Valhalla, egy túlvilági dimenzió volt a létező és a láthatatlan világ határán. A lelkek végső nyughelye, ahol az idő fogalma ismeretlen, nem létezett se múlt, se jövő. Az égboltot vastag, sötét felhők fedték, a hatalmas Etro istennő temploma körül pedig szürke beton dzsungel terült el. Minden komornak és élettelennek tűnt, sehol egy fa, vagy egy szál virág. A csendet csak a holtak suttogása és a káosz tengerének morajlása törte meg. A vizet apró színes, messziről csillagoknak tűnő pontok tették lélegzetelállítóvá. Ezek az úgy nevezett „csillagok" mind egytől egyig elátkozott lelket jelentettek, akik az idők végezetéig lebegtek a tenger felszínén, az élet és a halál határán.

Minden egyes nap ezt nézte a rózsaszín hajú fiatal nő, az egyetlen élő lélek, akit Etro istennő Valhalla védelmezőjévé tett meg. Ő csapott oda a nyughatatlan lelkek közé, akik káoszt okoztak a türelmetlenségükkel. A kaput keresték, hogy átszökhessenek a létező világba, de hiába. Ezért büntetésül a víz fogságába kerültek és soha többé nem születhettek újjá.

A komor és nyugodt légkörbe egy éles sikítás hasított bele. A lány összerezzent a váratlan zajtól, mely még egy ideig visszhangzott az épületek közt.

– Lightning! – szólította elméjében az isteni női hang. – Avalonia Vimer lelke készen áll, tedd a dolgod! – utasította Etro.

– Igenis! – borult térdre tisztelete jeléül, miközben öklét a mellkasához helyezte.

Pillanatok alatt felpattant könnyed páncélruhájában, megigazította oldalára erősített kardját és fémes zörgések közepette elindult a tengerpartra. Kint viharosan fújt a szél, összekuszálta a lány rózsaszín haját és belekapott derekáról leomló féloldalas tollszoknyájába. Végig simított a puha hófehér tollakon, melyet egy különleges chocobo ajándékozott neki, amiért Pulse világában megmentette egy Cie'th-től.

Avalonia már a parton térdelt hófehér ruhájában. Hosszú szürke tincseit a mögötte húzódó épületek felé csapkodta a szél. Bőre ragyogott, ahogy az előtte fodrozódó tenger habja is. Őt választotta Etro a továbblépésre, újjá születhetett.

Lightning felsegítette a nőt a homokból, és a víz felé kísérte, ahol már az istennő torz alakja kirajzolódott a felkorbácsolt hullámokból. Etro a kezét nyújtotta kiválasztottja felé, aki kissé félve, de elfogadta az istennő hívását, akinek alakja kétszer akkorára nyúlt, mint egy átlagos ember. Oldalából gyökerekre emlékeztető nyúlványok nőttek ki, melyekkel megragadta Avaloniát, és a víz alá nyomta.

A nő egész testével levegőért küzdött, felkavarta vele a tengert, miközben menekülni próbált. Etro szorított rajta még egyet és mélyebbre süllyesztette. A kapálózás szép lassan alább hagyott, és az utolsó légbuborék is a felszínre bugyogott. Ekkor az istennő kiemelte az ernyedt testet, ami már csak képletesen létezett Valhallában. Lightning előhúzta fénylő kardját, és még utoljára lesújtott Avalonia mellkasára. A halott pillanatok alatt csillogó hamuvá foszlott a tengerben. Ez jelezte az ujjá születést.

Ez után Etro alakja szó nélkül elpárolgott, mint mindig, magára hagyva a fiatal lányt.

Lightning felsóhajtott és a szegycsontjára fektette tenyerét. Bőrét még mindig égette a jel, ami fájdalmas emlékek sorozatát hozta magával. Minden egyes alkalommal rettegett attól, hogy egyszer a húgába kell belemártania a fegyverét.