A nyári szünet egyik délutánján elterveztük a barátaimmal, hogy szervezünk egy kis összeröffenést Patríciáéknál. A szülei elutaztak, így minden adott volt. Általában nálunk ez úgy néz ki, hogy veszünk mindenféle ropogtatni valót (persze nem maradhat ki a hangulatot fokozó alkohol sem), beszélgetünk, viccelődünk, horror filmet nézünk és ijesztgetjük egymást kitalált rémtörténetekkel. Azt tudni kell Patríciáról, hogy az édesanyja, elmondása szerint egyfajta médium, és ő maga is képes érzékelni a halott lelkeket. Többek közt, ezért sem akart egyedül otthon maradni, mert tartott az éjszaka előforduló szellemjárásoktól.

Soha sem hittem ezekben a paranormális jelenségekben. Szerintem nem léteznek kísértetek sem szellemek, ezek csupán az agyunk kreatív szüleményei. Mondhatni én voltam az egyedüli fekete bárány, aki jól szórakozott a többiek szerint ijesztő és félelmetes élményeiken. Ezért ez alkalommal elhatározták, hogy bebizonyítják nekem, hogy szellemek igenis léteznek! Csak mosolyogtam azon, mikor Pati közölte velem, hogy amint éjfélt üt az óra szellemet fogunk idézni.

Amint a tizenketteshez ért az óra mutatója, én már kissé bódult állapotban habzsoltam az ölemben lévő tálból a maradék chipset. Patrícia a többiekkel együtt elkezdtek készülődni a megidézésre. A tölgyfa szekrényből pillanatok alatt elő került pár mécses és egy fehér gyertya. Bence egy kerek asztalt cipelt ki az egyik szobából, miközben a többiek tisztára be voltak zsongva. Láttam az izgatottság minden jelét az arcukon, a mozdulataikon és a viselkedésükön. Akadt köztünk olyan is, aki minden bizonnyal félt, és tartott az ötlettől. Én viszont csak mosolyogtam rajtuk. Makacsul bíztam a saját realitásomban, de sosem szálltam vitába velük, amiért nem hiszek az ilyen misztikus dolgokban.

- Készen vagyunk. Gyertek! - szólt mindenkinek a házigazda. Nem volt olyan nagy az asztal, de pont körbe tudtuk ülni. Barátnőm mindenhol lekapcsolta a lámpákat, így csak a körülöttünk elhelyezett mécsesek világították be a nappalit, és az asztal közepén lévő fehér gyertya. Nekem inkább egy romantikus este jutott az eszembe a bevilágított szobáról, mint egy szellemidézés.

- Fogjátok meg egymás kezét - utasított Pati minket, mi pedig szó nélkül így tettünk. A mellettem lévő két lánynak már rendesen izzadt a tenyere. Nem is tudtam elsőre megfogni a kezüket úgy, hogy ki ne csússzon az ujjam a tenyerükből.

- Most mindenki hunja be a szemét és erősen koncentráljon! - suttogta egyre halkabban a lány. Velem kicsit forgott a világ, mikor lehunytam a szemem. Átkoztam is érte magam, amiért a kelleténél többet ittam abból a vörösboros kólából. Igyekeztem összeszedni, és persze nem elnevetni magam. Minden olyan mulatságosnak tűnt ilyenkor.

- Anna, jól vagy? - kérdezte tőlem aggódó hangon a barátnőm. Ránéztem majd bólintottam egyet. Lehet nem kellett volna kinyitnom a szemem. Nem bírtam ki nevetés nélkül, rám tört a röhögő görcs. Azonnal rám tapadt pár szúrós tekintet, azt sugallva ezzel, hogy: Jó lenne, ha végre egy kicsit megkomolyodnál!

- Bocsi - vettem egy nagy levegőt és próbáltam, magamba tartani a nevetést. Patrícia folytatta kántálva, mint egy papnő. Erről azonnal egy zs kategóriás horrorfilm jutott az eszembe. Testem elkezdett remegni, majd a szám is bizsergett a kitörni vágyó nevetéstől. Bármennyire is próbáltam magamba tartani, koncentrálni, az a fránya kuncogás csak kicsúszott a számon.

- Anna, fejezd már be! Így nem fog történni semmi, ha viccesnek találod! Próbálj már meg egy kicsit komolyabb lenni! - harapta le a fejem a házigazda. Még sosem láttam őt ilyen idegesnek.

- Bocsi, tényleg! - szegtem le a fejem. Tudtam, hogy néha tényleg túl gyerekesen viselkedek.

Az idézés során nem történt az égvilágon semmi. Pedig én nagyon koncentráltam, és tényleg komoly voltam. Aztán arra jutottak, hogy az én negatív energiám gátat szab a természetfeletti kapcsolatteremtésüknek. Tehát szépen mondva kipateroltak a körükből, és megpróbálták újra. Addig a kanapéról figyeltem az eseményeket, vagyis a nagy semmit, ugyanis nekik se kopogott a szellem és az asztalt sem emelgette. Beigazolódott az igazam, szellemek nem léteznek, de ők még ekkor sem adták fel. Barátnőm elővett valahonnan egy igazinak tűnő Quija táblát, amire betűket, számokat és igen nem válaszokat festettek. Mivel eddig csak a filmekben láttam ehhez hasonlót, felkeltette az érdeklődésemet, ezért megkértem őket, hogy vegyenek vissza a körbe. Többek közt azért is szerettem volna közéjük kerülni, mert kitaláltam egy gonosz viccet. A héten volt a városi hírekben szó egy korunk béli rezidens lány haláláról, és az ő „szellemével" akartam megtréfálni őket.

Újra a kerek asztalnál találhattam magam. Mindenki ujja az aprócska fából készült mozgatón volt, majd Patrícia megkezdte a kántálást:

- Hívunk téged közénk jó szellem. Kérlek, lépj velünk kapcsolatba, hogy megismerhessük a történetedet. Itt vagy velünk?

Ismét olyan viccesen hangzott, ahogy ennyire komolyan vették magukat de most nem nevettem. A mozgató - persze nem teljesen magától - az „igen" felirat felé mozdult. Többiek kis híján elfelejtettek levegőt venni. Utálnának, ha tudnák, hogy én csináltam.

- Ki mozgatta? - nézett rám mérgesen az ideiglenes papnővé avanzsált barátnőm.

- Nem én voltam! - vetettem be az ártatlannak pillantásomat. Ez a trükk ugyanis mindig bejött nála, és ezúttal is elhitte.

- Ki vagy te? - folytatta tovább az idézést a házigazda. Éreztem a mozgatón a többiek remegő ujjait.

Most vagy ennyire izgatottak vagy tényleg megijedtek? - gondoltam, de igazából nem érdekelt folytattam tovább a kis játékomat. A fadarabka szépen lassan egy-egy betűre siklott, míg nem végül kijött az a bizonyos név: Pető Alíz.

Pati remegő hangon megkérdezte, hogy mi történt vele? Magamba már nevettem, ahogy a riadt tekinteteket láttam. Gondoltam, hogy egy életre elég lesz nekik, ha a következő szó jön ki: megöltek. Sikerült elérnem a kellő hatást, mert mindenki pánikszerűen felpattant és jobbnak látták, ha befejezzük. Eljátszottam nekik mennyire félek, és hogy tényleg igazuk volt. Gonosz dolog tudom, de akkor is sületlen baromságnak gondoltam a játszadozásukat.

Lefekvéshez készültünk már így hajnali fél kettő tájt. Barátnőmmel egy szobában aludtunk, míg a többiek a vendégszobában. Patrícia hamar kidőlt, de nekem valamiért nem jött álom a szememre. Talán a lelkiismeretem nem hagyott nyugodtan pihenni. Tudtam, hogy nem volt helyén való, amit tettem, és hogy bocsánatot kellett volna kérjek tőlük, amiért így átvertem őket, de szellemek akkor sem léteztek. Hiszem, ha látom!

Nehezen, de sikerült magam megnyugtatnom azzal, hogy megérdemelték az én kis tréfámat, majd ebben a tudatban szépen lassan álom ereszkedett a szemhéjamra. Nem sokkal azután felriadtam, hogy a hideg csiklandozza az arcomat. Mintha egy jéghideg ujj érintett volna meg. Kinyitottam a szemem, de csak a hold által megvilágított szobát láttam. Felnéztem az ablakra. A függöny lassan libbent az üveg előtt, mintha egy kis szellő fújna. Összezavarodtam, mert az ablakot nem nyitottuk ki. A felismerés hevében különös és ijesztő érzés fogott el, amikor észrevettem a szemem sarkából, hogy a sarokban figyel valaki. Lassan odafordítottam a fejem. A sötétben egy női alakot tudtam kivenni.

- Pati, te vagy az? - szóltam oda alig hallhatóan, amikor megbizonyosodtam róla, hogy a barátnőm nem feküdt a helyén. Az alak nem válaszolt, ami még jobban félelemre adott okot. Annyit kitudtam venni belőle, hogy egy világos ruhát hordott az illető. Lassan egyet előre lépett. Fején, egy kerek tükör volt, amit a fül -orr-gégészek szoktak hordani. Szívem egyre jobban verdesett, szinte már a torkomban éreztem a lüktetését. Amikor az a nő belépett a holdfénybe, riadtan felültem az ágyamba, és a falhoz passzírozódtam. Két merően fekete szempár szegeződött rám. Hófehér arca kissé aszott volt, arcának egyik oldalán bomlott a húsa, alig fedte ott már bőr, így teljes belátást nyerhettem a véres arcizmaira. Csontos állkapcsát tisztán láttam, gyöngysoros fogai szinte világítottak, két húscafat között. Sötét, kócos haja a vállára omlott. Ruhája szakadt és vértől tocsogott akárcsak a kezei. Pár másodpercig egymással néztünk farkas szemet, majd végül felismertem.

- Alíz?! - hirtelen azt sem tudtam, hogy a félelemtől reszkettem jobban, vagy pedig a megdöbbenéstől. Az egész megjelenésétől a hideg futkosott oda-vissza a gerincemen. Nem győztem dörzsölgetni a szemem. Reméltem, hogy csak álmodok, de túlságosan valódinak tűnt. Folyamatosan engem nézett oldalra biccentett fejjel. Nem reagált semmit, csak állt ott, és figyelt sötét szemeivel, amitől kezdtem bepánikolni.

- Mit akarsz tőlem? - szólaltam meg végül remegő hangomon. Teljesen ledermedtem, míg ő még válaszra sem méltatott. Lélegzetem egyre jobban felgyorsult, szinte már kapkodtam.

- Mit csináltál a barátnőmmel? - próbálkoztam újra. Az eredmény változatlan volt. Majd elkezdett közeledni felém. Nagyon lassan lépkedett, miközben halk cuppogó hangot adott ki minden egyes lépésénél.

- Hallasz egyáltalán engem? - kérdeztem újra kétségbe esetten, amire gonoszul elmosolyodott. Láttam minden egyes arcizmainak megfeszülését. A bőr hiánya miatt úgy nézett ki, mintha az egész feje egy nagy gonosz vigyor lett volna. Halálfélelem kezdett eluralkodni rajtam, mert tudtam, innen nincs kiút. El kellett volna rohannom, de pillanatnyilag megmozdulni sem tudtam a félelemtől.

- Kérlek, ne tedd ezt velem! Csak egy vicc volt az egész. A többieket akartam megtréfálni. Ne haragudj! Kérlek, ne bánts! - akaratlanul is elkezdtem sírni, és ahogy tudtam hátráltam az ágyamon. Nem válaszolt semmit erre sem, csak gonoszul vigyorgott tovább, kivillantva fogait, amit már a nélkül is láthattam. Úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt feladja, és a szívinfarktus visz majd el.

Összekaptam magam és megpróbáltam az ajtó felé venni az irányt, de ő gyorsabb volt.

Pillanatok alatt ott termet, megragadta véres kezével a nyakamat, majd a padlóhoz nyomott. Hason feküdtem, teljesen tehetetlenül, ő meg ott állt mellettem és furcsa hörgő hangokat adott ki, miközben alvadt vér bugyogott fel torkából. Az egész testéből áradt a rothadt dögszag. Segítségért akartam kiabálni, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Csontos ujjaival a vállamat erősen megrántva a hátamra fordított. Ekkor láttam csak, hogy a combján konkrétan egy nyílt törés éktelenkedett. Bőrét teljesen átszakította a csont, melynek végén hús és zsírszövet lógott a külvilágba. Felém hajolva, csattogtatta fogait és morgott akár egy veszett kutya. Ellöktem magamtól a közeledő undorító véres arcát, amit egy nagy reccsenés követett. Feje szinte 180 fokos fordulattal kiakadt, de egy gyors roppanó mozdulattal visszatette megfelelő helyére. Szeme tüzesen izzani kezdett a haragtól, amit kiváltottam nála. Egész testével rám akart vetődni, de reflexszerűen felemeltem a lábam talppal felfelé és a szekrénynek rúgtam. Próbáltam gyorsan felülni, de a szörnyeteg megragadta a bokámat és maga felé húzott, vérfagyasztó hörgés és morgás kíséretében. Kezdett magam előtt lepörögni az életem. Éreztem, hogy itt a vég, de azt is tudtam, hogy nem adhatom meg ilyen könnyen magam, hiszen az életemért kellett küzdeni.

Megkapaszkodtam az asztal melletti székbe, majd ügyetlenül, de hozzávágtam. Nagy meglepetésemre villámgyorsan reagált, elengedte lábamat, kikerülte a felé közeledő tárgyat,majd a jéghideg ujjaival elkapta a nyakamat, és erősen szorította azt. Nem kaptam levegőt, kezemmel és lábammal próbáltam csapkodni, mire végre elengedett és a combjából kiálló törött csontot kihúzta saját testéből. Olyan szinten sokkos állapotban voltam, hogy pár másodpercig csak foltokat pillantottam meg magam körül. Aztán hirtelen felordítottam újra és újra a fájdalomtól. Melegség lepte el a hasamat, a vérem. A vérem, ami egyre jobban zúdult ki belőlem. Ő meg diadalmasan ott állt felettem gonosz kacajjal, kezében a hegyes végű csonttal, amit saját magából húzott ki és döfött belém.

Szemem kezdett elnehezedni, szívem még gyorsabban lüktetett, amit a hasamban éreztem is. Próbáltam küzdeni a halál ellene, de nem ment. Minden porcikám remegett, míg végül elsötétült előttem az egész szoba. Majd mintha egy örvénybe kerültem volna, forogtam a messzi sötétségben. Egyre jobban húzott le egy láthatatlan erő, míg végül egy puffanással földet értem.

A hideg simította meg arcomat, éreztem, hogy remegek. Szememet lassan kinyitottam. Nagy fény volt mindenütt, alig tudtam kivenni valamit is a körülöttem lévő dolgokból.

Ezek szerint meghaltam, és a mennyországba kerültem.

Felültem, kezemet szemem fölé helyeztem, hogy láthassak valamit. Apránként hozzá szoktam a fényáradathoz. Furcsán kellett tapasztalnom, hogy még mindig a pizsamámban ültem, épen és sérülésmentesen. Különös dolognak tartottam a más világot. Nem egészen így képzeltem el. Nem egy felhőn üldögéltem, hanem a padlón voltam. Kezdett kirajzolódni barátnőm szobája, melyet a telihold világított be. Az ablak tárva nyitva állt, és kellemes langyos nyári szellő áramlott be, meglengetve a függönyt is. Egy kissé megzavarodtam, nem értettem, hogy akkor most mi történt velem. Félelem lett úrrá rajtam megint, mert valaki figyelt. Láttam a szemem sarkából. Óvatosan oldalra néztem, és egy női véltem észrevenni a sötét sarokban. Összerezzentem, és kétségek közt kapkodtam levegő után, hogy talán megint minden kezdődik elölről. Elkerekedett szemekkel néztem az alakra. Nem tudtam megmozdulni sem, minden izmom felmondta a szolgálatot, és csak remegtem, mint egy kiscica. Az alak megmozdult, mint előzőleg is. Kirajzolódott hosszú, kócos sötét haja és fakó bőre, majd felém indult. Abban a pillanatban hátrálásként az ajtó felé vettem az irányt.

- Hé, nyugi! Én vagyok az, Pati! - szólalt meg végül. Mikor meghallottam a hangját, visszafordultam és megismerve barátnőmet sírva a nyakába borultam.

- Mond, hogy nem haltam meg! - tört ki belőlem.

- Miről beszélsz? - bújt ki az ölelésemből, aztán aggódó arccal visszaültetett az ágyra.

- Alíz! Megölt engem. Itt volt teljes életnagyságban. Az életemért kellett küzdenem.

- Nyugi, csak rosszat álmodtál. Nem volt itt senki. A telihold néha fura hatással van az emberekre. Ilyenkor néha én is rosszakat álmodok - nyugtatgatott.

- Annyira féltem - töröltem le könnyeimet az arcomról.

- Most már nincs mitől félned - mosolygott rám. - De most próbáljunk meg visszaaludni.

Reggel nagyon fáradtan kászálódtam ki az ágyból, mintha tényleg agyon csaptak volna. Örültem, hogy csak rosszat álmodtam. Az arca így is egy életre bele vésődött az agyamba. Mikor kikeltem az ágyból, talpammal sikeresen beleléptem valami szúrós tárgyba. Végig szaladt a lábamon a fájdalom, és szitkozódva felugrottam. Mikor már rá tudtam állni, lehajoltam megvizsgálni a „tettest" ami elkövette ezt az elviselhetetlen reggeliébresztő élményt. Egy biztostűvel ellátott átlátszó műanyag tokot láttam a földön, benne fehér papírral, mely itt-ott halvány vörös folt borított. Megfogtam, és ujjaim közt forgattam. Amint elolvastam a másik oldalán lévő feliratot, azon nyomban elhajítottam ijedtemben, és a szoba végében kötöttem ki, a falhoz lapulva. Nagyon megrémültem és onnantól kezdve tudtam, hogy nem csak egy ártatlan rémálmom volt az éjjel. Ugyanis egy névtáblára léptem, amin a következő állt: Pető Alíz, rezidens orvos.