[04] Egyedül
▄▄▄▄▄▄

● Reece ● 

Az edző belefújt a sípjába. Az éles hang azonnal a dobhártyámba fúródott, hirtelen indultak meg a lábaim, mintha ez az egyetlen hang képes lett volna az összes gondolatomat eltüntetni. Néhányan felnyögtek mögöttem, láttam a szemükben a fájdalmat, de engem ez a fájdalom éltetett.

Lehunyt szemekkel kezdtem el futni, a táj elsuhant mellettem. A gyantás illat fáradtan loholt utánam, be akart kúszni az orromba, le akart nyugtatni, de a szívem vágtázott. Nem bírtam másra figyelni csak a vörös salakkal borított ösvényre, amely mélyen az erdőbe hullámzott. Csábított magába, azt akarta, hogy én is elvesszek benne és sikerült neki. Amikor elhaladtam a két kilométert jelző kanyarnál a szívem újból vad vágtába kezdett. A többiek lihegtek mögöttem, lábaik fáradtan dübörögtek a földön, viszont egy kis idő múltán már elhaltak ezek a hangok is. Egyedül nyargaltam a mélységbe, a szél vasmarokkal szorította az izmaimat, vissza akart ráncigálni. A hajamba túrt, minden erejét bevetve próbált megállítani, de az izmaim tovább dobogtak.

A hat kilométert jelző táblánál éreztem meg először a szívembe kúszó fáradtságot. A tüdőm ugyanilyen hirtelen kezdett el sikoltani, oxigént akart. Mély levegőt vettem, térdeim már egészen reszkettek a megtett távtól és a sebességtől.

Az idő pedig egyszerűen megsemmisült, amikor futottam sosem éreztem az idő múlását, talán végtelenségnek hatott ez a tíz kilométer, talán csak egy szempillantás volt az egész. Sosem tudtam meghatározni. Csupán egy kicsivel lassítottam a tempómon, ennek hatására az izmaimban újonnan száguldott valamiféle erő, szédített. Mélyen lélegeztem, minden egyes kusza fa tövével egyre közelebb kerültem ahhoz az átkozott táblához.

Nyolc kilométer.

Arcom zsibbadt, ugyanilyen gyorsan rándultak meg az izmaim. Tudtam, hogy ennél már sokkal többet is futottam, de a gondolatok cikáztak a fejembe, csak akkor bírtam őket elzárni, ha koncentráltam. És ez a koncentráció bénított meg, mert nem arra tereltem a figyelmemet, amire kellett volna.

Egy apró könnycsepp csordult ki a szemeimből, nem látszott. Senki sem tudta rajtam kívül, hogy az az átkozott csepp ott csüngött az orrom hegyén, de engem megbénított a tudat. Mert én tudtam, hogy ott van. Ordítani akartam, ám a szavak a torkomon akadtak és nem volt máshoz erőm csak a futáshoz. Minden erőnlétemet bevetve kezdtem a végsőhajrába, mikor homályosan derengő tekintetem előtt megjelent a tíz kilométer jelző kanyar, arcom eltorzult és magamba tartva a levegőt csak futottam. Futottam, menekültem a mögöttem loholó démonok elől.

És feltűnt előttem a gyémánt alakú pálya, amin a fű tökéletesre volt nyírva, a pálya szélén pedig az edző. Szemei azonnal kiszúrtak, lepillantott a stopperórára. Amint kiléptem az ösvény salakos pályájáról az edző megnyomott valamit, felnézett a napszemüvegén keresztül és lefirkantott valamit a füzetébe.

Tüdőmet tépte az oxigén, zihálva terültem el a földön, de tudtam, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy a harmatos fűszálak lehűtsék a testemet. Felálltam a földről és hevesen hullámzó mellkassal siettem a férfi elé.

- 49 perc 33 másodperc. Szép volt Snyder! – Megveregette a vállamat, de egy pillanatra mintha a veregetés mellett valami más is vegyült volna ebben az érintésben. Felnéztem rá, arca komor volt. Sóhajtva meredt az erdőre, zihálás és a cipők kemény dobogása szűrődött ki, a csapattárasim egyértelműen közeledtek. – Figyeljen rám Snyder, nem tudom mi van magával, de a mai edzést ki kell hagynia.

- Tessék? – Zihálva néztem a szemeibe és értetlenkedve tártam szét a kezeimet, az edző a vállamra fektette az ujjait és megszorongatta azt. – Mégis miért? Mindjárt itt a szezon...

- Itt van a húga, Snyder. Tegye rendbe az életét, addig nem akarom itt látni, míg vissza nem kapom azt a fiút, aki múltévben volt! – Recsegve ejtette ki a szavakat. Megmerevedtem, de az edző nem viccelt. Megjelent az ösvényen az egyik társam, de nem bírtam rá figyelni. – 55 perc, ötvenkettő másodperc. Fejlődtél Collins!

- De Lane edző, ezt nem teheti! Itt az idény a nyakunkon, nem teheti, hogy csak úgy kirúg a csapatból! – Csattantam fel kétségbeesetten. – Ösztöndíj uram, itt a végzős évünk, kell az ösztöndíj...

Collins a derekára fektette a kezeit, de tekintetével minket figyelt. Tudni akarta mi történik. Arcom eltorzult, a férfi viszont arra se fektetett energiát, hogy a szemeimbe meredjen, hogy ezeket a mérges szavakat a szemembe fúrja.

- Snyder maga a legjobb játékosom! Maga szerint miért hoztam ezt a döntést? Azért, hogy magának tegyek jót, tudom, hogy egyetemre akar menni az ösztöndíjával, de addig nem engedem erre a tetves pályára, míg rendbe nem szedi magát, érti? – Kiáltotta felém, egy pillanatra megremegtek a térdeim. Végre felém fordította a tekintetét. – A maga érdekében Snyder, ha közben a feje máshol jár, hogyan akar erre a pályára lépni?

Ajkaim reszketni kezdtek, a markomra pillantottam, de Lane edző eltökélt tekintete meg sem ingott. Arca tökéletesen tükrözte a szavait. De mégis, hogyan tehetném jóvá?

- Kérem edző, tudom mostanában máshol járt az agyam, de ígérem...

- Menjen le a pályáról, Snyder! – Vágta hozzám mérgesen. Lediktálta az eredményt, majd felnézett Talonra, a fiú szürke szemei köztem és az edző közt cikáztak, az ajkaiba harapva vonta fel a szemöldökét. El is felejtette, hogy alig pár pillanattal ezelőtt végzett tíz kilométerrel. Talon csak rám figyelt.

- Reece? – Felém lépett, de én nem bírtam a szemeibe nézni. Dühödten vágtam a földhöz a sapkámat. Lane edző meg sem fordult a következő diáknak diktálta az eredményét.

- Nem hallotta Snyder? Takarodjon le a pályáról vagy eltiltom az egész szezonra és akkor ténylegesen búcsút mondhat az ösztöndíjának! – Ordította az edző felém se fordulva.

- Lane edző...

- Fogja be maga is Dale! Megbeszéltük ezt Snyderrel, ahelyett, hogy itt hisztizne el kezdhetné azt, amit mondtam neki!

- Mióta van magának köze a kibaszott életemhez? Hmm? Ki maga egy pszichológus vagy a szaros edzőm? – Elkeseredetten ordítottam a szemeibe. Mindenki megnémult. Lane edző arca elkomorult, már nem is foglalkozott azzal, hogy egyre többen értek be. Sötét szemei engem tartottak fogva, hatalmasat nyelve álltam a szemkontaktust, de éreztem, hogy a szavak a torkom köré fonódnak.

Itt mindenki tisztelte az edzőt, mert ő is tisztelt minket, különleges kapocs volt köztünk, mindig tisztelettel bántunk vele és ez volt az első olyan alkalom, mikor valaki ráordított.

- Tudja mit Snyder? Igaza van, nem vagyok sem a suli pszichológusa, sem az apja, akinek jogában állna ilyet mondania. Én az edzője vagyok már elsős kora óta! El sem hiszi hány ilyen tehetséggel találkoztam már pályafutásom során, akinek ennyire pocsék élete volt! – Arcom eltorzult, de az edző lépett felém egy lépést. – És tudja mi a legszörnyűbb, hogy alig néhányan tudtak kimászni belőle, de akik megtették. Ők lettek a legjobbak, Snyder. Ne hallgasson rám, térjen vissza a játékba, de el fog bukni! Mint annyian mások, akik megpróbálták! Mind tönkrementek, magával is ez fog történni, ha nem hallgat rám! És most mondom utoljára takarodjon le erről a pályáról és be ne merje tenni ide a lábát addig, amíg nem rendezi le a dolgokat!

- Akkor soha többé nem fog itt látni – elfúló hangom mondtam ki a szavakat. Talon azonnal felém lépett és az összes csapattársam megmerevedett egy pillanatra.

- Ha ezt akarja, Snyder. – Az edző szemei vészesen villámlottak.

- Maga nem tud semmit! – Felkaptam a földre hajított sapkámat és reszkető végtagokkal kezdtem el futni az öltözők felé.

- Snyder!

De nem hallgattam a hangokra, többen is felém kiáltottak, ám a hangok megszűntek létezni. Becsaptam magam mögött az öltöző ajtaját és mit sem törődve azzal, hogy bárki benyithat, hátamat a szekrénynek vetve csúsztam le egészen a hűs betonig. Arcomról már csorogtak a könnyek, annyira, de annyira el akartam őket rejteni, de egyszerűen nem ment. A cseppek gúnyosan gördültek le a bőrömön, felperzseltek.

- Snyder! – Az ajtó a szavak után kivágódott. Lane edző az arcát dörzsölgetve próbálta eltüntetni fáradságának jeleit. Arca grimaszba fulladt, ahogy kiszúrta könnyektől terhes szemeimet. Szégyenkezve törölgettem le őket, de mielőtt még kinyomhattam volna a szemeimet, Lane edző ujjai a csuklómra fonódtak és megállítottak a mozdulatban.

- Kérem...

- Azt mondta nem tudok semmit – sóhajtotta fáradtan. Nekidőlt a szekrényeknek, melyek feljajdultak a hirtelen mozdulattól. Lehajtott fejjel vizslattam nedves kezeimet, míg a halk szipogásomat próbáltam magamba fojtani. – Az a baj, hogy pontosan tudok mindent. Olyan voltam, mint maga, pontosan magamat látom magában. Az egyik legtehetségesebb játékosom, de nem hagyhatom, hogy kicsússzon minden a kezeiből! Talán most azt hiszi, hogy az életét teszem tönkre...

- Kérem, hát nem érti? Terveim voltak, olyan terveim, amikbe fontos szerepet játszik az, hogy ösztöndíjat kaphassak egyetemre! Csillagászatot akarok tanulni, Lane edző, a jegyeim nem jók annyira, hogy felvegyenek egy neves egyetemre, de ha látnák, hogy jól játszom, akkor lenne esélyem!

Az edző felállt a padról.

- Egy hétig nem akarom magát az edzéseimen látni. Szedje össze magát, egy hét múlva találkozunk.

És ezekkel a szavakkal hagyott magamra. Szívem hevesen dübörgött.

  ▄▄▄

Felnéztem a kilátókra, a rengeteg üres kék szék között kiszúrtam húgomat, ahogy arcát a korlátnak támasztva figyelte az éppen bemelegítő fiúkat. Nem látszottak rajta a könnyek, de a szemei valahogyan mégis szörnyen üresnek tűntek. Az ajkait rágcsálta, amikor meglátta, hogy felé közelgek nem mozdult meg. Továbbra is a futkosó testeken tartotta a pillantását és azután sem szólt hozzám, hogy levetődtem mellé.

- Mit keresel itt Tiana? – Biztos voltam benne, hogy mindent látott. Talán egy kicsit magát hibáztatta a történtek miatt. Felnézett rám azokkal a hatalmas fekete szemeivel, és ki is szúrtam az ajkai szegletében meghúzódó megalvadt vért. Összeszorult a szívem és akaratlanul szorult ökölbe a kezem. – Hol van Grayson?

- Nem volt otthon – lenyelte az elcsukló hangokat, próbálta megütni azt a hangszínt, amivel a tudtomra adhatta, hogy jól van. De hogy is lehetne jól azok után, hogy megverték?

- Ki volt ez Tiana? Kik tették ezt veled?

- Baleset volt, tesin...

- Ki tette ezt Tiana? – Elborultam, nem bírtam arra figyelni, hogy az egyre csak sűrűsödő lélegzetvételei arra utalnak, hogy pánikszerű félelem lett úrrá a testén.

- Senki Reece! Én tettem, senki nem tehet erről! – Magából kikelve pattant fel a padról és a magára erőszakolt nyugalom ugyanilyen gyorsan illant el.

- Ki tette ezt Tiana? – ismételtem meg a szavaimat. Könnyek szöktek a szemeibe és megfordulva kezdett el szipogni. – Ki tette ezt veled?

- Ha elmondanám se változna meg semmi, Reece, csak okot adnék nekik a további gyűlölködésre.

- Ha nem élnek, nem tudnak gyűlölni. – Korlátra szorult ujjaim elfehéredtek, mire a lány szemeit rám emelve sírta el magát. Szívem összezúzódott.

- Hát nem érted? Pont emiatt teszik ezt velem, mert azt hiszik, amiatt mert fekete vagyok bánthatom őket! – hangja belehasított a csendbe. Akárhogyan is akartam elkerülni, Talon szemei felkúsztak hozzánk, Lane edző háta megfeszült. Tiana lesütötte a szemét és megdörzsölve az arcát lehuppant a padra, állát pontosan ugyanúgy a korlátra fektette. Az én farmerkabátom volt rajta, arca erősen sápadag volt.

- Holnap beszélek az igazgatóval!

Tiana felnevetett és a körmeit piszkálgatva rázta meg a fejét. – Gyűlölnek engem.

- Akkor kiíratlak az iskolából! – csattantam fel fáradtan megdörzsölve a szemeimet. – Nem fog ez így tovább menni, nem hagyhatom!

- Kérlek, hadd látogassam meg anyát!

Bólintottam.

Tianat néztem, míg én bátyám telefonszámát kerestem elő a rengeteg névjegyzék között. Megdörzsöltem a homlokomat és figyeltem, ahogy apró mosolyra kunkorodtak az ajkai, amint Oliver Olsen mosolyogva integetett neki, viszont ekkor feltűnt a lány mellett egy másik. Coco eltűrte a haját a szemei elől és csendben ült le arra a helyre, ahol alig néhány perccel ezelőtt én foglaltam helyet.

Tiana nem nézett rá. Oliver hátát figyelte, de érezte, hogy az idegen mellé heveredett. Jan eközben leszaladt a pályákhoz és egy elfútt csókkal üdvözölte a barátját, Tiana ekkor nézett fel először a mellette ücsörgőre, aki pont emiatt rá se emelte a szemeit.

Követte húgom példáját és állát a korlátnak támasztva figyelte Lane edző hátát, Tiana ajkai mosolyra görbültek, talán ez volt az a pillanat, amikor egy apró kis súly legördült a vállaimról.

- Nem jó most, Reece! – Sziszegte a telefonba bátyám, de nem érdekelt.

- Gyere az Eastlake-hez!

- Reece.

- Itt van Tiana.

Grayson lecsapta a telefont. A zsebeimbe tűrtem a készüléket és sóvárogva figyeltem a fiúkat, akik elkezdtek beállni a helyükre. Az edző játékkal kezdett mindig, utána elmondta a problémákat és kijelölt mindenkinek egy adott gyakorlatot, amivel fejleszteni tudta a hiányosságait. Talon csupán egy pillanatra nézett felém, miközben Collins neki dobott egy labdát. Bólintottam. A baseball ütők suhogtak a levegőben, a sapkák izzadtan tapadtak a tincsekre, míg a kesztyűk hűen ölelték körbe a játékosok markát.

A telefon néhány perc múlva csörögni kezdett, Grayson neve villogott a képernyőn. Felszaladtam a lelátóhoz, ahol Coco és Tiana néma csendben nézték az edzést, amint a közelükbe értem, Coco rám kapta a szemeit.

- Minden rendben van?

Tiana lehajtotta a fejét és a hátizsákját felkapva én is a sajátomért nyúltam. Megigazítottam a kabátomat és megvontam a vállamat. Coco nem kérdezett többet, visszahajtotta a fejét a korlátra és várta, hogy Jan felérjen hozzá.

Tiana előttem sétált, mikor leértünk a lelátóról, azonnal a markába szorított egy göcsörtös ágat és a földön húzva nézett fel az égre, melyet most megannyi elfúló felhő takart. Megragadtam a vállát és a derekamhoz húzva összeborzoltam a tincseit, ami egy apró nevetést idézett elő belőle, de azonnal fel is szisszent, mert a seb újból felszakadt és csorogni kezdett a vér.

Mélyet sóhajtva húztam magamhoz, nem bírtam arra nézni. Ujjaival felitatta a vért, nem szipogott, pedig képzeltem milyen fájdalmai lehettek.

A suli előtti parkolóban azonnal megláttam azt a vérvörös Cadillacet, Grayson fekete szemei egy ugyanolyan vöröslencsék mögül pillantottak meg, mire az autót beindítva azonnal dorombolni kezdett. Gyűlöltem azt az autót.

Grayson kidobta a csikket az ajtón és felállva azonnal kitárta azokat. Göndörhaját teljesen lenyírta, talán pár milliméter hosszúra hagyhatta meg őket, végigszánkáztak rajta az ujjai, mire megdagadtak karján az izmok. Szemeivel felmért minket, Tiana lehajtotta a fejét és próbálta eltakarni az arcát, de fürtjei nem nyújtottak neki segítséget.

Grayson gondolkodás nélkül borult térdre és maga felé erőszakolva a lány arcát felmérte az ajkaiból csordogáló véret. Sötétbőrén végigfolyt a vörösnedű, összeszorította az ajkait.

- Mi történt?

Előhúzott a csomagtartóból egy elsősegély dobozt, kihúzott egy fertőtlenítő sprayt majd egy ragtapasszal letakarta az apró kis sebet.

- Tiana, ki csinálta ezt veled? – Hatalmas markában eltűnt a lány arca, de ő nem válaszolt. Kitépte magát a szorításából és hozzá se szólva pattant be a hátsóülésre, arcát az üvegnek támasztva burkolózott némaságba.

Grayson összeszorította az ajkait és mérgesen vágta be a dobozba a cuccokat, majd becsapva a csomagtartót felém vette az irányt.

- Mit mondott neked? – Szűrte ki a fogai között. Felnéztem a szemeibe, csalódottan ráztam meg a fejemet.

- Érte kellett volna menned, ezt az egyetlen feladatot bíztam rád, de te még ezt sem bírtad teljesíteni! – Grayson arca elborult, ujjait a vállamba mélyesztette. Összeszorította fogvédővel takart fogait, majd lökött egyet a vállamon. Tiana nem nézett felénk, a másik elvonszolt az autótól és a szemeimbe nézve rázta meg a fejét. – Azt hiszed nem tudom, mibe keverted magadat?

- Reece, nem tudtam ma érte menni, dolgom volt – erősködött, de nem érdekelt, csak a szívemet törte darabokra a szavaival. – Én azt hittem várni fog rám, felhív vagy ilyesmi.

- Igen? Azt hitted várni fog rád? És szerinted azok a kis faszok is várni fognak rád? – Üvöltöttem a képébe, fivérem arca eltorzult és lenézett heges markára. – Tiana bízott benned, ha ott lettél volna ők hozzá se érhettek volna! De te fontosabbnak találtad...

De nem bírtam befejezni a mondatot, mert egy óvatos hang ütközött a dobhártyámba. Grayson és én egyszerre néztünk fel Cocora, aki az ajkait rágcsálva figyelte bátyám arcát, összevonta a szemöldökét, elhátrált egy lépést, de Grayson addigra már megfordult és az autó felé vette az irányt.

- Coco? – Viszont ő zavarodott volt. Szemei bátyám hátára tapadtak, míg eddig felém nyúló keze reszketni kezdett. Megragadtam a lány kinyújtott kezét, mire ő félénken húzódott el tőlem. Arcom grimaszba futott, de talán ez az arc segítette őt ki a pillanatnyi zavarból.

- O-ott hagytad a padokon – nyögte ki lenyelve a kételyeit. Felém nyújtotta Tiana megviselt telefonját, felsóhajtottam és kivettem a lány kezéből ügyelve arra, hogy egy pillanatra se érintkezzen a bőrünk. – Ő a bátyád?

A férfi után néztem, aki a vörös autónak támasztotta a homlokát, mintha egy pillanatra őt is felzaklatta volna a lány arca.

- Ismered?

Coco lesütötte a szemeit és visszahúzva a markát, megrázta a fejét.

- Csak ismerős volt, ennyi az egész! De én megyek, Jan biztos aggódik már – elcsukló hangon fordított hátat, de utoljára még visszanézett és sután intett. Összehúzta magán a kabátot és lehajtott fejjel sietett el mellőlünk, a haja sötét ködként lengte körbe a testét, Graysonra néztem, aki ugyanúgy figyelte a lány távolodó alakját. Öklét összeszorítva káromkodta el magát. Nem értettem mi történhetett köztük.

- Honnan ismered Cocot? – Grayson megrázta a fejét, viszont az én testem reszketett a dühtől. – Honnan ismered, te idióta!

- Nem ismerem! – Förmedt rám Grayson. De szemei még mindig távolodó lány alakját lesték. – Csak ismerősek voltak a vonásai.

- Mit tettél vele?

A férfi a szemeimbe nézett, nem válaszolt csak körbekocogta a kocsit és a volán mögé pattanva izzította be a motort. Tiana az ablaknak támasztotta az arcát, szemeivel az elsuhanó tájat figyelte, akárcsak mindannyian.

  ▄▄▄

Szemeimmel az intézmény fehérre meszelt falait figyeltem, Tiana még mindig a kocsiban ült, de amint Grayson is kilépett az autóból a lány kipattant és elénk sétált, komótos léptek mellett emelte ő is tekintetét az ismerős épületre.

Nem voltak érzelmek az arcán. Mintha kiszipolyozták volna belőle is. Grayson sóhajtva simított végig rövid hajtövein majd elindult a kapu felé, Tiana követte, egyszer sem nézett hátra. Amint beléptünk az épületbe megcsapott az ismerős fertőtlenítő szag, amit a sterilizált szobák árasztottak magukból. Tiana Grayson mellett kapkodta a lábait, mikor bátyám megtorpant a recepció mellet a lány hezitálás nélkül pattant az egyik üres székre és maga előtt összevont kezekkel nézett szét a fehér folyosón.

Néhol még lehetett látni néhány elnyűtt arcot, akik nagy valószínűséggel ennek a központnak a tagjai voltak. A lány előtt elsétált egy nővér, aki mosolyogva nézett húgomra. Talán erre volt szüksége, női szeretetre és törődésre.

Grayson megtorpant előttem és fejével a felénk közelgő pasasra bökött. A férfi egy szomorkás grimasszal az arcán nézett ránk, majd a padon ücsörgő húgunkra.

- Mr. Snyder? – Bátyámmal egyszerre bólintottunk, a férfi elmosolyodott és lenézett az irataira. – Roppantul jó látni, hogy ennyiszer meglátogatják az anyjukat, viszont a mai napon zárva kell tartanunk az ajtókat.

Tiana ebből nem hallott semmit, zavartan fürkészte az egyik tolókocsis ürgét. Felsóhajtottam és a férfi kék szemeibe meredtem.

- A húgunk látni akarja az anyját. Semmiképpen sem megközelíthető? – A férfi a lányra nézett, majd újból ránk.

- A lánynak nem ajánlott, maguk vethetnek egy pillantást az anyjukra, viszont előre megmondom megrázó látvány lehet mindannyiuk számára.

Tiana felállt a padról és felénk vette az irányt, Grayson halkan mormogott valamit, míg sötét szemeivel követte a falon futó repedés útját. Húgom felnézett rám, majd az orvosra és várta a választ, de hogy is mondhattam volna meg neki, hogy nem láthatja az anyját? Ha mégis megtenné összetörne belülről, az a látvány, amit saját anyjának szenvedése okozna. Darabokra zúzná azt a régóta hitegetett álomképet. Nekem is volt egykoron egy álmom, reménykedtem, sőt még hittem is benne, hogy egykor talán megvalósul.

Tiana vállaira simítottam az ujjaimat, de a lány szemei eltökélten villámlottak.

- Ha ti bementek én is bemegyek!

- Kisasszony...

- Nem! – Tiana feldúltan kiáltott fel és eltűrte maga mellől a kezeket, melyek a vállai után akartak kapni. Ijedten sikkantott fel, Grayson eltaszította a felénk siető nővért, acsarkodva kapta a reszkető lányt a karjaiba. De Tiana nem nyugodott meg könnyeivel küszködve tépte ki magát a szorító karok gyűrűjéből és futva indult meg. Az orvos azonnal felkiáltott, megannyi nővér sietett utána, de senki sem érte utol. Meg akartam állítani, tudtam, hogy én megtudnám, de egy pillanatra lábaim földbe gyökereztek és lepörgött előttem a kép.

Grayson húgunk után eredt megannyi ápolóval a nyomában, az orvos az iratait félre dobva akarta megakadályozni, de nem sikerült neki. Tiana berontott a szobába.

- Menjen már! – ordított rám a recepciós.

Kijózanodtam egy pillanatra, de arcom azonnal eltorzult, mert pontosan tudtam, hogy mi fog várni a szobában. Tiana a hűs csempén térdelt, arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy a saját anyját nézte, aki leláncolva őrjöngött. Teste reszketett, őrület uralkodott a testén, ki akarta tépni magát a láncokból, csuklóját már egészen véresre törte a bilincs, de ő nem tágított. Ordított, azt kérte, hogy utoljára az életébe hagy érezhesse a heroin éltető mámorát, azt mondta ez az utolsó alkalom. Tiana utána akart nyúlni, de a heves csapkodásban körmei a lány húsába vájtak, az ápolók azonnal arrébb taszították őt.

Az anyánk magáról sem tudott, tovább őrjöngött. Grayson megragadta Tiana karját és kivonszolta a kórteremből, de az én lábaim nem mozdultak. Csak néztem azokat az üveges szemeket, melyek elfúlva meredtek rám. Nem ismert fel. Könnyek csordogáltak végig az arcán, néhányon még a neves fény is megpihent, de őt ezt nem érdekelte. Rimánkodott, de senki sem hallgatta meg, mintha összes szavát csak a hatalmas semmibe ordítaná. Nem volt itt senki, aki megnyugtatná ezt a háborgó lelket, talán még az óceán is kimért volt hozzá képest.

- Te ott! – Hangja reszketett, akárcsak remegésbe torkolló tagjai. Összevontama szemöldökömet. – Igen te ott! Kérlek eressz el, kérlek! Nekem családom van, látnom kell őket! Nem akarok droghoz nyúlni, higgy nekem, soha, soha. Csak a kislányomat akarom megcsókolni, a kisfiaimat, a férjemet! Oh kérlek, oldozz el! – Rángatózott, olyan volt, mint egy partra vetett hal. – A férjemet!

Egy nővér egy hegyes tűvel a kezében közeledett a testhez és egy rögtönzött mozdulat után a nyakhajlatába fúrta az éles tűt. A testét mintha egy láthatatlan erő korholta volna le, megnyugodott, az őrjöngő szemeket felváltotta valami euforikus szelídség.

- Uram? – A nő felém nézett, a tűt a szemetesbe vágta. – Pár perc és kitisztul az elméje, ha akarja megvárhatja itt.

Hallgattam rá. Leheveredtem az egyik üres székre és a tenyereimbe temettem az arcomat. Tegyem rendbe ezt az életet? Egy hét alatt?

Az edző szavai csengtek a fülembe. Már nem ment a színészkedés, pedig annyi éven át bírtam, minden egyes nap a suliban újabb lejátszott darab volt. Senki sem vette észre, csupán Talon. Csak ő tudott szar életem minden részletéről.

- Reece? – egy halk, roppantul gyenge egércincogáshoz hasonló hang csendült fel a szobában. Az EKG monoton csipogását ezt törte meg. Felemeltem a szemeimet. A nő homályosan meredt rám, mintha még nem is tudná, hogy én vagyok az, csak úgy kiszökött a név az ajkain. – Te vagy az?

- Anya? – Elcsuklott a hangom. Dühösen töröltem le a könnyeimet, de nem bírtam visszatartani. A nő felzokogott, sovány teste rázkódott, nem volt önmaga, az egykoron életerős nő, egy fehér betegágyon zokogott egy rehabilitációs intézmény sterilizált szobájában.

Fanyar képpel álltam fel a székről, de lábaim nem vittek oda hozzá, csak néztem őt. Mert gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy ott hagyott minket a poklok poklában, míg ő gyáván elmenekült tőlünk. Hogy tehet ilyet egy anya? Ott hagyni három gyermekét, azok után, hogy az apjuk meghalt? Ki tesz ilyet?

- Reece! – kiáltott felém. Vergődött. Az ajtó kinyílt. A nővér bevezette Graysont és a húgomat. A véres nyomokat azóta lefertőtlenítették. Tiana sírva indult meg a nő felé, míg Grayson hozzám hasonlóan méregette a nőt. Anya volt ő egyáltalán? – Tiana! Ó, az én kis hercegnőm! Mi történt az arcocskáddal, hercegnőm? Drágám, ó édes kis gyönyörű hercegnőm!

Tiana nem szólalt meg csak élvezte, hogy a nő ujjai az arcát cirógatták. Ki ne élvezné az anyai érintést? Kifordultam a szobából, anya még utánam kiáltott, de nem vitt rá a lélek, hogy újból azokat az egyre csak homályosuló szemeket figyeljem. Megőrjített. Letöröltem a könnyek nyomát és el sem köszönve kivágtattam az épületből. Talán ez volt az egyetlen jó döntés eddig a napomban, mert amint kiléptem a fojtogató bűztől terhes intézményből, a szél körbeölelt és igazi anyaként szorította elfúló testem. Nem bírtam lélegezni, a vérvörös Cadillac oldalának dőltem és egészen összegörnyedve adtam ki magamból a felgyülemlett fájdalmat.

Nem tudtam tovább harcolni. 

  ▄▄▄

Sziasztok!

Utolsó napja a nyári szünetnek, valaki el tudja hinni, hogy ilyen hamar elment az egész nyár? :( mert én sehogysem bírom megemészteni.

Na de egy kis szomorkodás helyett, hoztam egy fejezetet, ami megint csak szomorúbbra sikeredett.

Amúgy mit szóltok, hogy itt hosszabbak a fejezetek? Jobb ez így, hogy egy átlagos fejezet 3500 szó, vagy legyen kevesebb? Hogy érzitek :D

Remélem jól telt a nyaratok!

Puszi Kyra!