Mond! Miért fáj a szív, ha szeret?

Elvesztettem eddigi hitemet.

Azt reméltem, a tenyeremből eszel,

De lám, te inkább mással leszel.

Azt hittem a szerelem egy jó dolog,

De a csalódás több volt, mint gondolod.

Bánatomat mindvégig magamba fojtom,

És csak vigyorgok a világra folyton.

Ezt is csak kényszerből teszem,

Hogy ne lássa senki, mi van velem,

Hogy fáj a szívem, ami mindjárt megszakad,

Hogy űr tátong lelkemben és harag!

Ezt néha ki kéne adnom magamból,

Mint e verset, mi kipattant az agyamból.

Ehelyett a négy fal közt töltöm a napomat,

És végighallgatom az mp3-mamat.

Hisz a zene mindenre gyógyír,

De erre receptet bárki is ír,

Nincs más megoldás, mint a felejtés,

Mely oly nehéz, akár egy újra kezdés.

Mit tehetek én, ha egyszerűen fáj?

Egyek csokit, hogy duzzadjon a háj?

Felesleges ily módon magunkba temetkezni,

Magunkat sajnálni, depresszióba esni.

Akkor hát miért fáj a szív, ha szeret?

Mert fájdalom nélkül élni nem lehet!

A ténytől, hogy szeretni senki sem tanult,

Szememből egy könnycsepp kicsordult.

Puha arcomon a csepp lassan végig gördült,

Mint sebesült medve, mi hirtelen felhördült.

Üveges szemem vörössé vált,

Remegő ajkam mosolyt kívánt.

Lelkem ködös zavara leült,

Szívem egyre jobban kihűlt,

Hiszen, jött ő, ki a lángot eloltotta helyettem,

Nem számítva rá, egy újabb lobbant körülöttem.

A fájdalom elmúlt, a szeretet megmaradt,

A bennem lévő űr, azonnal elszaladt.

Mivel szeretet fonja körbe testemet, lelkemet,

S ez által e véget, ezzel együtt a szívemet!