[07]  Eper Shake
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Apa csendesen ült az asztal mellett, míg a tányérjára helyezett krumpli szemek közt kotorászott, arca fáradt volt. Anya eközben vadul kapkodta köztünk a szemeit és próbálta megfejteni, hogy mi történhetett velünk. De azt hiszem csak az vont borús fellegeket a családunk fölé, hogy ezen a héten volt Amanda halálának évfordulója. Évforduló? Micsoda boldog kifejezés egy gyászos dátumhoz.

- Minden rendben van az iskolában? – Apa vontatottan ejtette ki a szavakat, mintha oldani akarta volna azt a feszültséget, ami körénk fonódott. Anya bólogatva rágta meg a csirkefalatot.

- Igen! Minden rendben van.

Ez volt az utolsó szó, ami elhagyta azon a napon a számat, egy gyászos hazugság.

    ▄▄▄

Megint borús reggelre ébredtem, ám iskolába menet egy kissé felszakadoztak a vastag pamacsok és valahol ragyogni kezdett a kék ég, valahogy mindig mosoly kerekedett az ajkaimra, ha megláttam azt a végtelen, éles színű kavalkádot.

Jan integetve dobta hátra a fürtjeit és egy csókot hagyva barátja ajkain belém karolt és egy hatalmas vigyorral az arcán kezdett el valamiről pletykálni, viszont a hangja elhalt a suli morajában. Bambán bólogattam minden egyes szóra, ami elhagyta a száját, persze barátnőm egy idő után megunta, hogy süket fülekre találnak a szavai, így megtorpanva az egyik szekrénysor előtt kérdőn felvonta ívesre szedett szemöldökét.

- Minden rendben, Coco? Olyan furcsa vagy. – Ujjai a karjaimra simultak. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért éreztem ezt az ürességet a testemben. Legszívesebben otthon ültem volna egy frissen pattogatott kukoricával és egy film képkockáiban vesztem volna el. Persze ez még csak szóba se jöhetett.

- Tudod, hogy a november milyen hangulatban telik nálunk – suttogtam halkan.

Jan sóhajtva bólintott és nem feszegette tovább a témát, csengetésig álldogáltunk a szekrénysor mellett, de az éles zenére mindketten futva indultunk meg az adott óránk felé.

Az ebédszünet hihetetlen lassan érkezett el és már csak arra lettem figyelmes, hogy a szendvicsemet kipakolva néztem fel Talon szürke fellegekhez hasonló szemeibe. A fiú a menzakajaként felszolgált rizsben turkált, míg fél füllel a mellette ülő szavait hallgatta. Jan hangosan felnevetett az egyik fiú poénján, néhány diák körülöttünk dünnyögve mormolt el magában valamit, míg néhányan irigykedve figyelték a szőke lányt.

Ki ne irigyelte volna azok után, hogy a suli egyik két legmenőbb fiújával is járt? Reece meghazudtolva magát ott görnyedt mellettem. Arca fáradt volt, széles és hosszú fekete karikák húzódtak tintafekete szemei alatt, amint észrevette, hogy figyelem felém nézett és összehúzott szemöldökkel vont kérdőre.

- Nem szabad nézni? – Súgtam oda, persze Talon azonnal felnézett a halom rizsből és gúnyos mosolyra húzta az ajkait.

- Vigyázz, mert árt az egójának.

Egyszerre pillantottunk a fiúra, aki csak halkan nevetgélve túrt a rizshalmokba és egy kicsit a szájába dobva, szórakozottan rágcsálta a szemeket. Megforgattam a szemeimet és egy hatalmas harapást mérve a szendvicsemre megpróbáltam belefolyni abba a beszélgetésbe, amit Jan és a többi baseballos srác folytatott, de egyszerűen nem bírtam megragadni a fonalat, így végül egy halk sóhaj mellett vezettem le róluk a szemeimet és a szendvicsemnek szentelve minden figyelmemet vártam, hogy valaki szóba elegyedjen velem.

- Ma ráérsz? – suttogta Reece a fülembe. Kérdőn meredtem rá, de ő megajándékozott azzal a tipikusnak ítélhető mosollyal, amivel annyi lányt le tudott venni a lábáról. – Tudod az edzés, amit kértél tőlem.

- Randi? – szúrta közbe Talon. Reece megforgatta a szemeit és dühösen a karjaira csapott. Egy apró mosolyra görbültek az ajkaim.

- Megtennéd, hogy nem hallgatsz ki minket? – sziszegte Reece.

- Tudtommal egy asztalnál ülünk.

- Ez azt jelenti, hogy minden szavamat, amit Coconak címzek, azt egyben neked is mondom? – Reece rákönyökölt az asztalra és kíváncsian méregette a fiút.

- Aha, szóval hivatott vagyok én is a randira? – Nevetett fel Talon. Ez volt az a pillanat, mikor az egész asztal egyszerre meredt ránk. Jan csillámló szemei lebukdácsoltak a fiú alakjáról és kérdőn meredt rám, de én csak lemondóan megráztam a fejemet.

- Ha akarsz jöhetsz! – fűztem hozzá halkan.

Talon szürke szemei kiszúrtak maguknak és egy meleg mosollyal díjazta a szavaimat, arca olyan különleges volt. Ott voltak azok a tintafekete fürtök, melyek kókadozva hullottak a homlokába. Az a szédítő mosoly, ami sajnos olyan ritkán virított az ajkain, és azok az igézően hullámzó szürke rengetegek. Minden lány odavolt Talon Dale titokzatos kilétéért, senki se értette, hogy ennek a fiúnak, hogyhogy nem volt barátnője ez alatt a négy év alatt. Sokan titokban melegnek titulálták, míg néhányan azzal vádolták, hogy Talon egyszerűen nem pazarolta az idejét gimnazista lányokra és inkább nagyban játszott.

De, ahogy azokba a szürke szemekbe meredtem, már én sem tudtam mi az igazság. Gomolygott körülötte a homály, mintha maga kreálta volna köré ezt a rengeteg rejtélyt, mintha minden pletykát maga indított volna csak azért, hogy összezavarjon mindenkit. Őt nem érdekelte semmi.

Dús gazdag családból származó selyemfiú, ennek titulálták néhányan, de ez alatt a pár nap alatt felnyíltak a szemeim és nem csupán azt láttam, amit kialakított maga köré, hanem azokban a szürke íriszekben megbújó fájdalmat. A titkok súlyát a bugyiszaggató mosoly mögött, minden érintésében az elfojtott erőszakot, a cinikus szavakban a halk segélykérést.

Azt hittem nekik nem voltak érzelmeik.

De rájöttem, hogy csak én voltam vak.

- Nem zavarlak meg titeket, csak hecceltelek.

    ▄▄▄

A suli hátralévő néhány órája már gyorsabban sietett el előttünk, ugyan az utolsó órai fizika majdnem megfojtott, annyira lassan vánszorgott el, de kicsöngetés után hihetetlenül gyorsan söpörtem a cuccaimat a táskámba és meg sem várva, hogy a tanár előttem kiléphessen a teremből kiszáguldottam onnan.

A szekrényemben kotorásztam, mikor Reece megtorpant mellettem és kíváncsian figyelte a fürtjeimet melyeket nagy nehezen, de végül sikerült egy kócos kontyba rendeznem. Vigyorogva álltam meg előtte és a táskám pántjait szorongatva követtem őt. Komótos lépteinek hangja visszhangzott a folyosón, míg ő ügyet sem vetve a felénk pillantgatókra kitárta előttem az ajtót. Átléptem a karjai alatt és kíváncsian indultam meg a baseball pályák felé. Üres volt az udvar ilyenkor.

Reece kezében ott pihent egy labda és egy kesztyű. Komolyan gondolta a szavaimat. Minden egyes betűt, amit kiejtettem a számon.

Nem tudom miért kértem arra, hogy tanítson meg baseballozni, talán csak azt akartam, hogy valaki más is belefolyjon az életembe. Jan volt az egyetlen barátom, talán még Luciust is belesorolhattam volna ebbe a csekély számba. Nem kérhettem volna náluk jobb barátokat, de úgy éreztem, hogy Jan néhanapján csak megszabadulna tőlem. Körülötte rengeteg ember tolongott, mindenki szerette őt. Én pedig csak megbújtam az árnyékában.

- Min agyalsz?

Észre se vettem, hogy a fiú már megállt míg én teljesen megfeledkezve magamról sétáltam tovább. Farkasszemet néztem a hullámzó farengeteggel, ami kellemesen csalogatott magába.

Átnéztem a vállamon és megvontam azokat, mintha nem lenne érdekes. Reece hitetlenül elnevette magát és a földre dobva a cuccait lekapta magáról a kabátját. Egy hatalmas sárga pulcsi volt rajta. Elnevettem magamat, de követve példáját én is leszedtem magamról a kabátomat és a táskámmal együtt a kis kupacba dobtam.

Reece lazán megragadta a labdát és fel sem készítve a dobásra hirtelen csak felém hajította azt. Hihetetlen erővel csapódott a mellkasomnak, a tüdőmben rekedt a levegő és hörögve kaptam a fájó ponthoz.

- Úristen! – Reece azonnal hozzám futott és megragadva a kezemet elfojtva a nevetését kétségbeesetten vizsgálta a mellkasomat. Zihálva toltam arrébb a fejét, hogy ne bámulja ennyire feltűnően a melleimet. – Jól vagy?

- Persze, hiszen csak egy 100 kilométer per órás sebeséggel száguldó labda csapott mellkason! – Hitetlenül masszíroztam a pontot a mellem alatt, mire Reece szemöldöke felszaladt. Felmutattam neki a középsőujjamat, mire végre ő is kieresztette a benne elfojtott nevetést.

- Oké, bocsi, elfelejtettem, hogy egy lány vagy. – Emelte fel védekezően a kezeit, de a szavaival csak rontott a helyzeten. Sértetten összefontam magam előtt a karjaimat, majd gondolva egyet megragadtam a labdát és erősen vágtam kisbirkához hasonló fürtjeibe. A fiú felszisszent, és hitetlenül meredt a szemeimbe.

- Ezt meg miért kaptam?

- Azt mondtad úgy nézek ki, mint egy fiú!

Reece értetlenül összevonta a szemöldökét, majd megvilágosodva nevette el magát és mosolyogva megrázta a fejét. – Nem így értettem! Szerintem egy tök szép lány vagy.

Eddig mellkasomat szorító ujjaim hirtelen szorultak ökölbe, lesütöttem a szemeimet mert éreztem, hogy hirtelen elborította az arcomat a pír. Miért bókolt? Bóknak számít ez, vagy csak egy szép mentésnek?

- Figyelj, Reece... remélem tudod, hogy sosem jönnék veled össze. – Hangom halk volt, de muszáj volt tisztáznom, mégha a fiú nem is akart tőlem semmit. Reece tintafekete szemei azonnal elkerekedtek és egy zavart nevetést hallatva megpróbált beletúrni azokba az átkozottul göndör fürtökbe, de végül feladva csak megvonta a vállát.

- Én sem akarok összejönni veled, Coco. Tény, hogy szép vagy, de nem szeretnék barátságnál többet.

Valahogy így kezdődött meg az a valami közöttünk, tisztázva, hogy barátságnál egyikünk sem akar többet.

Órákon keresztül hajigáltam a labdát, nem volt ez kifejezetten edzés, nem az volt a lényege, hogy igazából megtanítson engem dobni, egyszerűen mindketten el akartunk menekülni abból a világból, ami lassan elborított minket. És itt távol a civilizációtól, Seattle határán, a baseball pályán egy homályosan derengő erdő mellett megtaláltuk azt a menedéket, ami akár csak egy kis időre is, de képes volt vasmarokkal szorítani minket, és nem engedte, hogy az emlékek homálya elborítsa az elménket.

Reece mellettem haladt, háttal ment a járdának és elmélyülten magyarázott valamiről, mikor megláttam anyukám Jeepjét. Abban az egy pillanatban omlott szét a burok, amit nagy nehezen kialakítottunk. Azonnal megragadtam a fiú kezét és behúzva az iskola falai mögé az ajkaira illesztettem az ujjaimat.

- Itt van az anyukám, Reece! Nem láthat meg veled – sziszegtem és gyorsan elhúzva a tenyeremet eltávolodtam tőle és idegesen a zsebeimbe gyűrtem a markomat.

- Miért? – Követte a példámat és belegyömöszölte a tenyerét kabátjának zsebébe. Láttam a szemében az egy pillanat alatt felgyulladó parazsat, tudta jól, hogy miért nem, de azt nem érthette, hogy miért érzett így. – Nem szereti a feketéket.

- Reece...

- Menj nyugodtan. Majd megvárom míg elhajt az autó.

Bólintottam és meg sem várva, hogy elköszönhessen előbújtam a fal takarásából és lassú léptek mellett indultam meg a fekete sötétített ablakokkal rendelkező Jeep felé. Meghúztam táskám pántjait, csakhogy egy pillanatra megfeledkezhessek az egészről.

Kitártam az ajtót és egy hamis mosolyt kerekítve az ajkaimra anyára néztem. A kormányon dobolt, míg szemeivel élesen hátratekintett, gyilkolt azzal a kettő ékesen hasító szempárral, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az enyém.

- Hol voltál, Coco? Apád és én halálra aggódtuk magunka, hiszen még Jan sem tudta, hogy mit csinálsz! A telefonodat nem veszed fel, nem válaszolsz az SMS-ekre! – Hangja elfojtott dühöt hordozott magában.

- A könyvtárba voltam, anya. A telefonom le volt némítva ezért nem hallhattam.

Az arca egy pillanat alatt megváltozott. Elernyedtek a tagjai és sóhajtva hajtotta fejét a kormányra. – Sajnálom Coco, egyszerűen megöl a tudat, hogy Amanda már 12 éve nincsen velünk... és én még mindig nem tudom elereszteni – elhalt a hangja. A motor felzúgott alattunk. Anya kihajtott a parkolóból, visszanéztem és láttam, hogy Reece komótos léptekkel elindult a buszmegálló felé. Az autó után pillantott, de engem nem láthatott.

A szívem megbicsaklott és arcomat az üvegnek támasztva kifújtam a magamba tartogatott levegőt és figyeltem az üresen tátongó utcákat, a meztelen fák táncát. Minden olyan kihalt volt.

Otthon köszönés nélkül siettem fel az emeletre. Ledobtam magamról a cuccaimat és a tanulnivalót előhalászva felnéztem a sötétre festett plafonra és a kacskaringósan dülöngélő díszlécekre. Pénteken lesz a megemlékezés. Anya, apa és én, néhány ismerősünkkel Amanda sírkövéhez megyünk. Minden évben egy újabb szomorúságos pecsét kerül az életünkre. Rengetegszer gondolkoztam el azon, hogy a halál sötét köde valaha elreppenhet-e egy család felett. Anya szíve begyógyulhat-e valaha azok után, hogy elvesztette az egyik gyermekét? Felhangozhat-e ugyanaz a feledhetetlen nevetés anélkül, hogy bűntudat szítaná szét a testünket?

Csak bambán bámultam a nyelvtan könyvemet. Sosem fogom megismerni azt az életet, amit vele tölthettem volna el.

    ▄▄▄

A hét napjai vánszorogva teltek el, míg végül egy szörnyen unalmas francia órát végig ülve kicsöngettek a pénteki nap utolsó órájáról. Mrs. Southgate-et persze nem nagyon zavarta a csengő, továbbra is tökéletes francia akcentussal diktálta a füzetekbe a mondatokat, amiket meg kell tanulnunk a következő órára.

Margaret unottan felnyögött, mikor a tanárnő lassan neki kezdett a mondatoknak, amiket majd le kell fordítanunk franciára. Lassan már kezdett betelni a második oldalam, mikor a tanárnő sóhajtva elmotyogott valamit és jó hétvégét kívánva szedelőzködni kezdett az asztalánál.

Kecses alkata valahogyan nem fért össze azzal, aki igazából volt. Egy kedves és gyönyörű nő, aki kegyetlenül traktálja belénk az anyagot.

Pihekönnyű léptek mellett sietett ki a teremből, míg Margaret még mindig nem ocsúdott fel a döbbenetéből, hogy mindezt egy hétvége alatt kell megcsinálnia. Laza kontya ma már annyira lazának tűnt, hogy már-már úgy tűnt, hogy egy pillanat és a fürtök szétbomlanak, de nem történt meg.

- Na és mit csináltok a hétvégén? – Súgta végül oda, mikor besöpört mindent a táskájába és elindult kifelé. – Jan mesélte, hogy lehet Oliverrel ellátogatnak hétvégén egy bárba, király mi? Meghívott néhányunkat. Te is jössz ugye?

Jan valószínűleg pontosan tudta, hogy a megemlékezés után egy cseppnyi kedvem sem lesz másnap bulizni, nem mintha alapvetően annyira lett volna, ezért meg sem említette a szombat esti terveit.

Megráztam a fejemet. Margaret megforgatta a szemeit és elém állva eltorlaszolta előttem az utat.

- Ne csináld már, Coco! Muszáj eljönnöd! Jó buli lesz! – Nyávogva meredt rám szemüvege mögül, mire egy újabb elutasító fejrázást kapott. – Coco!

- Coco! – Jan lihegve sietett elém és egy mosolyt pattintva Margaretnek felém nyúlt. – Beszélnünk kell!

Elköszöntünk Margarettől. Jan zavartan túrta hátra a fürtjeit és rám emelte bűnbánó szemeit.

- Tudom, hogy ma lesz a megemlékezés, de el kell kísérnem Luciust, az egyik rajz eredményhirdetésére. A szüleink nincsenek otthon, csak este érnek haza és nem tudják elvinni. Mondd...

- Ugyan Jan! Semmi baj, érezd jól magadat, amúgy sem lesz ott senki. Csak én anya és apa, te is csak azért jössz el minden évben, mert – lehunytam a szemeimet. -, mert egy szörnyen jó barátnő vagy.

Jan a karjai közé szorított és letörölt egy előbuggyanó könnycseppet.

- Köszönöm!

Azért sajnáltam, hogy nem jött el.

    ▄▄▄

Mikor kiértünk a szüleinkkel Amanda sírjához ujjaimmal fekete blúzom alját birizgáltam, míg másik kezemben egy rózsákkal díszített koszrút szorongattam. Anya és apa egymás karjaiba kapaszkodva ejtettek könnyeket. A márványkőre aranyozott betűkkel volt felvésve a lány neve. Olyan gyönyörű volt azon a képen, ami mellé volt illesztve.

Hasonlított rám, mégis benne valahogy nem voltak elfojtott érzelmek, az ő életében mi még egy tökéletes amerikai családnak számítottunk. Csak azután tört darabokra ez a kép, hogy ő életét vesztette. Annyira emlékezni akartam rá, hogy mik voltak az utolsó szavai számomra. Megölelt azon az estén vagy sem? Mikor farkasszemet nézett a pisztollyal, gondolt ránk? Azonnal életét vesztette, vagy még élhetett volna, ha valaki hamarabb megtalálja?

A koszorút lomha mozdulatokkal helyeztem a sírkőre és egy halk sóhaj mellett léptem egyet hátra, szüleim sziluettje teljesen megtört volt. Egymás karjaiba omolva gyászoltak egy ártatlan lelket.

Nekem mindig is jót akartak, azután, hogy Amanda meghalt nem feledkeztek meg rólam és ezért tiszteltem őket. Mintha én lettem volna számukra az utolsó reménysugár, ami kivezethette őket a sötétségből.

A fülem mögé tűrtem a fürtjeimet és otthagyva a sírkövet lassan megindultam a temetőben. Mindenhol különböző fajta sírkövek voltak, látszott kik voltak a tehetősebbek. Márványlapok közt néhol feltűnt egy-egy megviselt darab, mikor szemeimmel kiszúrtam egy érdekeset.

Egy hatalmas tölgyfa alatt helyezkedett el, nem volt túlontúl díszes, sőt egészen szerény. A sírkő nem fényezett márványlap volt. Néhány árvácska árválkodott mellette, búsan rázogatták hatalmas szirmaikat. De fel sem tűnt volna semmi, hogyha a tölgyfa hatalmas lombkoronájáról nem akkor szállt volna az ezüst betűkre egy megszáradt barna levél.

Jack Snyder

1970 – 2014

Ujjaimmal óvatosan felvettem a sírkőre esett száraz levelet. Nem lehettem biztos benne, hogy a férfinek köze volt-e Reece-hez, de ha mégis egyszerűen már nem tudtam szabadulni a bennem tomboló kérdésektől. Tudnom kellett ki is ő valójában.

- Coco? – Apa ujjai a vállamra simultak, éreztem, ahogy átnézett a vállam felett és szemeivel felmérte a sírkövet.

- Ő egy rossz ember volt, Coco. Tudod ki volt ő? – hangja halk volt, csakhogy anya még egy betűt se hallhasson a szavaiból. Nem fordultam vele szembe, hagytam, hogy testem az övéhez simuljon, közben megráztam a fejemet. – Seattle egyik híres bűnözője, egy régi bandatag, aki a számára méltó halálban részesült. Emlékszem, hogy a hírek folyamatosan róla zengtek.

Elraktároztam magamban az információt és csendben elindultam utánuk.

Tudnom kellett ki volt Reece Snyder.

    ▄▄▄

Az astrid neonzöld színekben villámlott, mint mindig. Ugyan egy kicsit izzadtak a tenyereim mégis be akartam lépni a kávébabok illatától terhes levegőbe, és tudtam azt is, hogy Reece is itt lesz.

Mély lélegzetet vettem és összehúzva magamon a kabátomat kitárva az ajtót beléptem a fülledt levegőjű kávézóba. Néhányan már elfoglalták a zöld huzattal bélelt bokszokat és hangosan nevetve iszogatták az eléjük felszolgált italokat. Szemeimmel megkerestem a pultot és ki is szúrtam Reece göndör fürtjeit, melyek rendesen megbújtak egy kávéautomata mögött.

Egy másik srác éppen az italokat hordta ki, míg szemeivel felkutatott magának és egy kellemes mosollyal jutalmazva már el is tűnt az épület hátsórészében. Kicipzározva a kabátomat lassú léptek mellett indultam meg a pult felé, tenyerem szörnyen izzadt, míg szívem hevesen vágtázott a mellkasomban.

Reece pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy a gyönyörű kávészenzációját a pultra helyezze, tekintete felszaladt rám. Egy pillanatig értetlenül térképezte fel az arcomat, de ugyanennyire gyorsan változott meg ez az arckifejezés és egy kedves mosollyal jutalmazott meg. A barátja ekkor már visszatért és elkapkodva a kávét szlalomozva indult meg az egyik sarokban ülő lány felé.

- Hát te? – óvatosan könyökölt a pultra és a derekára kötött törölközővel felitatta a homlokán gyöngyöző izzadtságot. Vörös kötényén egy kis címke virított a nevével, míg alatta egy egyszerű fekete pólót viselt.

- Megkívántam egy eper shake-t.

- Vagy inkább egy Reece Snydert? – kotyogta közbe Reece kollégája. Nevetve könyökölt ő is a pultra, majd felém nyújtotta hatalmas markát, melyben azonnal elvesztek az én ujjaim. – Nelson Sanders.

- Coco Hurley. Az előzőre pedig, azt hiszem lebuktam. – Nelson azonnal felnevetett, néhány vendég mosolyogva lesett felénk. Reece hitetlenül megrázta a fejét majd odalökve a rendelésemet a másik fiúnak, csendben megigazította az egyenruháját.

- Minden rendben van? – halkan beszélt és ezzel együtt az előzőleg kialakult bohókás kedvem apró szilánkokban estek a padlóra.

- Csak akkor beszélgethetek veled, ha valami bajom van? – szótlanul huppantam le az egyik bárszékre és az asztalra könyökölve figyeltem a fiú göndör fürtjeit, melyek óvatosan szánkáztak le a homlokán. Pontosan éjfekete szemeibe csöppentek.

Nelson hirtelen bukkant fel mellettünk és készségese hagyta előttem az eper shake-emet. Megköszönve mártottam szívószálamat a tejszínhabbal fedett rózsaszín shake-be és szürcsölgetve néztem tovább Reece-t.

- Jan merre kószál?

- Nem tudom. – Megkevertem az italomat és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem vált volna a csend kínossá.

Nem értettem, hogy mit kerestem itt, hogy miért bámultam farkasszemet a fiúval, aki lazán az asztalra könyökölve figyelte az arcomba hulló tincsemet. Ujjai óvatosan ragadták meg a kotnyeles fürtöt és a fülem mögé tűzve egy apró mosolyt villantott. Én is elmosolyodtam, miközben mit sem törődve a mögöttem felhangzó csilingeléssel tovább szürcsölgettem az italomat.

- Pár óra és végzek, ha akarod megvárhatsz.

És nem is gondolkodtam tovább, tudtam, hogy meg fogom várni őt. 

▄▄▄

Kedves Olvasóim!

Meg is hoztam a következő részt! 

Kérlek írd le a véleményedet, vagy egyszerűen pipálj, mert nagyon érdekelnek a vélemények!

Puszi Kyra!