[12] Ti
▄▄▄▄▄▄

● Reece ● 

Grayson bicegve hagyta el a kórházat, míg a rendőrök ebben a két napban nyugodni sem hagytak időt. Tianat kétszer kihallgatták, mint szemtanút, míg bátyámat háromszor is megostromolták a kékruhások.

Húgom csendben rugdosta az előtte guruló köveket, míg szemeivel búsan figyelte a sötét aszfalton maradt féknyomokat. Arcát a sáljába temetve egy szót sem szólt.

Holnap Hálaadás.

Az a csütörtök közelgett felénk, ami annyi család szívét felmelengette, de amint húgom ébenfekete szemeibe néztem azonnal megértettem, hogy ez számára nem volt egyenlő mással, mint a szomorúsággal. Magamhoz húztam a lányt és megveregetve a vállait hagytam, hogy a kerítést beljebb tolva be is rohanjon a viszonylag meleg lakásba. Grayson a kanapén feküdt, kezében egy almával, míg félszemmel a húgát figyelte. Az arcán már egészen elhalványultak a lila foltok, de az ajka ugyanúgy fel volt dagadva, mintha a baleset tegnap történt volna.

A térdeire támaszkodva ült fel és egy halk nyögés mellett a dohányzó asztalra dobva az almacsutkát fekete szemeit mélyen az enyémekbe fúrta.

- Reece...

Ki se kellett mondania, pontosan tudtam mire gondolt. És abban a pillanatban, ahogy sebes arcára néztem az ereimben azonnal száguldozni kezdett az adrenalin. Fűtötte átfagyott tagjaimat.

- Azt hiszed ezek után visszaengedlek? – Reszkettek az ujjaim, ahogy egy hirtelen mozdulattal az ablak felé mutattam. – Azt hiszed megengedem neked?

- Kurvára nem kell az engedélyed! – Egy pillanat kellett, hogy elveszítse a hidegvérét. – Én tartalak el Reece, azt hiszed jó bármire is a hétvégi összetukmált apród? Komolyan ennyire...

- Próbálkozok Grayson! Neked is ezt kéne! – Két markom közé szorítottam az arcát. – Miért nem értesz meg? A bátyám vagy, Grayson. Nem teheted ezt velem.

- Megmentelek Reece!

- A pokolba küldesz minket! – A hangom elcsuklott. – Ha visszamész oda, akkor nem csak engem küldesz pokolra, hanem Tianat is! A saját anyádat!

- Anyának nevezed te még azt a nőt? – A fiú kitépte magát a karjaimból és hisztérikusan ordított. – Anyának nevezed azt a nőt, aki ott hagyott minket a legmélyebb mocsokban? Elherdálta minden pénzünket! Kurva drogokat vett magának belőle, csak azért, mert képtelen volt felfogni azt, hogy a férje elpatkolt! Ott hagyott minket Reece! Ott a mocsokban... a mocsokban. – A hangja fokozatosan csuklott el és már csak arra lettem figyelmes, hogy arcát sós könnyek áztatták. Arca viszont ugyanolyan volt, mint mindig. Kegyetlen. Őrült volt már. Megőrült a saját játékaiban. Egyszerűen már nem tudta, hogy merre kell úsznia, hogy elérje a levegőt. Az anyja a sekély mocsárban hagyta, most már a mélytengerben fuldokolt.

- És te is ott fogsz hagyni minket.

De Graysont nem hatották meg a szavaim, a fiókból kitépte a kocsikulcsokat, felkapta a kabátját és kitépve magát a házból el is tűnt a kinti félhomályban. Szipogást hallottam. Azonnal hátrakaptam a fejemet, bele se gondoltam. Eszembe se jutott az a gondolat, hogy húgom hallhatta ezt a vitát. A lány reszkető lábakkal dőlt a falnak, tenyereivel az arcát takargatta, láttam, hogy vékony csontjai remegnek a félelemtől. Göndör fürtjei az arcába csúsztak, mintha ők is el akarták volna előlem rejteni azokat a kínzóan őszinte könnycseppeket, melyek talán egy pillanat múlva már nem is lesznek a bőrön, de mélyen beszívódva a testünkbe örökké nyomot hagy rajtunk.

Tiana letörölte a könnyeit, kihúzta a hátát, de az arca ugyanabban a pillanatban torzult el.

- Hogy engedhetted el? – Dühösen kiáltott rám. Szemeiben már nem a fájdalmat, hanem az azt letaroló vörös dühöt láttam. – Hogyan nézheted széttárt karokkal, hogy a sírjába mászik? – Hangja reszketett a haragtól. Ordított. Most először láttam 14 éves húgomat dühösnek. – Testvérnek vallod magadat ezek után? Hagyod, hogy anya és apa után már Graysont is elveszítsük?

- Mit tehetnék? Pontosan láttál mindent, megpróbáltam Tiana! Megpróbáltam! Mit vársz még tőlem? Hogyan tudnám én megakadályozni őt? – Keservesen fordultam el tőle, mert a szemei túlságosan mélyen néztek a lelkembe.

- Megragadhatod a kezét! Zsarold meg! Reece...

- Nem tehetek semmit...

- Lemondtál róla, igaz? – Elcsuklott a hangja. Hitetlenül fordultam a lány felé, de az ő szemei újból, csak üvegként ragyogtak a könnyektől. – Már számlálod vissza a perceket, ugye? Már nem is bízol abba, hogy velünk marad Grayson? Rólam is lemondtál már? Csak nem azt akarod, hogy az iskolában agyonverjenek és a bátyádat pedig egy bandaháborúban legyilkolják? És akkor végre egyedül lehetsz!

- Miről beszélsz? – Szétszaggatták a testemet az ereim, forró, mérgező harag folydogált bennük. – Azt hiszed ezt akarom?

- Hiszen látom, hogy lemondtál róla. – Könnyeit nyelve rohant be a szobájába, hallottam, hogy kulcsra zárta az ajtót.

A tenyereimre pillantva roskadtam le a kanapéra. Arcomon verejtékcseppek csordogáltak, remegtek az ujjaim. Megrémisztett Tiana, a hangja. Ebben a pillanatban éreztem csak meg azt, hogy ő már nem az a kislány, akit mi neveltünk. Ez már nem az az ártatlan lélek, akinek mi hittük. Tiana vérében volt már ez az élet, ez nevelte fel nem mi. A folytonos rettegés, a félelem, hogy elveszíthet minket. Nem mondtunk el neki semmit ő mégis tudott mindenről.

Megdörzsöltem a homlokomat.

Felálltam a kanapéról. Összeszorítottam az ajkaimat és a lány ajtajához csoszogva egy mély lélegzetvétel után bekopogtam.

- Tiana? – Hatalmasat nyelve kopogtam még egyszer, de nem kaptam választ. – Tiana? – Méla csend válaszolt a szavaimra. – Tiana! Nyisd ki ezt a rohadt ajtót vagy rád töröm! Tiana?

Hihetetlen erővel rohantam az ajtónak, éreztem, ahogy megreccsent a fa, és az ajtó egy halk nyekkenéssel dőlt ki.

Farkasszemet néztem a nyitott ablakkal.

Páni félelem uralkodott el rajtam. Az ablakhoz rohanva még láttam egy elsuhanó alakot. Utána ordítottam, de választ nem kaptam. Azonnal a cipőm után futottam, nem érdekelt, hogy az ajtó nyitva volt, nem érdekelt, hogy a hűs levegő azonnal ostrom alá terítette az egész testemet, csupán azt az egy homályosodó alakot láttam magam előtt. Tudtam, hogy Tiana volt az. Tudtam. Éreztem.

Rohanni kezdtem. Éreztem, hogy a tüdőm sípol, hogy a fagyos levegő marta a légycsöveimet, de nem bírt foglalkoztatni. Tiana veszélyben volt. De nem jutott messzire, hirtelen kaptam a karjaim közé a testét. A lány reszketett, vékonyka csontjait csupán egy kötött pulcsi és egy mackónadrág fedte. Zokogva rugdalózott.

A szél karmai alatt recsegtek az ágak, sötétség lepte az egész utcát. Nem fénylett semmi, egy lélek sem járt ilyenkor az utcákon. Egy varjú repült el felettünk, de a lány nem eresztettem. Magamhoz láncoltam a testét, arca a vállamba fúródott és már csak arra lettem figyelmes, hogy egy reszkető test simult a mellkasomhoz. Remegve fújtam ki a levegőt és a hideg betonra térdelve szorítottam a testét. Aprócska volt, mintha nem is lett volna súlya.

- Ilyet nem csinálhatsz, Tiana! Nem teheted ezt velünk! – Ujjaim a hajába kaptak, a lány újból rugdalózni kezdett, el akart tőlem szakadni, de most az egyszer képes lettem volna az örökkévalóságig szorítani ezt a gyengéd kis testet. – Nem! Azt hiszed lemondtam rólatok?

- Eressz el!

- Azt hiszed lemondtam rólatok? – A lány zokogva mart a bőrömbe, de nem érdekelt. – Ti tartotok életben Tiana, te és Grayson! Nélkületek egy senki vagyok. Értsd meg sosem lennék képes lemondani rólad! – A hajába temettem az arcomat, már nem csak ő reszketett, hanem én is. – Én... én csak veletek foglalkozom. Csak veletek. Ti vagytok az életem. Ti.

  ▄▄▄  

A házban csend honolt. Tiana az asztalnál ült és monoton mozdulatokkal kanalazta magába a vacsorát, amit összedobtam neki. Arca sápadt volt, mintha csak árnyképe lett volna egykori önmagának.

Egy puszit hagyott az arcomon majd átlépve a kidőlt ajtót a szobájába vonult. Hallottam, hogy valamit pakolászott, de egy idő elteltével már egyetlen zaj sem szűrődött ki, csupán egy halk szuszogás.

Halk léptek mellett közelítettem meg az ajtaját. Arcára az utcai fények ezrei vetültek, ő pedig elveszetten szorongatta a párnáját, mintha az egyetlen mentőöve azok az átkozott tollpihék lettek volna. A markomra pillantottam.

Mindent feladtam volna érte, az egész életemet ledolgoztam volna, csupán azért a tudatért, hogy Tiana boldog lehessen. Csakhogy újból azt a mosolyt láthassam az arcán, amit anno, mikor még élt apa.

Felkaptam egy kabátot és a verandára sétálva ültem ki az egyik műanyag székre. A szél továbbra is a fák ágai között iszkolt el, meleg óceáni levegőt sodort felénk. Végigsöpört a kis kerten, beleakadt a fűszállakba majd a felhők felé oszladozva megízlelte azokat a hatalmas pamacsokat. Talán szép is lehetett ez az este, szép lehetett volna a tudatom nélkül, a gondolataim nélkül, melyek végeláthatatlan köröket róttak az elmémbe.

A telefonomat birizgálva azonnal megnyitottam egy beszélgetést.

Szia

A küldés gombra nyomtam, gyomrom azonnal összeugrott. A lány egy pillanattal később már látta is a rövidke üzenetet.

Mizu?

Jól vagy Reece?

nem beszéltünk már egy ideje

miért nem alszol?

Nem vagyok fáradt.

jó neked

Megdörzsöltem a szemeimet és a felhőkre meresztve a szemeimet imádkoztam azért, hogy csak egy méla pillantást vethessek a csillagokra. Szükségem volt rájuk.

A telefonom csipogni kezdett, tudtam, hogy írt nekem, de nem volt bennem erő, hogy megnyissam. Féltem a szavaitól, féltem attól, amit ki tudott belőlem váltani. Azokat a mély érzelmeket hányta fel bennem, amiket már réges-rég el akartam temetni a világ színe elől.

Boldog Hálaadást, Reece.

Ennyit fűzött hozzá.

Mit kellett volna tennem? Éreztem, hogy válaszolnom kellett volna rá. Válaszolni akartam rá. Látni akartam őt. Tudni, hogy érzi magát. De ugyanebben a pillanatban áramlott szét a tudatomban a gondolat, hogy nem engedhettem őt közelebb ehhez a rothadó világhoz. Neki megvoltak a saját démonjai, küzdött velük, minden egyes nap csatába indult, nem engedhettem, hogy az én démonjaim is ostrom alá helyezzék őt.

Kétségbeesetten támasztottam a térdemre a fejemet, ujjaim görcsben álltak, gyomrom kavargott. Egy orkán száguldott végig bennem, míg kintről csupán a szél lomha szavai szűrődtek csak el hozzám, a verandához.

Az utcavégén egy fénycsóva villant fel. Pár pillanat kellett csak ahhoz, hogy meglássam a vérvörös Cadillacet. Leparkolt a ház előtt.

Színe egyezett az árával.

Lehunyt szemekkel vártam meg, míg a fiú püfögő lépteit meghallhassam. Arcomat továbbra is a térdemre támaszkodva tartottam, mikor megéreztem egy kemény markot a fejemen. Éreztem az erőt az ujjaiban.

- Ne aggódj miattam, öcskös. Sose aggódj miattam. – Hangjában éreztem a fájdalmat, mintha a torkában megannyi apró tűk cincálták volna szét a hangszálait. – Engem már nem lehet megmenteni, Reece. Vésd az eszedbe jól. Engedd meg, hogy jót tegyek. Hagy tegyem jóvá a tetteimet azzal, hogy tudom nektek jót teszek.

Az ujjak eleresztettek. A bejárati ajtó becsukódott belőlem pedig lassan folydogáltak ki a könnycseppek.

Felnéztem.

A Vörös bestia ugyanott állt, ahogy eddig. A házból kicsempészve bátyám kulcsait, bezárva az ajtókat futó lépések mellett közelítettem meg az autót. Nem volt jogsim. De tudtam vezetni. Még édesapám tanított meg rá, Grayson csak csiszolta a bennem lakozó szörnyeteget.

Beindítva a motort az autó mélyen felmorrant, éreztem a testem alatt dolgozó lóerőket, a gázra taposva nem is gondolkoztam arról, hogy merre hajtsak.

Az utak üresek voltak, csupán a szél száguldott velem karöltve, a kezelése alá vette a gumikat, a karjaiban ringatott el bennünket, miközben a Sammamish tavon száguldottam át egyetlen ember házát keresve a megannyi között.

Mikor leparkoltam azonnal kiszúrtam, hogy a lámpák égtek a szobájában. Előkapartam a telefonomat. Szükségem volt rá.

Coco?

Igen?

ha azt mondanám, hogy itt állok a házatok előtt egy Cadillackel, anélkül, hogy lenne jogsim, mit válaszolnál rá?

igen.

Csendben figyeltem az ablakot, ahonnan még néhány lusta fénycsóva világított. Sötétség uralta az ő utcájukat is. A fény kialudt. Alig kellett néhány másodperc, hogy kiszúrjam az ablak lomha mozgását. A lány ügyesen slisszolt ki rajta, majd kissé behajtva azt, az ereszt megragadva egy könnyed mozdulattal a földre vetette magát. Haját egy gyors kontyba fűzte, majd a zseblámpájával a kocsira világítva megláttam a mosolyát.

Coco az ajtóhoz sietve gyorsan feltárta azt és kíváncsian meredt az arcomra, majd végigtekintve a bőrüléseken semmit sem kérdezett, csak az anyósülésre heveredve becsapta maga után az ajtót.

Gyújtást adtam a motornak, a fényszórók hirtelen villantak fel, a sötétségbe színt csempészve már nem tűnt annyira félelmetesnek az üresen kongó utca.

- Bátyádé az autó, igaz? Emlékszem rá.

A lány bekapcsolta az öveit, majd egy gyors pillantás után ki is nézett az ablakon. Nem kérdezte meg merre megyünk.

Kihajtottam az utcáról, a főúton haladtunk. Minden üres volt, mintha egy kis időre eltűnt volna minden élet Seattle környékéről. Egyedül voltunk. A vörös Cadillac, Coco és én. A fák sziluettjei összeolvadtak, nem maradt más belőlük csak egy érthetetlen katyvasz, megannyi elmosódott kép. Egy üres aszfaltút vezetett ki minket a város rengetegéből, míg végül csak arra lettem figyelmes, hogy az erős szelek arrébb sodorták a méretes felhőket. Ugyan néhányuk még ott bóklászott a végtelen kietlenségen, a csillagok ezúttal uralták az égboltot. Ott csillámlottak az ég tetején, a hold vékonyka alakja körül táncoltak.

Coco megbabonázva figyelte a fák között kanyargó földutat, ami lomhán vezetett ki a fenyvesek gyűrűjéből és elénk tárta a hullámzó óceán hatalmas fehér habjait. Az autó motorját leállítva meg sem várva, míg a lány feleszmél a homokos part felé szaladtam. Az óceáni meleg szellők körbeöleltek, a fák és a nádasok halkan pusmogtak mögöttünk, míg végül meg nem hallottam azokat a halk lépteket ebben az émelyítő szerenádban.

A lány megigézve bámult a habzó óceánra, ahol a csillagok képei egy második égboltként tükröződtek vissza. Halk nevetés szökött elő az ajkai közül és közelebb merészkedve a vad habokhoz ujjait belemártotta a hűs cseppekbe.

- Gyönyörű, ugye?

Mellé léptem, Coco felnézett rám és sután bólintott.

- Voltál már itt valaha? – Coco megrázta az ujjait, majd kissé hátrébb lépve a haboktól elindult a füves rész felé. A parton síri csend honolt, csak a holdfény ezüstös és a csillagok arany sugarai terítették be a sárga homokot.

- Még régebben, nem pontosan itt, de apa gyakran lehozta a családot nyaranta. Hat évesen láttam először az óceán vizén visszatükröződni a csillagokat. Azonnal beleszerettem. Megbabonáztak.

- Űrhajós akartál lenni? – kérdezte halkan.

Nem őt néztem, hanem a csupasz égboltot.

- Nem. Csillagász akarok lenni.

Coco leheveredett a ropogós fűszálakra, majd összébb húzva magán a kabátját a térdére támasztotta a fejét.

- És bátyád, hogy érzi magát? Jobban van már?

Levezettem a szemeimet az égről és a lányra meredtem.

- Jobban, már egészen jól érzi magát.

Coco bólintott. – Nem fogod elhinni, de elzárásra ítéltek ezen a héten. De Lucius és Talon szerencsére kimentettek belőle. – Néhány tincs a szemeibe hullott, míg ő a hajával volt elfoglalva addig én mellé ülve hallgattam az óceán szavait. – Összevesztem Jannel. Felpofoztam Hilary Scottot. A suli ribanca lettem hirtelen. Mindenki úgy tudja, hogy lefeküdtem veled és Talonnal.

- Ki terjeszti ezeket a híreket? – Meredtem rá értetlenül, de ő csak vállat vont. – Rosszul esett, ugye?

- Először igen, de azután Lucius egy kicsit jobb kedvre derített és ott volt Talon is. Szerencsés vagy, hogy melletted van. – Coco kitépett egy fűszálat és a markában tartva azt egy pillanatra találkozott a tekintetünk. – Varázslatos ez a táj.

- Nélküle nem tudom mit tennék magammal.

A lány óvatosan a vállamra hajtotta a fejét, az óceán habjai apró szilánkokra szaggatták a homokszemcséket, ez volt az, amit mi csendnek neveztünk. Nem volt frusztráló, sőt valamiféle nyugtató hatása volt. Mintha az ereimbe kúszott volna ez a végtelen szimfónia.

- Én is így éreztem egykor. Jan volt a mindenem, de egyszerűen nem tudok erőt venni magamon és elmenni hozzá, bocsánatot kérni tőle. Egészen úgy érzem, mintha neki végre jobb lenne nélkülem, megszabadult tőlem és a problémáimtól, végre élheti azt az életet, amit neki szántak.

- Így érzek veled kapcsolatban – súgtam halkan. – Minden egyes nap elmondom magamnak, hogy soha, de soha többet nem fogok veled találkozni, de nem megy. Szükségem van rád. Legalább annyira, mint Talonra, a csillagokra, a családomra.

Felé pillantottam. Coco arca annyira nyugodt volt, a szavaim nem zaklatták fel. Csak pislogott, míg végül ujjait a hajamra simítva összeérintette a homlokunkat.

Éreztem az illatát. Ott terjengett az óceán sós illata mellett, megőrjített.

- Bocsánatot fogok tőle kérni. – Határozottan eresztett el engem, majd az óceánra vezetve a szemeit mélyen magába szívta a késő éjszakai levegőt. – Bocsánatot fogok tőle kérni.

Felállt a helyéről és egy mély lélegzetet véve összekulcsolta maga körül a karjait és a habzó rengetegről levezetve a szemeit az enyémekbe nézett.

- Talán jobb lenne hazaindulni. A szüleim bármikor észrevehetnek.  

Csendesen bólintottam, majd követve a példáját egy utolsó lélegzetvétel után elindultam a ropogós fűszálak között. Az éjszakai fényekben egészen úgy tündökölt az autó, mintha vércseppek színezték volna vérvörösre. Kinek a vére festhette be az autót?

  ▄▄▄  

Sziasztok kedveseim!

Mivel nálunk most sínszünet van a gimiben, végre volt egy kis időm írni!

Be kell valljam, hogy imádtam írni ezt a részt, szóval nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. 

Lehet néhányotok észrevette, de néhány változtatáson is átesett a történet.  Borító, fülszöveg stb. És Luciust is felvettem ezennel a főszereplők közé! :D

Mindent egybevetve remélem tetszenek!

Puszi Kyra!