egy kissé meggyötörve, mintha az alapozó sem tudta volna elrejteni a karikákat a szeme alól. Láttam az íriszeiben megcsillanó kétségbeesést, az ajkaiba harapott majd elnézve rólam összeszorított szemekkel próbálta visszatartani a könnyeit, de hirtelen pattant el a húr. A házban megfagyott a levegő. Anya értetlenül meredt rám majd a lányra, aki bocsánatért esedezve szaladt fel az emeletre. Lucius pont ekkor lépkedett le a lépcsőfokokon, kikerülve az értetlen tekinteteket felszaladva a lépcsőn azonnal a lány szobájába nyitottam be.

Janine az ágyán ült, haja csapzottan esett a szemei elé, míg arcát próbálta elrejteni előlem.

- Mit akarsz tőlem? – Hangja halk volt, mintha nem is ő szólt volna. – Tegyünk úgy...

- Sajnálom, Jan. – Jan felnézett rám. – Sajnálok mindent én nem akartam ezt, egyszerűen azon a napon már nem bírtam volna többet befogadni. A szemeim előtt esett szét egy újabb család. Nem akartalak belerángatni, nem akartam, hogy te is azt érezd, amit én.

- Mindenki azt hiszi, hogy te vagy az ebben a barátságban, akit senki sem ismer, akit én húztam fel a semmiből, akinek jobban van szüksége a másikra. Hazugság! Engem nem ismer senki, Coco! Nekem van szükségem rád leginkább, és látni azt, hogy te körbe vetted magadat igazi barátokkal, féltékeny voltam rájuk! Hogy is ne lettem volna az? Az a fiú, akibe már olyan régóta szerelmes voltam, hirtelen belehabarodik a legjobb barátomba. Míg én még csak az érdeklődését sem keltettem fel. Ott van Talon, Lucius és Reece. Én már bele se fértem ebbe a körbe. – Dühösen söpörte ki a könnyeit a szeméből, majd összeszorított szájjal állt fel az ágyról. – Ott hagytál, nem foglalkoztál velem.

- Nem akartalak belerángatni...

- Már nem éreztem azt, hogy a barátod lennék. Ott voltam, mint egy dísz, de nem velem jártál már az astridba, péntekenként nem jártunk már moziba, megnézni valami gagyi régi filmet. Nem beszélgettünk órákon keresztül. Ott hagytál a suli mocskában.

Ajkaim elnyíltak, mert sosem gondoltam bele. Tényleg elhanyagoltam volna őt? Minden szava igaz volt, minden egyes szó felgyújtotta a bennem égő lámpást. Nem voltam vele, nem foglalkoztam vele, mint a barátommal. Ott hagytam őt, szó szerint belelöktem a mocsokba és mégis én éreztem magamat kivételesnek, mégis én éreztem azt, hogy én vagyok az áldozat. Nekem kellett volna legjobban ismernem őt, de a játéka engem is megtévesztett.

- Azt hittem boldog voltál, Jan.

- Nem voltam. Oliverrel szakítottam. Nem bírtam vele ezt tovább játszani. Ő egy jó srác, egy kivételes fiú. Jobb embert érdemel.

- Még mindig Reece? – kérdeztem leülve mellé az ágyra. Jan könnyes szemekkel nézett fel rám. – Még mindig szereted?

- Azt hiszem vége ennek az egésznek. – Megtörölte a szemeit és egy kótyagos nevetés tört elő belőle. – Azt hiszem megkedveltem Olivert, de nem tehettem ezt vele. Az egész kapcsolat hazugságokra épült, Coco. Jobbat kell találnia.

- Ki lenne jobb Janine Blake-nél? – Nevettem el magamat, mire a lány egy szomorkás mosolyt villantott.

- Coco Hurley?

- Ó, ugyan már! – Megráztam a fejemet, de mélyen szörnyen jól estek a szavai. Óvatosan pillantottam a lány szemeibe, azok a viharos kék szemek most mégsem tűntek haragosnak. Egy halvány mosollyal néztem fel rá, mire ő csak megrázta a fejét kinyújtotta felém a karját és nevetve borult az ölelésembe.

- Gyűlölöm. Ugye tudod, hogy mennyire gyűlölöm azt, hogy nem haragudhatok rád?

▄▄▄

Anya egy sietős puszit hagyott az arcomon, majd elindult apa után az autók felé. Estefelé járt már az idő, de én mégsem éreztem azt, hogy most képes lennék itt hagyni Janine-t, pont akkor, amikor tényleg szüksége lett volna rám.

A telefonom hirtelen rezdült meg. Felhúzva magamra az egyik mackónadrágot és Luciustől kapott pólót, leheveredtem az ágyra. Talon volt az.

Szabad tudnom mit csinálsz?

egyedül vagy?

Jannel vagyok.

Miért?

Mindegy. Boldog Hálaadást, Coco.

Jan kíváncsian húzta össze a szemöldökét, miközben egy óvatos pillantást vetett a telefonom kijelzőjére.

- Talon volt az.

Csak bólintott, majd elterülve az ágyon ő is előhúzta a saját telefonját.

- És mit írt? – suttogta halkan, mintha nem lett volna biztos abban, hogy ki akarja ejteni ezeket a szavakat a száján. Lerakta a készüléket az éjjeli szekrényre, majd átgördülve felnézett rám. – Találkozni akart veled?

- Nem tudom.

- És miért nem kérdezed meg? – Törökülésbe tornázta magát, majd kikapva a kezemből a telefonomat, azonnal megnyitotta a beszélgetést. Arcáról egy pillanat alatt mállott le a mosoly. – Biztosan találkozni akart veled, csak most miattam...

- Ugyan már Jan! – Hatalmasat nyelve pillantottam a rövidke párbeszédre. – Egyszerűen azt hiszi, hogy közted és Reece között még mindig fennáll a vonzódás.

- Írhatok?

Bólintottam. A lány keze sebesen mozgott, majd hirtelen megtorpant.

- Visszaírt. – Felém mutatta a kijelzőt, amin egyetlen egy név szerepelt. A gyomrom azonnal görcsbe rándult és kíváncsian pillantottam a fiú nevére. – Azt kérdezi nem akarunk-e találkozni velük. – Az ajkaiba harapva vonta össze a szemöldökeit, majd felnézve rám elmosolyodott. – Ha akarod áthívhatom ide őket, anya mindenkit szívesen lát Hálaadáskor. Nem fog szólni a szüleidnek.

Beleegyezésül csak bólintottam egyet. Alig telt el pár perc és csöngettek. Lucius nyitott ajtót, de mikor meglátta a vendégeket az arcáról lemállott a mosoly és érdeklődve figyelte Talont, aki egy szövetkabát ujjaiba rejtette fehéringjének mandzsettáit. Jan kíváncsian pillantott ki bátyja vállai fölött és egy mosolyt varázsolva az arcára meglátta a másik fiút.

Reece arca feszült volt, mintha nem lett volna biztos abban, hogy ő különösebben készenállt volna erre a találkozásra. Ajkai lekonyultak. Azonnal éreztem, hogy valami már megint történt velük, de nem akartam rákérdezni mindenki előtt. Lucius nyúzottan engedte be a vendégeket.

Juliet egy hatalmas mosollyal üdvözölte a fiúkat. Jan anyjának az arcán egyetlen egy megbúvó gondolat sem tükröződött, egészen úgy tűnt, hogy a tiszta szeretet csillámlott azokban a végtelenül kék tekintetekben. A nő kedvesen megkínálta őket, majd jó éjszakát kívánva fel is sietett az emeletre.

A csend feszélyezett volt. Lucius a dohányzó asztalra helyezte a lábait, míg ujjai között szokásosan fekete kis noteszét szorongatta. Egy hirtelen ötlettől vezérelve feltárta azt s a zsebében megbújó toll után matatva meg is ragadta annak a szárát. Kupakját az ajkai közt hagyva némán firkálgatni kezdett. Jan az ajkait rágcsálva húzta ki a hátát. Láttam rajta az elfojtott érzelmeket. Csupán egy suta pillantás vetett a fiúra, aki a térdeire támasztott karjain pihentette az arcát, így a göndör fürtök akaratosan lódultak a szemei elé. Egyedül Talon tűnt nyugodtnak. Sötét fellegekhez hasonlító szemeivel végigpásztázott mindenkit, majd lassan szólásra nyitotta a száját.

Ez volt ez első hang, ami elhagyta a társaság száját ebben a mérgező félhomályban. Mindenki egyszerre kapta fel a fejét. Reece szemei engem kutattak fel, de én nem bírtam ránézni. Éreztem a gyomromban keletkező gubancot. Bugyuta félhomály, már megint!

- Nincs valami alkohol ebben a házban? – Elhúzta a száját a fiú. Lucius halkan felnevetett.

- Számodra nincs.

Jan ajkain is megjelent az első mosoly. – Valami töményet? Mert véletlenül van egy kis whisky a szobámba, tudjátok vészhelyzet esetére.

Talon elnevette magát. Pontosan emlékeztem arra, hogy együtt vettük azt az üveget, még régebben. Jan szaporán felsietett a lépcsőn, addig én megindultam a konyhába, hogy keressek néhány műanyag poharat. A spájzból kihúzva a poharakat, megindultam a cipőim felé. A többiek is ott voltak már. Szavak nélkül megértettük egymást.

Kinti levegő fagyos volt. Összébb húztam magamon a kabátomat és elindultam felfelé. Az utca kellemesen dombos volt és annak a tetején helyezkedett el a park. Az a játszótér, ahol először gyűltünk össze.

Ugyanoda telepedtünk le.

A hinta két ülésén én és Jan, a piszkos homokban pedig a fiúk. Jan buzgón öntött az italból. Nem kevertük el semmivel.

Végigmarta a torkomat az ital. Fintorogva húztam el a számat és néztem fel a csillagos égboltra. Az alkohol íze ott terjengett a számban, végiáramlott a testemen. Oldalra döntött fejjel figyeltem a sötétben megbújó árnyékokat, a csillagok ma elbújtak a takarók mögött. A szél viszont így is szemtelenül csimpaszkodott bele a csupasz fák ágaiba és megtáncoltatva az ágakat elindult ez a mérgező szerenád. Valahol még lehetett hallani a kocsik zúgását, a motorok berregését. Néhány elfojtott nevetést a távolból.

- Kérsz még? – Jan óvatosan nyújtotta felém az üveget. Meghúzva tovább adtam Luciusnak.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megérezzem a whisky mámoros hatását. Nem volt túl sok, éppen elegendő, éppen annyira voltam részeg, hogy a sötétség kellemesebb színt öltsön, hogy a csípős levegő már ne legyen teljesen fagyos, hogy a tagjaim lazábban simulhassanak a hinta ülésébe.

Egy kedélyes mosolyra húztam az ajkaimat és hallgattam, ahogyan a többieknek is megered a szája. A halk nevetések felcsendültek. Már nem volt feszéjes a csend, csupán az üveg koppant üresen a homokszemcsékhez.

- Miért szakítottál Olsennel? – Jan óvatosan huppant Talon elé, szemeiben őszinte érdeklődés csillant. Ezt a pillanatot kihasználva én is leborultam a hintáról és Reece mellé fészkeltem magamat. A fiú sötét szemeit még az alkohol sem tudta melegebbé varázsolni.

- Minden rendben?

- Meglátogattuk anyát, minden rendben ment. Csak fáradt vagyok. – Egy halovány mosolyra görbültek az ajkai, majd Talonra nézett, aki megbökte a combját.

Annyira váratlanul lobbant fel bennem az érzés. A torkomban gombóc keletkezett, elsöpörte a józan eszemet. Hogy is gondolkodhatnék józanul, amikor nem voltam az? Erősen az ajkaimba harapva akartam visszanyelni, mikor Lucius ujjai megérintették az arcomat. Talán már könnyek is megcsillantak a szemeimben? A fiú gyengéden vont magához, mintha ő lett volna itt az egyetlen olyan személy, aki értette volna néma szenvedésemet. Ujjaival megszorongatta a derekamat, nem mondott semmit, de látta a szemeimben megbújó elfojtott érzelmeket, melyek olyan hirtelen ütöttek ki rajtam, hogy engem is megfullasztottak.

- Honnan? – Suttogtam a fülébe. Selymes tincsek súrolták az ajkaimat. Forróság lett úrrá a testemen.

- Mondtam, már akkor mondtam Coco. Elkezdődött.

- Ti jártok? – csusszant ki Talon ajkain a kérdés. Összerezzentem. Azonnal elhúzódtam a fiútól.

- Ugyan már, Dale. Te tudod legjobban, hogy olyan meleg vagyok, mint a nap. – Talon ajkain megakadtak a szavak. Jan összehúzott szemöldökkel nézett rájuk. Csupán Reece tekintete akadt meg rajtam. – Vagy talán tévedek?

- Szerintem pont itt fejezd be! – Reece hangja sejtelmes volt. – És talán az éjszakát is itt kéne megszakítani.

- Ugyan Snyder, ne legyél féltékeny.

Reece egy pillanatra megtorpant. Leporolta a nadrágját. Hol rám, hol pedig Luciusra nézett.

- Coco a barátom, Blake. Nem több és nem kevesebb. Nem értem miért láttok bele bármi többet is. Egy lány nem barátkozhat egy fiúval?

Nem több és nem kevesebb.

Lesütöttem a szemeimet. Ez volt az a pillanat, mikor nem csak Lucius sejtett meg valamit a dologban. Jan felszisszent, míg Talon erőtlenül lehunyta a szemeit. Reece szemei lyukat sütöttek a hátamba.

Megemésztettek az érzelmek.

Mikor már lefelé haladtunk a dombon egy érintés szakított ki a gondolataimból. Hátranéztem. Reece volt az. Arca démonian nyugodt volt, csupán a szemei tükröztek némi kételyt.

- Mi volt ez Coco? – Ujjai az arcomra simultak és kényszerített arra, hogy a szemeibe pillantsak.

- Semmi...

- Érzel valamit? – Hangja megtört volt. Ennél érthetőbben nem tudta volna a tudtomra adni, hogy benne nem voltak gyengéd érzelmek irántam. Csak egy barát voltam. – Coco!

- Nem. A barátom vagy, ennyi az egész. Többet...

- Miért hazudsz? – Egy lépést közelebb lépett. És már megint. Hirtelen leptek el, a térdem megremegett. Gyengének és esetlennek éreztem magamat. Miatta.

- Nem hazudok.

- Most is a szemembe hazudsz, Coco. Mondd el az igazat! Érzel valamit irántam? - Hangja halk volt, először azt hittem a szellő szántotta fel a bőrömet, de rájöttem, hogy csupán az ujjai voltak azok. Hogy tehettem volna tönkre ezt? Mély lélegzetet véve megembereltem széteső elmémet.

Határozottan szólaltam meg.

- A barátom vagy Reece. Nem több és nem kevesebb. 

▄▄▄

Sziasztok Kedveseim!

Nem rég visszaolvastam a fejezeteket és azt vettem észre, hogy a Wattpad egyszerűen elnyel magába néhány mondatot! És általában szereti a legtöbbet mondó mondatokat és szavakat kitörölni! Most is észrevettem, hogy makacskodott. :(

De a sok munkát követően meg is hoztam nektek az új fejezetet, ami reményeim szerint elnyeri majd a tetszéseteket, ugyan egy kicsit hosszúra sikeredett! 

És végre megindultak az érzelmek a kettő karakterünk között! Lassan, ugyan, de nem soha! :D

Puszi Kyra!