[09]  Nyugtató ölelés
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Hűséges áruló.

Ujjaim csupán egy pillanatra akadtak a könyv gerincébe, de azonnal megéreztem azt a bizonyos borzongást, ami végigvágtatott a gerincem mentén. Felpislantottam a mennyezetre, ám ez a futólagos mámor csak egy pillanatig tartott. Janine azonnal feltűnt mellettem és kíváncsi szemekkel meredt az ujjaimra, de azok abban a szempillantásban csúsztak le a rojtos könyvgerincről.

- Minden rendben? – Barátnőm a zsebeibe tűrte az ujjait és kíváncsian figyelte a szemeimet.

- Persze. – Vissza se pislantva indultam meg előre, mire a szőke lány sóhajtva kapott a csuklóm után és maga felé rántva kényszerített arra, hogy a szemeibe tekintsek.

- Miért nem mondod el, hogy bánt valami?

Hangja gyengéd volt, valahogyan éreztem a testében tomboló érzelmek tömkelegét, már nem csak őt fullasztották meg, hanem engem is. Kék szemei ragyogó kristályai voltak a lelkének, kételyek habjai zúzódtak szét a megoldás partjai előtt. Mindenre volt egy válasz, csak valahol messze elsodródott tőlünk.

- Nem tudom, hogy mi bánt, Jan.

A lány ajkai elnyíltak egy pillanatra, könnyes pillái megrebbentek, csak egy kicsit voltak vizesek, mégis a fájdalom sűrítette meg ezeket a könnyeket. Arcát lehajtotta és gyors kézmozdulata meghazudtolta a szemeiben tükröződő kételyt. Megrázta a fejét és könnyektől maszatos ujjaira esett a pillantása, és a cseppekben megbújó szempillaspirál fekete pacáira.

- Pedig látom, hogy bánt, Coco.

Nem bírtam tovább a szemeibe veszni, lehajtottam a fejemet és mély lélegzetet véve újból felemeltem a tekintetemet.

- Beszélni akartál valamiről. – Óvatosan evickéltem egy kellemesebb téma felé. A lány bólintott és eltüntetve könnyeinek utolsó hamvait, felöltötte azt a maszkot, amit már annyiszor láttam rajta a suli falain belül. Arca kivirult, egészen úgy festett mintha egy másik személy lenne. Fulladozott, kapálózott azért, hogy valaki kihúzza a színjátékból, de már maga se tudta megmondani, hogy mi a valóság.

- Oliver. – A könyvtár egyik eldugott zugába kísért, ahol pontosan két puff volt az ablak mellé húzva.

- Csinált valamit?

- Dehogy! – Hirtelen rázta meg a fejét, amit a szőke fürtök hűségesen követtek. – Csak azt hiszem, hogy már komolyabb érzelmei vannak irántam, érted? De én nem tudom őket viszonozni, Coco! Ő egy jó fiú, annak ellenére, hogy sokak szerint nem az. Nagyon akarom őt szeretni, de nem megy, egyszerűen ő nem...

- Reece?

Jan ajkait összeszorítva szortírozta szemeit a tenyerére. A maszk újból darabjaira hullott és megint csak előttem volt az a lány, aki képtelen volt szabadulni egy fiú markából. Arca fájdalmas grimaszba fulladt, ahogy realizálta a szavakat. Ajkai reszketni kezdtek, akárcsak egy gyermek, aki a legfagyosabb téli hidegben kabát nélkül bóklászik a havas utcákon.

Gyámoltalan gyerekek voltunk mindannyian, valamennyien a szerelem karmaiban vesztegeltük el az időnket, néhányunkat a sötét kaszás csonkított meg, és voltak olyanok, akik saját maguktól viszolyogtak. Mind betegek voltunk.

Jan, én, Reece. Az egész gimnázium.

- Valaha eltudom őt ereszteni? – Vállai összezuhantak.

- Nem eresztetted már el őt igazából, Jan? – Letérdeltem elé, és az ujjaimat az arca köré fonva felemeltem az állát. Szemeiben csillogtak a könnyek, megannyi varázslatos gondolat ült minden egyes csepp mögött.

- Nem.

A karjaimba kaptam őt és mit sem törődve, hogy a fehér pólómon megannyi fekete paca fog keletkezni felnéztem a fakó fényt szóró lámpákra. Ő sem bírta már tovább.

  ▄▄▄  

Ügyetlenül matattam a táskámba, míg félszemmel a pályán edző fiúkat lestem. Reece már visszatérhetett a csapatba és tagadni sem tudta volna, hogy egy kis része felengedett ennek hallatára.

Összébb húztam magamon a kabátomat és figyelve az orromból kiáramló párát, felbaktattam a kilátóra. Kék székek sokasága fogadott, itt valahogy mindig annyira friss volt a levegő, talán a közelben hullámzó fenyvesek borították be gyantás illatukkal a teret.

- Reece Snyder? – hirtelen hallottam meg magam mögül egy hangot. Ijedten pillantottam magam mögé, de csak Talon volt az. A zsebeibe fúrta az ujjait és egy halvány mosollyal az arcán helyet foglalt mellettem. – Mármint rá vársz, nem?

- Nem igazán – füllentve simítottam a fülem mögé a hajamat, mire ő csak megrázta a fejét és arrébb tűrte izzadt tincseit. – Csak gondoltam itt töltöm a péntek estémet, mivel semmi más dolgom sincs. A szabadban, és egész szép az este, nem?

- És véletlenül Reece pont a mai napon szabad?

- Szabad? – Azonnal ráemeltem a szemeimet, mire Talon mindenttudóan felnevetett.

- Pontosan. Nem jössz velünk? Szerintem megkajálunk az astridban és átmegyünk hozzánk. – A fiú lehajtott fejjel nézett a szemeimbe, hirtelen meg is értettem mit szeret benne annyi lány. Gyönyörű volt ebben a félhomályban. Szürke, gomolygó felhők ültek a szemeiben, melyet néhol egy arany cérnaszál tűzdelt tele, akár a lusta napsugarak, melyek valahogyan átcsusszantak a vastag takarón. Hosszú pillák keretezték ezeket a szemeket, míg ajkai csak egy könnyed mosolyra fakadtak.

Mintha őt nem hozta volna zavarba, a tiszta szemkontaktus. Nem volt benne semmi titok, nyíltan meredtünk egymásra. Valahogyan ez az egy másodperc felbolygatta a gyomromat.

- A hallgatást igennek veszem. – Azonnal felpattant a helyéről és a tenyerét felém nyújtva felhúzott a hűs székekről. – Nyugodj meg, haza doblak majd.

- Köszönöm.

Elfogadtam a tenyerét és bele se gondolva, hogy mennyire puhák voltak az ujjai, hagytam, hogy felrántson maga mellé.

- Ugyan már, aki Reece barátja, az az én barátom is! – Megbökött a könyökével és újból kabátjának zsebeibe mélyesztve az ujjait, hagyta, hogy a szellő elkotorja előlünk a kételyeket.

- Akkor jó sok barátotok lehet! – nevettem fel halkan és követve őt én is lemásztam a kilátóról. Talon kihúzott háttal pillantott felém és megrázta a fejét.

- El sem hiszed mennyire kevés.

A fiú annyira tiszta volt. A szemei annyira nyersek, ércesek voltak. Mintha egyetlen egy hazugság sem hagyta volna el azokat az ajkakat. Mellé érve lehajtottam a fejemet és a cipőm poros orrát vizsgálgatva próbáltam megemészteni a szavait. Reece a barátjának tartott, azok közé tartoztam, akikből annyira, de annyira kevés volt Talon elmondása szerint.

A fiúk hangoskodása már kintről is hallatszódott, dideregve fúrtam az ujjaimat a zsebembe, míg arcomat hatalmas sálam redőiben próbáltam elrejteni. Először Oliver Olsen lépett ki a sötét folyosóról. Szőke haja ugyanolyan nedves volt, mint Taloné, míg barna szemei a mögötte sereglőkre vándorolt.

Amint meglátott egy mosollyal indult meg felém, úgy tett mintha jóba lettünk volna valaha is. Megtorpant mellettem és lepacsizva Talonnal lazán a szemeimbe nézett és a szólásra nyitotta az ajkait.

- Jan otthon van? Gondoltam meglepem egy vacsorával. – Szavai pimaszul buktak elő, mégis láttam a testén az elfojtott zavart. Lábaival a porban turkált és reménykedve lesett a szemeimbe, mintha tőlem várta volna a megnyugtató választ arra, hogy nincs semmi baj köztük és hogy a lány ugyanannyira oda van érte, mint ő Janért.

Ajkaimat rágcsálva sóhajtottam egyet.

- Azt hiszem a hétvégére elutaztak.

- Igen? – Oliver vállai egy pillanatra összeomlottak. – Nem is mondta – halkan ejtette ki ezeket a szavakat, majd óvatosan felnézett Talonra. – Figyelj, Coco, beszélhetnénk egy kicsit?

Bólintva léptem el a másiktól és megindultam a szőke után, aki az előzőleg elhagyott kilátóra sietett fel. Újabb kék székek tárultak a szemeim elé, míg magamban megpróbáltam a legjobb hazugságot kigondolni. Jan otthon volt, nem utaztak el, de nem tehettem vele ezt, pont most. Szüksége volt az egyedüllétre, szüksége volt arra, hogy átgondolja az egészet. Sem Oliver sem pedig Jan nem érdemelte meg ezt a kapcsolatot.

Kikotortam egy hajszálat a szemeimből és óvatosan felnéztem a fiúra, akinek barna szemei most egészen mástól csillámlottak.

- Mondott rólam valamit? Miért kerül, Coco? – megtépázott szavait azonnal elsöpörte a szél. – Mi baja van? Minden rendben volt köztünk, aztán hirtelen megváltozott. Mintha kicserélték volna, már meg sem akart csókolni!

- Felzaklatta a Lucius-szel történt dolog, a szüleik is tudomást szereztek erről az egészről és az apja annyira nem volt oda a hírért, mindenkit megviselt ez a hír. Csak hagyj neki egy kis időt.

- Nekem ezt miért nem mondta el? Segíthetnék neki.

- Nem akart lerohamozni vele, ennyi. – Sipított bennem egy hang, amit mondtam egyértelműen igaz volt, de nem ez viselte meg őt leginkább. Érzelmileg már így is labilis volt, és erre ez az egész ügy csak olaj volt, de talán a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy nem szerette ezt a fiút.

Oliver sután bólintott, majd a zsebeibe fúrva az ujjait hagyta, hogy a gondoskodó szél elkotorja előlünk a leülepedett hangulatot és egy újabb bólintás után gyors léptekkel indult meg a lefelé. Otthagyva engem egyedül az ostromló szél kereszttüzében, szemeim előtt a hullámzó fenyvesekkel. Egyik percben még óvó ujjak cirógatták az arcomat, míg a másikban ostorral csaptak reá. Lehunytam a szemeimet és mélyen magamba szívva a levegőt lenéztem a többiekre. Oliver már eltűnt, míg Reece csak ekkor lépett ki az öltöző borongós folyosójáról.

  ▄▄▄  

Az astrid mint mindig, most is neonzöld fények között úszott. A pult mögött egy szőke lány állt, aki éppen egy sráccal beszélgetett. Egészen nyugodt volt ez a mai nap, csupán egyetlen egy ember foglalt helyet az egyik eldugott sarokban.

Reece mosolyogva sietett a pulthoz, ahol azonnal az ölelésébe vonta a lányt és lepacsizott a másik sráccal. A kávé illata most is ott terjengett a bőrülések között, míg a konyhából sárgás fény rondította meg a zöld fények táncát, a pult melletti rádióból recsegve dudorászott egy nóta, míg az a sarokban helyet foglaló srác még mindig elmélyülten bújta az előtte szétterülő füzetet. Csak egy pillantás kellett és azonnal felismertem. Lucius, mint mindig most szétzilált hullámos fürtök mögül lesett fel rám, míg testét egy elnyűtt póló fedte egy ugyanannyira elhasznált kardigánnal.

Vékony ajkai egy halvány mosolyra kunkorodtak, ott hagyva a pultnál a fiúkat kibújva a sálamból átszlalomozva a bokszok között megálltam az asztala mellett, amiről tökéletes kilátást esett a kinti világra. A neonfények által megfestett árnyékok, a fák lusta játéka, míg a fiú rajz füzetét bújva emelte rám ismerős zöld szemeit.

- Hát te?

Súlyom alatt azonnal recsegni kezdett a bőrülés, de mit sem foglalkozva ezzel a füzetébe lestem. A pult mögött álló két személyt ábrázolta.

- Elvonultan rajzolgatok egy kávézóban. Randevú egyszerre két sráccal? Jan nem tud róla, ugye? – Ceruzája halkan koppant az asztalon, míg ő az ajkaihoz illesztette a shake-et. – És már megint ez az átkozott gyerek, mondd mi vonzz benne titeket? A külsőhöz tartozó titkok?

- Egy barátom, Lucius.

- Barátod úgy, hogy közben mit sem tudsz róluk? – Felvont szemöldökkel meredt az asztal felé közelgőkre.

- Lucius Blake? – Reece hangja azonnal a fülembe kúszott. Arrébb csúsztam és mit sem törődve, a fiú éles szemeivel hagytam, hogy helyet foglaljanak mellettem.

- Nem igazán vágyok most társaságra. – Nézett végig rajtunk a fiú és összevonva a szemöldökeit hátradőlt az ülésen. – Legalábbis a ti társaságotokra.

Talon egy halk hitetlenkedő hangot hallatott, majd az asztalra könyökölt és szemeivel felmérte a lapra firkantott képet. Nem szólalt meg csak figyelte, mintha valamit ki akart volna olvasni a sorokból.

- Megnézhetjük a rajzokat? – Reece már nyúlt volna a füzetért, de Lucius még időben csapta az orrára a lapokat és közelebb húzta magához.

- Nekem sem engedte meg, szóval ne reménykedjetek. – Egy mosollyal néztem fel a lányra, aki kihozta elénk a rendelteket.

- Ennyi lesz? Lucius valamit még?

- Nem köszi, valahogy elment az étvágyam. – A füzetet a táskájába mélyesztve nézett fel ránk, majd felállva a bokszból indulni készült, de Talon halk szavai megtorpantották.

- Mit rejtegetsz? Mindenki tudja már, nincs szégyelleni valód.

A szendvicsem darabjai megakadtak a torkomon.

- Mint a te titkod, Dale? Mikor akartad elmondani a népnek, hogy nem hiába...

- Lucius! – hangom azonnal megrekesztette a sértő szavakat. Talon a másik szemeibe meredt, most először láttam rajta valami negatív érzelmet. Arca elsápadt, míg ujjai akaratlanul szorultak ökölbe.

- Mi bajod van Blake? – Reece hangja metsző volt.

Talon eközben kimászott a bokszból és Luciusra emelte sötét szemeit. Mint kettő metsző erejű vihar, egymással szemben álltak. Talon ujjai reszkettek, majd mit sem törődve megfordult és az ajtó felé vette az irányt. Lucius hanyagul megszorította a táskáját. Reece a barátja után ment, míg én megtorpantam a fiú előtt.

- Mégis miről beszéltél?

- Nem tudsz róluk semmit, Coco!

- És te mindenkiről tudsz mindent? Igaz? És ha tudsz is dolgokat, milyen dolog a titkait mások szemei elé vágni? – Ajkaim reszkettek. – Amanda is hallott, nem akarnál róla is gúnyos megjegyzéseket fűzni? Hát nem neked kellene legjobban tudnod, azt, hogy ezek a titkok a legfájdalmasabb pontjai az embernek?

Mintha arcul csapták volna, vállai összegörnyedtek, míg zöld szemeiben megbánás szikrája gyúlt ki.

- Ezt te nem érted, Coco. – Meghúzta táskájának a pántját és megfordulva el is tűnt az ajtón túl valahol a mély sötétségben.

Felzúgott kintről egy motor, tudtam, hogy Talon hajtott el, tudtam. Sóhajtva borultam vissza a bőrülésekre és a szendvicsek maradványait lesve próbáltam megemészteni a történteket. Tudtam, hogy valamit titkolt Talon, hiszen az egész iskola tudta róla, mégis látni annak a fiúnak a szemeiben a megbújó félelmet, akit látszólag semmi sem érdekelt, egyszerűen meghökkentő és egyben szörnyen nyomasztó is volt. Megkeverve az epres shake-emet az ajkaimhoz illesztettem a rózsaszín szívószálamat. Az édes nedv azonnal végiszánkázott a torkomon és egy kellemes nyugtató reakciót indított el bennem. Mikor meghallottam azokat a lomha csattogó lépteket akaratlanul szökött egy mosoly az ajkaimra, felnéztem a szemeibe, melyek már most annyira fakók voltak. Arca nyúzott, mégis azok az energikus göndör fürtök ott táncoltak a homlokán és szerte szét a fején.

Reece szótlanul ült le velem szembe és magához húzva az ő és Talon rendelését azonnal egy hatalmasat harapott belőle.

- Sajnálom, hogy elrontottam az estéteket. – Reece értetlenül nézett fel rám, míg én szakadatlanul a rózsaszín italt figyeltem. – Én jöttem ide Lucius-höz, ha ott maradtam volna a pályán Talon nem fogja rosszul érezni magát, és ti is nyugodtan eltölthetitek az estéteket!

- Talon meg fog nyugodni. Csak nem tudta, hogy rajtam kívül még valaki sejtheti, hogy mit titkol. – Letörölt egy morzsát ajkainak szegletéről és hátra dőlve lehunyta egy pillanatra a szemeit. – Ilyen ez, nem tudhattad. Lucius a barátod, alapvető, hogy odamentél hozzá.

Bólintottam. Elfogyasztva a szendvicseket ott hagyva a pénzt az asztalon egy utolsó intés mellett el is hagytuk az astrid mérgező zöld fényeit és megindultunk a korom sötét utcákon.

Seattle hűs utcáin már egészen fagyos szellők száguldottak végig, arcomat a sálamba rejtve emeltem szemeimet a borongós égre, ami most az egyszer nem engedte, hogy egy pillantást is vethessek a csillagos égboltra. Mint azon az estén Halloweenkor, mikor a fiú egy csillagként merült el a fűszálak érintéseiben és Andromeda történetét szerette volna elmesélni. Azóta túl sok minden történt velünk.

Ő is a zsebeibe mélyesztette az ujjait és csendben figyelte a fák heves táncát. Messziről látni lehetett a Space Needle kivilágított tornyát, ami, mint mindig most is gőgösen magasodott a város fölé. Mint egy király úgy viselte fényes koronáját és az egész várost szem előtt tartva forgott, akárcsak Szauron szeme, ő mindent látott. Minket is.

Úgy éreztem, hogy ez a sötét utca egyenesen a bűnbe vezetett, láttam magam előtt Jan megtört tekintetét, anya csalódottságát, de nem tudtam mit tenni. Reece a barátom volt, szükségem volt rá, pontosan úgy, ahogy neki is rám.

Csak sétáltunk a sötétben, miközben félszemmel néha belestünk egy ház fényes ablakain és elmerengtünk milyen is lehet egy normális család élete. Ahol nem volt halott nővér, akinek szelleme még ma is kísértette a szülőket.

És végül kikötöttünk a Sam tó partjainál egy csendes parkban. A susogó fák éneke itt még inkább a dobhártyánkba merült, míg a tó hullámai egymás hegyén-hátán zúzódtak darabokra a partot megérintve.

Ez a kavalkád, valahogyan olyannak tűnt, mint a csend. Valahol egy varjú károgott, míg a fák ágai recsegve ütköztek egymásnak.

Reece megbabonázva vezetett a játszótérhez, ahol a jól megszokott hinta két ülésén helyet foglalva meg sem kellett lendítenünk magunkat, mert a vasmarkú szél azonnal adott egy halvány mozgást a szerkezenek. Halkan nyekergett, pontosan beleillett ebbe az idillikus szerenádba. A fiú felnézett rám, oldalra döntötte a fejét és hagyta, hogy azok a sötét szemek elmerüljenek az enyémekbe, ki akart talán olvasni valamit belőlem, de nem szólalt meg. Csak ült és nézett.

- Nem értem, miért nem találkoztunk előbb – nevetett fel halkan.

- Sors? Hiszel benne?

- Jobb szeretek abban a hitben élni, hogy minden a mi döntésünktől függ.

- Szereted Jant? – egyszerűen kicsúszott a számon. Azonnal a szám elé kaptam az ujjaimat és erősen összeszorítva a szemeimet reménykedtem abban, hogy a szavak csupán az én agyamban kerültek kimondásra. – Úristen, nem kell válaszolnod...

- Nem. Sosem szerettem őt, Coco. Sose. Kedveltem, mint barátot, talán az elején még egy kicsit tetszett is, de rájöttem, hogy nem voltam belé szerelmes.

A szavak újból csak keringtek körülöttem. Jan még mindig szerelmes volt a fiúba, és mégis, hogy közölhettem volna vele, hogy a fiúban egy fikarsznyi érzelmet sem gerjeszt fel a neve?

- Nem is látod esélyét, ugye?

Reece felállt a hintáról és lomha léptek mellett indult meg felém, arca annyira nyugodt volt. Megragadta a hinta két szárát és megállítva lassan elém guggolt. A térdeimre fektette a tenyereit és mélyen a szemeimbe pillantott.

Hideg volt az idő én mégsem bírtam fázni, ott volt ő, akinek egy érintése megmelengedte az egész testemet, akinek egyetlen egy szava jobb kedvre tudott deríteni.

Egyszerűen megrázta a fejét.

Lehunytam a szemeimet, ám egy hirtelen érintésre azonnal ki is pattantak. A fülem mögé simított egy tincset. Percekig álltunk ebben a pozícióban, ő guggolt én pedig hintáról lenéztem erre a csodálatos arcra. Sötét bőre az esti fényekben egészen kékesnek hatott, mintha az éjszaka színe a bőrébe férkőzött volna. Óvatosan felemelve a kezemet forró bőréhez értem. A fiú lehunyta a szemeit, forró lehelete páraként csapott az egekbe, míg ő csendben szuszogott az érintésem alatt, minden annyira meghitt volt. De a pillanat nem tarthatott örökké. Egyetlen egy rikácsoló hang összezúzta a pillanatot, elkaptam a tenyeremet az arcáról és hátrébb lökve magamat a sálamba temettem az arcomat. Reece sóhajtva nyúlt a zsebeibe, ahonnan a rikácsoló készülék szólt.

Arca egy pillanat alatt megváltozott, a nyugalmat átvette a szorongás és meg sem várva a kérdésemet felpattant és a füléhez illesztette a készüléket.

- Tiana? – Érzelmektől volt fűtött a hangja. – Mi történt? – Az ajkait rágcsálta. – Mégis, hogy? Tiana... Grayson... - Zavar. – Hol vagy? A kórházban? Egy pillanat, Tiana. Egy pillanat és ígérem ott leszek melletted!

- Reece? – Követtem zaklatott mozdulatait. – Mi történt?

- Ne most Coco! Csak ne most!

Lehunyt szemekkel tántorodtam hátra a hangos szavakra.

- Talon... istenem... kérlek csak gyere ide, itt vagyok a Sam mellett a Idylwoodban. Kérlek siess!

- Reece...

- Mit nem értesz azon, hogy most ne? – Arca haraggal és fájdalommal volt tele. Könnyek csorogtak végig az arcán, míg kezeivel vadul le akarta őket onnan törölni. – Nem érted.

- Miért nem mondod el? – Utána akartam nyúlni, de ő erőszakosan hátra lépett.

- Mert nem kell tudnod, mert nem fontos, nem értenéd, Coco! – Esetlenül zuhant a füves földre, míg arca eltorzult. – Nem értenéd.

- Reece. – Nem foglalkoztam ellenkező mozdulataival, egyszerűen magamhoz öleltem reszkető testét és azért imádkoztam, hagyj ne essen semmi baja. Hagyj ne fájjon neki ennyire, bármi is történt vele.

Forró könnyek maszatolták össze a pólómat, míg teste egy gyengén reszketett a hűs hidegben. Sosem hittem volna el azt, hogy valakit képes egyetlen rövid párbeszéd darabokra zúzni, hiszen egyetlen pislantással ezelőtt még a markomba simult ez az arc, most mégis könnyek törtek elő szemeiből. Egy varjú károgva szállt el felettünk vészjósló hangja ott visszhangzott a játszótéren, már a természet moraja sem tűnt nyugatónak, sőt inkább megrémisztett.

Összehúztam magamat, míg a fiú arca a nyakhajlatomban pihent, hosszú ujjaival erősen szorította a derekamat, belém mart. Én éreztem a fájdalmát, de nem bírtam rászólni, azt akartam, hogy valami belőle belém szálljon, hagy ne lássam azt a megtört arcot, hagy ne lássam a könnyeiben összegyűlt fájdalmak sokaságát. El akartam tőle kobozni, hagyni akartam szárnyalni, mert annyi minden volt benne, tehetséges volt mégis a család láncolta le a földhöz, pedig már réges rég elveszhetett volna a fellegek puha párnái között.

Szipogva szorított magához.

Ő volt Reece Snyder. Nem pedig az a fiú, aki tökéletes mosollyal járta a suli folyosóját, aki összetörte a legjobb barátnőm szívét. Ez volt az igazi énje, aki a valóság ketrecében raboskodott. Megcsonkított szárnyú madár. Mind azok voltunk.

Nem észleltem az időt, csak annyit éreztem, hogy egy forró tenyér simult az arcomhoz, hogy valaki meleg ölelésébe vonva hurcolt el. Szemeim le voltak hunyva, nem tudtam ki volt az, de valamiért mégis megbíztam az érintésében.

Hallottam valamit, beszélgettek. Aztán a kocsi leparkolt. A szemeim felnyíltak.

Kint egy fényes sárga lámpát láttam, fénye beborította a szürke betont, pontosan a klinika kivilágított ablakai alatt szórta az arra járókra a fényt, magát a reményt, ami ezen a helyen ólálkodott. Megdörzsöltem a szemeimet és az üveghez érintve az ujjaimat egy fiú hátát pillantottam meg. Talon volt az. Ujjai közt egy füstölgő cigarettát tartogatott, míg szürke szemeivel a mozgó fotocellás ajtót szemlélte.

Mintha ez az este már nem csak este lett volna, hanem egy egész élet. Minden annyira bárgyún indult, csak egy nyugodt estét szerettem volna a parkban, hogy aztán probléma mentesen visszamehessek a házamba.

De már nem tudtam mennyi lehetett az idő, talán elmúlt éjfél talán még fiatal volt az éjszaka, ám nem bírt foglalkoztatni az, hogy a szüleim valójában aggódhattak miattam.

Mélyen magamba szívtam a levegőt és kitárva az ajtót reszkető lábakkal indultam meg a dohányzó fiú felé. Arcát felém fordította, ajkának a szegletében megalvadt vér bugyogott, míg öklein a bőr egészen felrepedezett. Összeráncolt homlokát vad indák gyűrűzték körül, éreztem a bennük lüktető kétségbeesést, de mégis összeszedettnek akart tűnni.

Felém nyújtotta a kezét, míg a cigarettát eldobva rátaposott egyet. Egy ideig figyeltem hosszú ujjait, végül viszont a tenyerébe helyeztem az enyémet és hagytam, hogy magához édesgetve lassan lüktető mellkasára fektethessem a fejemet és mélyen magamba szívhassam férfias illatát.

Erősek voltak a karjai, egészen úgy éreztem bennük magamat, mintha a világon semmi baj nem érhet közöttük. Óvatosan cirógatta a hátamat, míg erősen dohányos illata körbelengett.

- Mi történt? – Halk hangom.

- Meg fogod tudni. Mindent megfogsz tudni, Coco. Csak várj egy kicsit. – Olyan volt a hangja, mint egy andalító dallam. – Semmi baj nem lesz vele, nem komoly a baj. Csak várd meg, hogy ő maga mondhassa el neked. Tőle kell megtudnod, én nem mondhatom el.

- Annyira aggódom érte. – Minden egyes szó suttogva bukott ki belőlem. Talon karjai pontos válaszok voltak a szavaimra, még erősebben szorított magához. 

  ▄▄▄ 

Kedveseim!

Megígértem és hát itt is lenne a fejezet! Nem tudom mennyire vagytok kíváncsiak, de én egyre inkább belebolondulok a sztori írásába! Remélem nektek is tetszik!

Nyugodtan leírhatjátok, hogy mi nem tetszik, ha van kritikátok a történettel kapcsolatban!

Remélem jól telt a karácsonyotok! Kellemes újévet mindenkinek!

Puszi Kyra!