Komoran kezdem a történetet, mert hogyan kezdhetnék máshogy egy olyan sztorit, ami mindennél komorabb, sötétebb és fájdalmasabb, amit életem során valaha, a saját szemeimmel, testközelből végig nézhettem? A mai napig felfordul a gyomrom és elkap a hányinger, ha eszembe jut. Bár ne tudnám teljesen, minden egyes másodpercét felidézni annak, ami történt, de sajnos ez a csúfos valóság. Még mindig kristály tisztán lebegnek előttem a képek, még egy hónap eltelte után is minden éjszaka, rémálmokként űznek a vérfagyasztó, könnyeket fakasztó képek, mintha csak gúnyt űznének abból, milyen tehetetlen kis porszeme vagyok ennek a nagy világnak, mert bár láttam magamban a felnőtt férfit, a nyers erőt, mostanra úgy érzem, már nem vagyok a régi. Vagy talán az vagyok, csak soha nem voltam olyan erős, mint képzeltem.

A mai napig nem csak a borzalmas képek, hanem az érzések is megvannak. Szinte az izommemóriámba égett, milyen volt dermedten állni, milyen volt az érzés, hogy ugyan akartam, de nem tudtam mozdulni. A hideg futkosott az egész testemben, hideg verejték gyöngyözött a bőröm felszínén. Érzem a lüktető pulzusomat a fülemben és a halántékomban egyaránt. Érzem az elrettenést, a sikítás és sírás iránti vágyat, melyek együttes erővel képeznek gombócot a torkomban. Érzem a szorongás soha nem tapasztalt formáját, ahogy testet ölt és elhatalmasodik felettem. Érzem, hogy mit éreztem akkor, amikor még fel nem ismert életem szerelmét így, ilyen megalázó és gyomorforgató helyzetben láttam. Érzem, hogy milyen, amikor tenni akarsz valamit, de tehetetlen vagy.

Ti hogyan ismertétek meg a lelkitársatokat? Milyen közös emlékeitek vannak? Mik ezek közül a legrosszabbak? Tudom szokatlan kérdés, de azóta az eset óta egy hónapja ezen kattogok. Másoknak mik a legrosszabb közös emlékeik a párjukkal? Mert nagyon remélem, hogy közel sem, de még kicsit sem olyan, mint amilyen az enyém Jisunggal.

Ahogy ülök a fehérre mázolt falak között csak még jobban elszorul a torkom. Beesett, sápadt arcom fájdalmasan rándul egyet, ahogy végre megmozdulok és a mellettem fekvő vékonyka, törékeny és hideg felém eső kezéért nyúlok. Kicsi kezeim vannak, igen. De most valahogy az ő kezei sokkalta törékenyebbnek tűnnek bárkiénél. Az ő arca sokkal megviseltebb, soványabb és sápadtabb, mint az enyém, pedig valószínűleg én sem nézek ki egy álomnak. Valószínűleg nem is tartana vonzónak, ha most rám nézne. Bárcsak rám nézne. Bárcsak rám tudna nézni, de nem tud. És ez az én hibám.

Nem tudom, hogy a rémes emlékek, az egész káosz felidézése mennyit segítene most a helyzetemet, egyáltalán lenne e bármi terápiás haszna, de akaratlanul is azt érzem, erre van most szükségem. Hogy itt üljek mellette, egyik kezét szorosan az enyéim között tartva, miközben azon kezdek el gondolkodni, hogy hol romlott el ez az egész, hacsak már nem a legeslegelején erre voltunk szánva. Talán ennek meg kellett történnie... de talán, nagy valószínűséggel lehet, hogy az én hibám, mert nem tettem semmit.

A legelején kezdem, a kontextus és a narratíva kedvéért.

... Négy hónappal korábban, tavasz végén ...

Hihetetlenül szerencsének éreztem magam. Sokan mondták már, hogy meg van minden affinitásom és tehetségem, de azért ilyen jó eredményre nem számítottam. Még csak most végeztem az egyetemen, alig pár hónapja, januárban vizsgáztam le és pár hónap béna gyakornoki munka után itt volt a nagy alkalom, a számomra eddig elképzelhetetlen siker. Nem azt mondom, hogy nem szerettem a jelenlegi munkámat, mert valahol de. Kedvesek voltak a kollégáim, a főnökök ugyan távolságtartók voltak, de emberségesek. Viszont tény, ami tény, nem csinálhattam ezt életem végéig. Nem lehettem az én ambícióimmal és végzettségemmel örökre egy mellék, segédmunkás séf egy ugyan jó hírnevű, de kisvárosi étteremben. Elvégre nem veszekedhettem örökké napi szinten a néha kétballábas kuktákkal.

Amikor végeztem a vizsgáimmal és végre kezemben volt a végzettséget igazoló papír, azon az egyes vizsgák eredményeivel, el se hittem, hogy mindenem szín ötös, tökéletes lett. Mármint sokat dicsértek, nem szerénykedem feleslegesen, de ilyen jó bizonyítványra azért nem számítottam. Anyukám olyan mosollyal, arcomon ezer, szeretetteljes csókkal köszöntött, mint még soha, pedig mindig is szerető és gondoskodó, igazán jó szülő volt. Életem mind a huszonöt éve alatt végig egyedülálló anyaként állta a sarat és gondoskodott rólam, mintha nem lenne holnap. Sok fáradhatatlan, átdolgozott éjszaka és gyász állt mögötte, mégis végig ott volt nekem és példásan nevelt fel. Nem volt kérdés, hogy ahogy csak lehetett és tudtam, egyből munkába álltam, hogy besegítsek neki mindenben, amiben csak lehetett. Szakmámból kifolyólag a főzés, így ezzel egybefonva a nagy bevásárlás már egy jó ideje az én feladatom volt otthon, de most már végre pénzügyekben is be tudtam szállni, hogy anyámnak ne kelljen két helyen is teljes munkaidőben dolgoznia és, hogy végre legyen ideje magára és arra, hogy megfelelően meggyászolja apám elvesztését.

Alig telt el két hét, már kezdtem is abban a kis étteremben, ahonnan most távozni készülök, mert nem máshova invitáltak meg, mint egy neves család házi, egyéni séfének pozíciójára. Csak repestem az örömtől, már fejben terveztem, hogy hogyan tovább ezután. Amikor beadtam az önéletrajzomat, nem gondoltam volna, hogy felvesznek. Gyenge, de nem teljesen hasztalan próbálkozásnak tűnt erre tessék, teljesen megérte. Már csak azt nem tudtam, hogyan közöljem otthon anyával, hogy a jobb állás, pénz és karrier tekintetében muszáj leszek elköltözni tőle. Túl messze lakik tőlünk egy magánbirtokon az a család, ahova menni fogok. Nem tudnék bejárni és bár jó mennyiségű pénzt fizetnek majd az ottani szolgálataimért, nem akartam előre inni a medve bőrére és beruházni egy autóra is. Egyenlőre jobbnak tűnt elfogadni a család ajánlatát és hozzájuk költözni a vendégfogadó mellék házba.

Ahogy megérkeztem az anyám által szépen, gondosan rendben tartott takaros otthonba, bár soha nem voltam érzelgős, nem tehettem róla, de kicsit máris elfogott a nosztalgia és hiány érzete. Életem eddigi huszonöt évében minden nap ebbe a kicsiny lakásba tértem haza; amióta csak az eszemet tudom, itt éltem. És most el fogok menni, talán örökre.

-Minho? Hogy-hogy ilyen hamar? - Hallottam meg anyám könnyed, érdeklődő hangját mögülem, a bejárati ajtótól. Egyből felé fordultam és elmosolyodtam, de valami lehetett az arcomon, mert elszörnyedt. - Mi az kicsim? Miért sírsz? - Sietett rögtön hozzám és bár olyan kicsi volt mellettem, mégis finom, már vénülő, ráncosodó kezei közé fogta az arcomat és lesöpört pár kósza cseppet.

-Anya... emlékszel arra a munkára annál a gazdag családnál?

-Felvettek édesem? Ez csodálatos! - Virult fel az arca és ölelt magához. - Akkor miért búslakodsz?

-El kell mennem... nem tudom máshogy megoldani, muszáj beköltöznöm hozzájuk. - Erre egy értő mosoly került az arcára, a szeme körül kialakuló, nevető ráncok elmélyültek.

-Tudod, hogy egyszer mindenki kirepül a fészekből. Neked is eljött az időd. Huszonöt éves vagy, annyira nem vagyok meglepve. - Szorított ismét magához. - De természetesen nagyon hiányozni fogsz és egy héten minimum egyszer fel kell, hogy hívj. Mindenről is élménybeszámolót akarok. - Erre már nekem is feloldódott a hangulatom és elnevettem magam. Drága édesanyám... a világot megérdemelnéd.

...

Talán végül nekem nehezebb volt a költözés és jobban kellett volna aggódnom saját magam érzelmi világa, mint anyámé miatt. Tényleg nem voltam soha az az érzelgős típus. Igen, voltak érzelmeim, még annak ellenére is, hogy sokan azt hitték, valójában nincsenek, de voltak. De azért ennyire még életem során soha nem voltam elérzékenyülve. Szinte végig bőgtem a folyamatot, míg az addigi életemet összezsúfoltam két jól megtömött bőröndbe, egy nagy kartondobozba és egy hátizsákba. El se mentem, de már most hiányzott a halvány, mandarin sárgára mázolt szobám, az apró repedések a falok, az a pár pók a sarokban. Az íróasztalom közvetlen az ablak előtt és az ágyam, ami már egy ideje túl kicsi volt számomra, nemhogy akkor, amikor az első barátnőmet hoztam fel és vesztettem el vele a szüzességem. Ez a mai napig egy vicces sztori a barátaim között, pedig már évekkel ezelőtt szakítottunk.

Kint, a nem olyan forgalmas utcán, a lakásunk előtt egy gyönyörű, fehér autó fogadott. Miután felvettem a kapcsolatot telefonon is új munkáltatóimmal, a ház urának felesége fogadott a vonal másik végén. Lágy, kedves hangú hölgy volt, akivel miután mindent átbeszéltünk, finoman ugyan, de szinte utasított, hogy fogadjam el az ajánlatot, mi szerint autót küld nekem sofőrrel, a könnyebb beköltözés és átcuccolás érdekében. Ez az autó várt most itt, egy kissé mogorva, de vicces sofőrrel, akivel tényleg, valahol nagyon szórakoztató volt utazni, sok hasznos információt osztott meg velem. Elmondta, hogy a neves Han család két feje maga Han Jibum és felesége Ahn Jisoo - a hölgy, akivel telefonon is beszéltem -, akiknek négy gyermekük van. Leginkább a két szülőről mesélt dolgokat, de pár mondatot ejtett a gyerekekről is.

-Chan a legidősebb, igazi zseni. Orvosnak tanult az egyetemen, most már az idegsebészeti osztályra specializálódik, de gyorsan tanul. Az őt felügyelő sebész sokat dicséri, gyakran ellátogat a birtokra. Utána következik Hyunjin. Lelkében egy elveszett művész, sokszor nyápic dráma királynő, de szerintem a helyén van a szíve. Nem rég végzett az egyetemen, mint építészmérnök, emiatt mondhatni Jibum jobb keze, már el is kezdte az új szálloda tervrajzait. Aztán ott van Felix, oh, igazi báj és kedvesség az fiú. Még kicsit keresi a helyét, de egészen meg van az egyetemen tanult választott szakkal, meg egyébként is, okos, jól jár az agya. A legkisebb fiú Seungmin. Borzalmas, sokkal zsörtölődősebb, mint bármelyik vénember, akit valaha ismertem, pedig olyan fiatal. Okos, de fura gyerek, nehéz vele megbarátkozni, de esküszöm, szándékosan nem megy senkinek az agyára sem.

-Azt hallottam, hogy mindegyik gyereknek más a családneve? Nem tudom szabad e ilyet kérdeznem, de Hanék örökbefogadtak?

-Semmi illetlen nincs ebben, jogos a kérdés. Igen, egyik gyerek sem a sajátjuk, de úgy bánnak velük, mintha azok lennének. Imádják a gyerekeiket, akartak is volna sajátot, de éveken keresztül tartó próbálkozás után sem jött össze, egészen sokáig... vagyis soha. - Ekkor az öreg kelletlenül elhúzta a száját és percekig nem beszélt. Nem értettem a hirtelen beállt csendet, de amikor újra csacsogni kezdett a birtokról, nem kérdőjeleztem meg a hirtelen váltást. Biztos kellemetlen témát érintettem.

...

Az első hetekben nem volt semmi furcsa. A család kedves volt és befogadó, hamar beilleszkedtem. A munka néha kemény és fárasztó volt, de nem volt olyan nehéz, simán el lehetett végezni, emellett kaptam azért pihenőnapokat is. Eleinte az volt a szokásom, hogy eljártam szabadnapokon a birtokról, benéztem a környező falvakba és városokba, de aztán pár hét után lankadt is az érdeklődésem a birtokon túliak iránt, így új hobbim lett, a hely felfedezése. Ekkor vettem észre fura dolgokat.

A Han család minden tagja nyitott volt és tulajdonképpen, szinte magukkal egyenlőként kezeltek, semmi nem volt megtiltva a házban. Bárhova mehettem és benézhettem, de természetesen a családtagok magánszféráját nem akartam megsérteni, így inkább a kevésbé belakott részeket érintettem kalandozásaim során, ahol voltak... megmagyarázhatatlan, fura dolgok.

A család tagjai ritkán érintették a hatalmas ház és birtok bizonyos részeit, inkább csak a keleti szárnyat foglalták el a szobáik és minden olyan helyiség, melyeket rendszeresen használtak. A nyugati szárny emiatt sokkal sterilebb és letisztultabb volt, csak a takarítónő járt arra nagy ritkán a felgyülemlő por miatt. Esküszöm, olyan volt egy kicsit, mint egy kísértet kastély. Rémisztő csend volt ott szinte mindig, mégis, mintha valaki élt volna ott.

Mint említettem minden steril volt, nem sokan jártak arra. Mégis, mikor legelőször jártam a nyugati szárny dermesztő és hideg falai között, az egyik kiülő párkányban rendetlenül elhelyezett párnákat és egy gyűrött takarót láttam. Ott valahogy a por sem állt olyan vastagon, mint a szárny más pontjain és ahogy elkapta ez a tény a figyelmem, onnantól kezdve több fura dolgot is láttam. Néhány helyen kevesebb volt a por, sőt, valahol szinte nem is volt. Az egyik fürdőben egyszer nem rég használt, nedves fürdőkáddal és a gőztől bepárásodott tükörrel találkoztam. Aztán egy másik alkalommal vizes lábnyomokat is láttam a szépen megmunkált faparkettán, amiket követtem is, de sajnos elvesztettem a nyomukat, amikor a lábam alatt lévő padló szőnyegre váltott a fa helyett. Máskor fura hangokat, apró neszeket hallottam, míg végül egy nap egy étel raktárat nem találtam. Odabent rengeteg instant tésztás leves, pár konzerv, fűszerek és jó néhány karton víz és üdítő volt. Nem tudom miért, de zavart az ott létük, a jól összeszervezett éléskamrámban, a főkonyha mellett volt a helyük így átpakoltam őket és ezután, egy még furább dolog történt.

Éppen a konyhát takarítottam egy sikeresen átfőzött nap végén, a család épp a nagy asztalnál vacsorázott. Halkan beszélgettek egymás között, szó volt sok mindenről, miközben mindenki elégedetten kortyolgatta a poharába töltött, exkluzív, szinte már-már pofátlanul drága bort. Egészen addig volt felhőtlen és vidám a hangulat, míg halk, csupasz talpak léptei nem hangzottak fel a helyiségbe vezető folyosóról. Szinte megfeszülten vártam és néztem a számomra rejtett fordulót, míg onnan fel nem tűnt egy vékony, alacsony, szőkére festett hajú fiú.

A Han család továbbra is beszélgetett, mintha mi sem történne, mintha semmi új jelenlét nem lenne az étkezőben, mégis, valahogy éreztem egyfajta feszültséget. A fiú rá sem pillantott a többiekre, csak csendben, egy szó nélkül elhaladt mellettük, egyenesen felém, a konyhába. Rám sem nézett, úgy manőverezett a konyhában, először ivott egy nagy pohár vizet, majd miután enyhítette szomját, egy bevásárló táskával a kezében az oly' féltett kamrámba ment. Érdeklődve mentem utána, de alig értem el az ajtót, ő már el is suhant mellettem, a szatyra jól megtömve azokból az ételekből, amiket nem is olyan rég én telepítettem le, majd mint aki jól végezte dolgát, továbbra is egy szó nélkül távozott.

Érdeklődve, egyben megszeppenten néztem a család felé, akik úgy beszélgettek még mindig, mintha nem is járt volna itt egy teljesen idegen, aki kirámolta a kamrájukat. Nem mertem kérdezni, valamiért egy fura érzés volt bennem. Egy szellemet láttam volna? Ez nem lehetséges... Miért ilyen fura mindenki? És miért nézett rám a család legidősebb fia, Chan úgy mintha kétségbeesetten el akarna nekem valamit mondani? Sajnos nem tudtam meg akkor, azon a napon.

...

Zavart, hogy az a valaki - szellem, hajléktalan vagy akárki - csak úgy bejött és megtörte a kamrában elhelyezett rendemet. Főleg, hogy látszólag az utóbbi napokban, többször is járt itt, amíg el nem vitte a letelepített ellátmány összes darabját. Nem tudom, hogy ki ő és mi köze a Han családhoz, de igazán leszokhatna erről a borzalmas hozzáállásról. Szeretnék megjegyezni egy aranyszabályt, senki ne bolygassa egy szakács munkaterületét, azaz a konyhát és a kamrát.

Az nap kimondottan morcosan, ballábbal keltem fel, hát még amikor a konyhába belépve a reggelit akartam elkészíteni és azt láttam, hogy a bejárónő teljesen átszervezte a konyhámat. Eleve nem értettem, hogy miért volt erre szükség, hiszen minden nap én gondoskodtam arról, hogy rend és tisztaság legyen itt a nap végén. Miért kellett neki is felforgatni az egészet?

Miután végre ismét a helyére raktam mindent, már amúgy is zaklatott lényem a kamrát meglátva csak még zaklatottabb lett. Valaki - gondolom az a szellem - rendszeresen bejárt ide az éjszaka folyamán és ezt-azt elvitt. Ez már kezdett nagyon feldühíteni. A nagy bevásárlás is az én feladatom volt minden héten egyszer, mindig pontosan annyi dolgot vásároltam, amire egy hét erejéig szükségem volt, és ha valaki ebbe belezavart, az már korán sem volt vicces és elfogadható.

Dühös trappolással indultam meg a nyugati szárny felé, hogy aztán ott egy nem megszokott entitással találkozzam, Channal. A család legidősebb gyermeke először kérdőn, majd kissé ijedten nézett rám és egy határozott mozdulattal berántott magával a legközelebbi helyiségbe, a nyugati szárny egy fürdőszobájába.

-Minek neked az a doboz már megint? Hova mész? - Érdeklődött kissé kétségbeesetten, mire csak jó kedvemben cinikusan felhúztam a szemöldökeimet. Szépen bánt velem a Han család, nem akartam egyiküknél sem kihúzni a gyufát, hiszen épp úgy, mint a Han szülők, Chan is lényegében a felettesem volt.

-Van egy fura fiú a házban, akiről valahogy mintha senki nem venne tudomást. Folyton bejár a kamrámba, idegesít. Senki ne menjen be a kamrámba és a konyhámba rendet bontani. Egyáltalán ki az a fiú? Vagy csak én látom? Lehet laikus vagyok, de nem hiszek a szellemekben, legalább is most kicsit pár napra meginogtam, de tudom mit látok. - Kiakadásomat az szakította meg, hogy Chan egyik kezét határozottan a számra szorította, ezzel hallgatásra kötelezve.

-Jól figyelj Minho. Kedvellek és nem szeretném, ha távoznod kéne innen, ráadásul nagyon jól főzöl. De! Ne beszélj kérlek arról a fiúról, tegyél te is úgy, mintha itt se lenne.

-De bemászkál a konyhámba!

-Azért, mert te is kirámoltad az ő készleteit! Hagyjuk már, minek kellenek neked a kamrádba azok az instant tészták? Semmi szükséged rájuk. Kérlek nyugodj le és ne érdeklődj az a fiú iránt, ha lehet, többet a nyugati szárny felé se járj. Gondoskodom mindenről, csak kérlek... hallgass rám. - Nem értettem Chan szavait és, hogy miért kér arra, amire. Valahol ekkor tört elő belőlem a lázadó Minho; soha nem szerettem az ilyesfajta titkokat, ráadásul hogyan tudnék teljesen figyelmenkívül hagyni egy élő és lélegző embert? Már ha tényleg nem szellem és csak Chan, és én látjuk, akkor visszaszívok mindent.

Nem akartam jelenetet rendezni, hogy Chan gyanakodjon az érdeklődésemre, ezért csak ingerülten sóhajtottam egyet és bólintottam, jelezve, hogy megértettem a kérését. Chan ezek után csak megkönnyebbülten vett egy mély levegőt és távozott. Ez volt az első olyan pillanat, ami után megfogalmazódott a fejemben, hogy a gazdagok rém furák és egyáltalán nem a jó értelemben.

...

Nem sokáig tudtam nyugton maradni, már az nap este fogtam magam, és miután biztos voltam benne, hogy mindenki nyugovóra tért, azzal a lendülettel indultam el a nyugati szárnyba. A kísérteties hely így éjszaka még ijesztőbb volt, de most nem tudott érdekelni. Céljaim voltak. A múltkor felfedezett ételraktár ajtaját feltépve indultam a készletekhez, egy táskával a kezemben, amikor valaki ugyan halk, de határozott hangon meg nem szólított az ajtóból.

-Azt hiszem Chan hyung elmondta, hogy ne pakold megint ki ezt a szobát. Mit csinálsz itt? - Ajkaimra egy halvány mosoly került és gyorsan megpördülve tengelyem körül az ajtó félfának támaszkodó kicsi, most már gesztenye barna hajú fiúhoz fordultam.

-Akkor te se pakold ki a kamrámat. Ha kell valami, szólj. Esetleg egyeztethetnél is velem, hogy mire van szükséged és akkor a heti bevásárláson beszerzem neked. - A fiú szemtelen arckifejezésre erre enyhén szórakozottá torzult.

-De nem vagyok a főnököd. Nem utasíthatlak semmire.

-Akkor ki vagy?

-Az titok. - Mosolyodott el sejtelmesen, majd magamra hagyott. Érdeklődve pislogtam utána, hogy aztán pár másodperc múlva a nyomába eredjek. Nem ment messzire, a közeli, kertre nyíló erkélyen láttam meg ismét őt, ahogy a széles betonpárkányon elhelyezkedve vizslatja a csillagos eget és holdat. Gyönyörű fiú volt. Eddig még soha, egy fiúra, sem lányra nem tudtam még ezzel a gondolattal a fejemben nézni. Ez valamelyest megzavart.

-Te egy szellem vagy, vagy mi? - Érdeklődtem finoman, mire ismét ugyanazzal a szórakozott mosollyal az ajkain fordult felém. Halkan kuncogott az orra alatt, majd a korlátról lelógatva lábait fordult felém.

-Igen. Már régen meghaltam.

-Mi? - Néztem rá megszeppenten, olyan komolyan mondta ezt, mire hangosan felnevetett.

-Csak viccelek... vagyis hát annyira nem, a szüleim szemében már régen meghaltam. Ezért vagyok itt. - Ekkor leesett a mosoly az arcáról. - Vicces vagy és kedves... de neked sem kéne foglalkoznod velem. - Ismét elmosolyodott. - Úgy is, ha minden jól megy, nem sokára már nem leszek itt, elmegyek. Remélem minél hamarabb.

-Mégis mi folyik itt?

-Csak most ismertél meg Minho. Azt se tudod ki vagyok és, hogy mi a nevem. Azt ajánlom, amit Chan, hagyj figyelmen kívül és éld tovább úgy az életed, ahogy eddig. Úgy jársz a legjobban.

-Miért? Ki vagy? - Óvatosan elrugaszkodott a korlátról, és finoman, könnyed léptekkel mellém érve az egyik vállamra simított.

-Han Jisung.

-Várj... akkor te... - Olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan feltűnt. Mire elért a felismerés és megfordultam, már eltűnt az éjszaka sötétjében. Hiába siettem utána, már hűlt helye volt, nem tudtam merre mehetett és nem akartam az egész nyugati szárnyat felforgatni. Ki tudja hol és milyen csontvázak lapultak még a sötétben.

...

Zavart a gondolat, hogy újonnan felfedezett, metaforikus szellemem nem eszik mást, csak konzervet és instant ételeket. Olyan kicsi és vékony volt, szüksége van a megfelelő táplálékra. Ahogy eljött a legközelebbi szombat, azzal a gondolattal keltem fel, hogy valamivel többért kell bevásárolnom a Han családra. Féltem, hogy mit fognak ehhez szólni a szülők, de egyben attól is féltem, hogy a kis gesztenye barna hajú fiúnak valami baja lesz a sok csípős instant tésztától. A gyomorhurut és fekély nem valami vicces dolog.

De aztán a boltban jöttem rá, hogy valójában halvány lila gőzöm sincs, hogy Jisung mit szerethet, mik azok az ételek, amiket nem eszik meg, esetleg lehet valami allergiája. Ez így kihívás volt, főleg, hogy próbáltam valahogy úgy is kihozni a dolgot, hogy Hanék ne vegyék észre azt, hogy kissé változott a bevásárlás összege. Természetesen nem lehetett minden hetet pontosan ugyanúgy kihozni anyagilag, de akkor sem árt óvatosnak lenni. Annyit forogtam körbe-körbe a boltba, amíg arra az elhatározásra nem jutottam, hogy már valami olcsó, rizses étel is biztos megteszi, így a chillis bab és hasonló ételek összetevőit pakoltam a kosárba.

A birtokon ismét egyfajta egzisztenciális válságba estem. Megfordult a fejemben az a kérdés pakolás közben, hogy amúgy mégis miért aggódom én ennyire Jisung miatt, miért kockáztatom azt, hogy esetlegesen összeveszem a Han szülőkkel. Semmi értelme. Nem tudok semmit arról a fiúról, nem tudom miért van abban a helyzetben, amiben, valójában rohadtul nem tudom, hogy miért történnek a dolgok úgy ebben a házban, ahogy. Mégis valamiért nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, fájt arra gondolnom, hogy esetleg éhezik ott a nyugati szárnyban, egymagában. Elvégre ezek az instant ételek soha nem voltak a legjobbak és táplálóak. Fiatalnak tűnt, szüksége van az egészséges alapokra.

...

Este a Han szülők és gyermekeik nem vettek észre semmit. Jibum nem is említett semmit a benyújtott számlával kapcsolatban, szóval a terep lényegében tiszta volt. Aggódtam, hogy esetleg problémába ütközhetek ezzel kapcsolatban, de hála ég, nem. Oké, az első probléma pipa volt, nem jelentett akadályt. A második akadállyal viszont egyáltalán nem számoltam, Jisung attitűdjével, mert az látszólag igen is volt és nem éppen finom fajta.

-Semmi szükség erre Minho. Elmondtam, hogy te is kezelj úgy, mintha itt se lennék. Talán minden egyes veled szembe jövő szellemnek szokásod vacsorát főzni? - Nézett rám cinikusan a szobája ajtajából, miközben én megszeppenten álltam vele szemben, kezemben a még meleg, finom étellel. Olyan gondosan készítettem el, most komolyan nem kell neki? - Ne is válaszolj. Menj aludni, mielőtt még bármi bajba kerülsz. - Ezzel az arcomba vágta az ajtót és be is zárta azt.

Csodálatos. Eddig mindenki olyan kedves volt ebben a családban, Jisung viszont látszólag erőteljesen fekete bárány volt. Már többször próbáltam vele interaktálni a hét során, mégis mindig faképnél hagyott és egyre rosszabb volt a viselkedése. Mára már szinte egyáltalán nem is mosolygott rám, pedig eleinte azért gyakran megtette.

Egy nagyot sóhajtva tettem le az ajtó elő a tálat, majd szomorúan elsétáltam. Nem is tudom miért érdekelt annyira, hogy mi van vele, tiszta bunkó volt. Mondanám azt is, hogy akármi is a baja, ilyen személyiséggel meg is érdemli, de azért volt egy határ. Nem tudhattam még mindig, hogy Jisungot miért zárja ki ennyire a családja, már ha tényleg a családja voltak a többiek. Bármi lehetett, de akármi is volt, nem volt mindennapi családi kis katyvasz vagy valami, az biztos.

...

Először hetekig ez ment. Jisung mindig az arcomba vágta az ajtót vagy direkt figyelmen kívül is hagyta a próbálkozásaimat. Viszont míg az első napokban az előző napi étel mindig érintetlenül maradt az ajtó előtt, egyszer csak üres tányérokra lettem figyelmes. Ez némileg boldogságot csempészett a napjaimba. Hogy minden reggel a nyugati szárny egy eldugott zugában, az ajtó előtt üres tányért találtam. Még soha nem örültem ennyire annak, hogy valaki megette a főztömet. Emiatt késztetést éreztem arra, hogy jobb és jobb, lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb dolgokat készítsek, csak, hogy nem szállhattam el teljesen, még mindig vigyáznom kellett, hogy a Han szülők ne vegyenek észre semmit ebből az egészből. Mind Chan, mind Jisung annyira zárkózottak és titokzatosak voltak ezzel az egész dologgal kapcsolatban, nem akartam nagy bajt.

Ez a fajta figyelmességem addig tartott, míg nem egy este, amikor Jisung az napi vacsoráját vittem a nyugati szárnyban, csak, hogy most, kivételesen, az említett fiú ott ült a sötét folyosón, hátát a szoba ajtajának támasztva és halkan szipogva. Várt rám, ez pedig fura mód egyszerre dobogtatta meg és szorította össze a szívemet.

-Héj... - Kicsit gyorsítottam a lépteimen és a lábaimra ülve letérdeltem elé a padlóra. Jisung vörös, könnyes szemekkel nézett rám, majd elmosolyodott.

-Hát megint jöttél...

-Persze, minden nap. Enned kell valami táplálót is. - Emeltem elé mosolyogva a mai ételt, mire a könnyeit törölgetve felnevetett és elvette tőlem a tányért. Lassan evett, láttam rajta, ahogy minden egyes falatot gondosan kiélvez, akár egy jól képzett étterem kritikus. Viszont semmi megvetés vagy ellenszenv nem volt az arcán, csak töméntelen élvezet, ami keveredett a már megszokott szomorú csillogással a szemében.

Amikor végzett, elvettem tőle a tányért, majd csendesen felálltunk a padlóról. Már épp távozni készültem, abban a hitben, hogy bár most hosszabb ideig megtűrt maga mellett, még mindig nem akar órák hosszát velem tölteni, de nagyot tévedtem. Gyorsan, már-már kétségbeesetten kapott a csuklóm után, hogy aztán kissé zavartan elhúzza tőlem a kezét. Picit feszülten dörzsölte meg a tarkóját, aztán kitárta szobája ajtaját, kérdő tekintettel nézve rám.

-Fáradt vagy? Mert most... nem tudom, szívesen beszélgetnék valakivel... kicsit... társaságra vágyom. - Szemeim elkerekedtek a meglepődéstől, mire kissé ijedten bámult vissza rám. - Mármint... megértem, ha nincs kedved, nem bántam veled a legszebben és... Ahj! A fenébe! Felejtsd el... - Már épp rám akarta volna ismét csukni az ajtót, ha nem kapcsolok időben és nem teszem a lábam a nyílászáró útjába. Finoman elmosolyodtam és bal kezemmel beljebb löktem az ominózus szoba ajtót.

-Szívesen maradok. - Erre végre ő is kissé elmosolyodott és ismét beinvitált magához.

Jisung szobája sötét és rendetlen volt. Valószínűleg nem is rendes hálószobának, hanem raktár helyiségnek készült eredetileg és Jisungon kívül látszólag semmi élő nem volt benne. Se egy növény vagy halak esetleg egy akváriumban, semmi, de még csak ablaknak sem volt nyoma a kis zugban. Nem tudom miért, de valamiért elkeserített a szobának a látványa. Nem ismertem úgy Jisungot, semmit nem tudtam a múltjával kapcsolatban. Nem tudtam, hogy mi állhat annak a hátterében, amiért ilyen lett az élete, de valamiért ez a kis szoba sok bánatról és keserűségről mesélt.

Az ágy már jó ideje nem lehetett bevetve. Az egész ágynemű olyan rendetlenül, olyan gyűrötten hevert ott, mintha a használója már hónapok óta nem is foglalkozott volna vele, csak annyit, hogy minden este fáradtan beledobta magát puha kényelmükbe. Az ágytól legtávolabbi sarokban egy kisebb kuka hevert, tele összegyűrt papír darabokkal, instant tésztás zacskókkal és elhasznált vizes flakonokkal. A padló majdnem minden négyzetméterét ruhák borították, egy helyen volt egy kicsit nagyobb rend, abban a sarokban, ahol egy nagy íróasztal volt, azon egy olcsóbb kategóriás keverőpult és egy laptop, valamint egy jobb minőségű mikrofon. A falakat hangfelvevő szobákra jellemző szivacsok borították.

-Öhm... tudom, hogy elég kupis vagyok, bocsánat. Nem gyakran jönnek hozzám vendégek, igazából soha. - Kuncogott az orra alatt kínosan. Belesajdult a szívem Jisung helyzetébe, csak azon kattogott az agyam, hogy mégis mit tehetett, ami miatt így elzárta magától a családja.

-Szeretnél egy ölelést? Vagy inkább nem vagy az az érzelgős fajta, hanem inkább bökős sündisznó? - Mosolyodtam el kedvesen, míg Jisung kissé meglepve nézett rám. - Nyugi, én is inkább az utóbbi vagyok, ne érezd magad kényelmetlenül, ha esetleg te is. - Erre ő is kedvesen elmosolyodott.

-Igazából... azt hiszem elfogadom.

Eleinte kicsit kínos volt. Nem tudtuk, hogy pontosan hogyan akarjuk ezt megejteni, hogy lenne mindkettőnknek meleg és kényelmes. Először csak bénán ölelgettük egymást a szoba közepén állva, de ahogy Jisung megelégelte a kellemetlenséget, finoman az ágyra manőverezett, úgy, hogy ülő helyzetben maradjak, hátamat a falnak támasztva, míg ő az oldalára feküdve szorosan hozzám bújt. Ekkor már igazán bensőséges és intim lett az ölelkezés, akármilyen fura is, ennyi ismeretség után. Valami vonzott Jisungban és nem értettem miért. Talán a mindig bús, de mosolygó szemei. A finom, pici ajkai, melyeken szinte mindig egy állandó görbület volt, akár valódi öröm, akár cinikusság végett. Talán csak az vonzott, hogy olyan pici volt hozzám képest, pedig alig volt közöttünk pár centi magasság különbség. Az apró dereka, amit egy karral simán körbe tekertem és a sovány combjai, melyek olyan aprók voltak az enyémekhez képest. Eleinte azt hittem, hogy csak a szimpla sajnálat és védelmező ösztönök miatt vonzódtam ennyire hozzá. Nem is gondoltam másra, pedig folyton azon gondolkodtam, mi lehet a kapocs köztünk.

-Nem is fogsz semmit kérdezni? - Érdeklődött halkan.

-Miről?

-A családomról? Rólam? Hogy mi ez az egész? Érzem, hogy szétvet a kíváncsiság mégsem érdeklődsz.

-Illetlenség. Akármennyire érdekel, bizonyos értelemben egyáltalán nem tartozik rám a családod ügye. Én csak egy munkás vagyok itt. - Ekkor kissé még szorosabban bújt hozzám, nem sokkal utána pedig azt éreztem, hogy a hasamba nyomott fejének helyén meleg folyadék nedvesíti át a pólóm. - Héj! Te most sírsz? - Gyorsan elhúzódott tőlem, az ágy szélén leülve és nagyokat szipogva törölgette agresszívan a szemeit. - Bocsánat... nem úgy gondoltam...

-Semmi baj. - Szakított félbe határozottan. - Nem a te hibád, én sajnálom. Általában nem szokásom úgy bőgni, mint egy hülye gyereknek csak... nem is tudom, hálás vagyok.

-Miért? -Pislogtam rá értetlenül, miközben ő az utolsó csepp könnyeket is felszárította.

-Érted. Hálás vagyok, hogy itt vagy és törődsz velem. Tudod, hogy milyen régóta nem beszéltem más emberrel Chanon kívül? - Egy pillanatra elhallgatott, miközben elgondolkodva nézett maga elé szembogaraival. Majd így szólt: - Igazából csak azt tudom felidézni, hogy hány nap után adtam fel a számolást. Eleinte nem is számoltam, szóval biztosan jóval több, mint amennyi valójában. 1238. Erre a számra emlékszem, de arra már pontosan nem, hogy mióta állt a mutató 1238-on. Egy ponton rossz volt arra gondolni, hogy csak tovább fog nőni a szám. Egy ponton már szánalmasnak éreztem nem csak az életem, hanem magam is. Az 1238 pedig... csak még inkább azt méri, milyen kutya élet is az, amiben jelenleg vagyok és amiből nem tudok kiszakadni. Szerettem azt hitetni magammal, hogy jó ez így és egyszer úgy is elérem, hogy jobb legyen, de őszintén? Már azt se tudom, hogy valaha ki fogok e tudni szakadni ebből az egészből. Sok spirált megéltem már az életem során, de egyértelműen ez az, ami a leghosszabb ideje tart és több mellékágon más spirálokat is ontott magából már az idők folyamán. Egészen addig, amíg nem jöttél és meg nem szólítottál, észre sem vettem, hogy mennyire rossz, ahogy élek. És emiatt az utóbbi napokban az is megfogalmazódott bennem, hogyha nem sikerül innen elmenekülnöm, abba egyszer belehalok.

Sokáig emlékeztem Jisung első kitörésére. Napokig pontosan, minden egyes szavát vissza tudtam idézni, ahányszor álomra hajtottam a fejem, az ő hangjával hallottam ezt. És még most is, ennyi idő után, ahogy lassan felemészt a bűntudat és az aggódás okozta mély szorongás, ismét kísértenek a szavak. Kísértenek, mert nem értem magam, hogy miért nem szorítottam ott, akkor a karjaim közé és vittem a lehető legmesszibb a Han rezidenciától. Hogy miért nem volt nekem ez elég intő jel arra, hogy Jisung egy percnél tovább sem maradhat ott már többet? Hogy miért nem láttam a lelki bántalmazás tiszta, vérző sebeit...

Jisung az nap már nem sírt többet. Miután a kitörése véget ért és vagy kerek tíz percen át csak bocsánatot kért, végül elcsendesedett. Arra kért, hogy kapcsoljunk be egy kimondottan unalmas filmet és maradjak vele addig, amíg el nem alszik, utána távozhatok. Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy pontosan követem az instrukcióit és távozom, miután elalszik. Talán akkor az volt helyes, legalább is ezzel nyugtattam és még valószínűleg nyugtatom is magam sokáig. Hogy távoztam, amikor egyértelműen a sírástól kimerülten aludt el az nap este.

...

Jisunggal a kapcsolatunk még ezután is kissé döcögős és bonyolult volt, mégis élveztem. Élveztem, hogy minden este, mikor a vacsorájával siettem hozzá, ő ugyanolyan türelmetlenül várt engem a nyugati szárnyi szobája előtt. Élveztem az egyre hosszasabb beszélgetéseinket, még annak ellenére is, hogy amilyen hasonlók voltunk egymáshoz, annyira különböztünk is. Én inkább nyugodt, megfontolt tervező voltam, míg Jisungban enyhe ADHD lappangott, annyira hirtelen törtek ki belőle dolgok és annyira randomak voltak a cselekedetei. Volt, hogy a nagy szenvedélyéről, a zenéről beszélt, aztán egyik pillanatról a másikra már a gyűrűs farkú makikról és egyéb madagaszkári állatokról volt szó. Amilyen higgadtnak és nyugodtnak gondoltam a személyét eleinte, annyira extra is volt valójában. Olyan hirtelen lelkesedett fel dolgok iránt, majd felejtette el őket teljesen, mintha nem is léteztek volna, hogy erre még más emberi példát nem is láttam. Mégis szerettem benne ezt. Szerettem, hogy nem egyezett mindenben a véleményünk és volt min gyerekesen civakodnunk. Szerettem, hogy milyen aggódó és gondoskodó volt a gyermeki felszín alatt. Szerettem, hogy örök álmodozó, egy igazi művész volt, akinek még a vérében is a tehetség csörgedezett.

De nem szerettem, hogy olyan mélyen aggódnom kellett miatta. Nem szerettem, hogy minden egyes nap egyre jobban féltem attól, hogy valami miatt elveszítem magam mellől. Nem szerettem, hogy többnyire még mindig nem tudtam semmit. Nem szerettem, hogy Jisung utált erről az egészről beszélni és inkább másba menekült, ha mindarról kérdeztem, ami történt. Nem szerettem azt, hogy annyira szerettem őt, mint még soha senkit.

...

Jisung határozottan őrült, de vicces fajta, szívet melengető őrült volt. Hetek teltek el az a bizonyos, ominózus este óta, mikor legelőször megnyílt felém. És azóta minden este beszéltünk és majdhogy nem együtt aludtunk, de csak majdnem. Jisung egy ponton nem is mondta, hogy amint elalszik, mennem kell, valószínűleg nem is akarta, hogy távozzak. Én mégis mindig elmentem és igazából ötletem sincs, hogy miért. Szívesen maradtam volna vele ott, szívesen tartottam volna egész éjjel a karjaimban. Szívesen megcsókoltam volna, de akkor még nem tudtam, hogy ő is szeretné e.

Egészen egy bizonyos estéig.

Rossz napom volt. Rosszul aludtam, rosszul keltem, összességében minden rosszul ment. Annyira rosszul, hogy a Han anyuka inkább pihenő napot adott és azt mondta, hogy inkább most két napig étteremből rendelnek, csak heverjem ki, akármi is van. Először mérhetetlen csalódást éreztem emiatt. Csalódtam magamban, hogy nem tudom normálisan ellátni a munkám, pedig nem is vagyok még csak beteg sem, de még a fejem se fájt, viszont ahogy haladt előre az első pihenő nap, úgy kezdtem el magamban hálálkodni Ahn Jisoonak, mert szükségem volt erre. A nap nagy részét a szobámban töltöttem. Aludtam, amikor meg nem aludtam, a hasamon fekve, arcomat a párnába temetve feküdtem. Tulajdonképpen enni sem volt kedvem valamiért, egy ponton elgondolkodtam azon, hogy lehet beteg leszek, de végül az ötlet egyből a szemetesben is végezte, mert nem, nem voltam beteg, egyszerűen csak valami nem stimmelt és kész. Néha voltak ilyen napjaim.

Önmagam sajnáltatása és egész napos fetrengésem pontban délután ötkor ért véget. Normál napokon ilyenkor végeztem a konyhában, ilyenkor már megvacsorázott a Han család, én pedig már a mosogatás és rendpakolás utolsó fázisában voltam. Csak, hogy ilyenkor szoktam előkészíteni szépen egy tányérra Han Jisung vacsoráját is, és épp emiatt, ekkor ért a felismerés, hogy nagy önsajnálatomban teljesen megfeledkeztem Jisungról és arról, hogy az utóbbi időben szinte minden estémet vele töltöttem.

Villám sebességgel pattantam ki az ágyból és kaptam fel fagyos talpaimra egy-egy zoknit, majd szinte kitrappoltam a szobámból, hogy a ház unalmas csendje és magánya fogadjon. Látszólag a Han család nem tartózkodott ma itt, ez pedig nagyban megmagyarázta számomra, hogy miért volt egész nap síri csend. Ez pont kapóra jött. Így legalább nem kellett potenciálisan senkinek sem azt magyaráznom, hogy mégis mit keresek pihenő napon a konyhában. Igen ám, de az említett helyiségben igen is volt valaki. Egy barna tincsekkel megáldott aranyos fiú, aki most normál esetben feledtébb bosszantott volna, mert be merte tenni bűnös tappancsait a konyhámba, mégse tudtam rá haragudni, csak melegen elmosolyodni, mert olyan eszméletlen cuki volt a szerencsétlenkedése.

Finoman kuncogtam egy párat az orrom alatt, majd egy határozott mozdulattal mellette teremtem és finoman arrébb mozdítva nekiálltam kijavítani mindent, amit eddig csinált, míg ő megszeppent, édesen elkerekedett szemekkel nézett rám szótlanul, még az ajkait is kissé nyitva hagyta döbbenetében.

-A jó, egyszerű, házias ramen titka a türelem és az alaplé lassú, sokáig tartó főzése. Ettől fognak igazán összeérni az ízek. A híresen jó levesezőkben az alaplé gyakran napokig fő alacsony lángon a tűzhelyen.

-Csak szerettelek volna meglepni most kivételesen... Chan azt mondta, hogy szabadságot kaptál mára és holnapra, mert rosszul vagy. - Feszülten gyűrögette a kezében szorongatott konyha ruhát, szemei csalódástól és aggodalomtól csillogtak. Ekkor egy kicsit abbahagytam a tevékenységeim és minden figyelmemet neki szentelve fordultam felé. Óvatosan nyúltam az álla alá, hogy tekintetét az enyémre irányítsam.

-Köszönöm Jisung! Tényleg, őszintén. De ha már itt vagyok, miért ne taníthatnék egysmást? A főzés hasznos tudás. - Erre ismét gyengéden elmosolyodott, szemei egy ismeretlen érzelem miatt még mindig csillogva néztek rám.

-Akkor ez esetben kérlek taníts meg mindent, amit tudsz!

Az nap délután rájöttem, miért szerettem úgy igazán Jisunggal lenni és vele tölteni az időmet. Volt benne valamiféle egyszerű, természetes báj, ami képes volt pár apró pillanat alatt megmelengetni a bensőmet. A néha tett, egyszerű, finom gesztusai, a folyton, érzelmektől túltelítetten csillogó szemei, a világ legszebb szív alakú mosolya. A zord viselkedése és távolságtartása ilyenkor nem ismert entitás volt, mert Han Jisung volt minden, ami egy édesnek nevezett ember lehet.

Amikor végeztünk a vacsorával és el is fogyasztottuk azt, kihasználtuk, hogy most nem volt otthon a Han család és a hátsó teraszon üldögélve beszélgettünk mindenről és semmiről egyszerre. Tulajdonképpen olyan kötetlen és szabad volt az eszmecsere közöttünk, amilyet még soha, senki mással nem éltem át.

A nap végén Jisung a nyugati szárny legszebb részébe vezetett. Egy nagyobbacska, növényekkel benépesített üvegház szerűség volt ez, aminek tetején beszűrődött a Hold és a csillagok fénye, és amelyet szépen elhelyezett égősor világított meg.

-A többiek nem gyakran jönnek ide. Szinte soha, nem tudják úgy értékelni a növényeket, mint én. Csak a kertész szokott itt lenni, de általában ő sem vesz rólam és a jelenlétemről tudomást. Nem is nagyon kértem az engedélyét, amikor felhelyeztem az égőket és szerencsére nem is távolította el őket. Szépek, ugye?

-Gyönyörű. - Suttogtam magam elé, de sokkal inkább Jisungnak, mintsem a virágoknak és az egyszerű fényeknek szántam mondandómat.

-Hyung... - Szólított meg ezúttal nagyon félénken, miközben egy lágy dallamot kapcsolt a telefonján. - Lenne kedved táncolni velem? Mármint... tudom, hogy izé és istenem... nem is kérdeztem a preferenciáid, felejtsd is el kérlek... - Azzal szakítottam félbe, hogy gyorsan a lehető legközelebb lépkedtem hozzá és finoman az enyémbe csúsztattam az ő egyik kezét.

-Örömmel. Másra sem vágynék most jobban.

És táncoltunk. Majdnem pontosan éjfélig. Nem ismertem a zenét, nem volt alatta ének, csak egyszerű, különböző hangszerek, mégis, ez volt talán a legjobb a mi közös pillanatunkhoz. Mert olyan egyszerű és olyan szép volt, mint, ahogy mi vonzódtunk egymáshoz. Nem volt meglepő, hogy az estét csókkal zártuk. Ahogy az sem, hogy Jisung az nap kimondottan arra kért, hogy ne menjek el, maradjak vele éjszakára.

...

-Minden rendben, igazából a múlt heti beszélgetésünk óta nem történt sok minden. - Épp szabad napom volt, a nyugati szárny egy erkélyén üldögéltem és a lemenő Napot csodáltam, ahogy lassacskán már teljesen eltűnt a horizonton. Anyámmal minden héten minimum egyszer beszéltem telefonon. Ilyenkor mindig jó volt kicsit hallani a hangját és azt, ahogy elégedetten csicsereg mindenről, ami az eltelt napokban történt vele.

-Azt esetleg már tudod, hogy mikor és hogyan tudsz haza jönni? Olyan régen láttalak már, ráadásul örülnék, ha személyesen is megismernétek egymást Changminnal. Megértem, ha látni se akarod, csak...

-Anya! - Szakítottam félbe nevetve. - Semmi baj, mondtam már, nincs bajom azzal, hogy találtál magad mellé valakit, sőt, kifejezetten örülök neki, legalább tudom, hogy valaki vigyáz rád. És nagyon szívesen haza mennék egy pár napra én is. Te is hiányzol, na meg tényleg jó lenne találkozni Changmin hyunggal is. - Anya egy hónapja ismerte meg a férfit. Mikor bevallotta, hogy randizgat, ráadásul elég komolynak tűnő kapcsolatot is talált, rettegett a reakciómtól. Attól félt, hogy ez egyfajta gátat fog közénk helyezni és én ellenezni fogom azt a férfit. De valójában egyáltalán nem zavart, örültem, hogy apám halála után anyám végre talált valakit maga mellé. - Ígérem, hogy holnap beszélek erről a Han szülőkkel, aztán majd igyekszem mielőbb haza jutni, lehetőleg még a szülinapod előtt.

-Nekem van a legédesebb fiam, köszönöm Minho!

-Ugyan... te neveltél ilyen édesre.

Miután bontottuk a hívást apró, csupasz talpak lépteit hallottam magam mögött. Gyorsan megfordultam és a lábaimat szórakozottan lóbálva néztem Jisungra, aki most kissé szomorúnak tűnt.

-Mi a baj, édesem?

-Elmész...? - Kérdezett rá óvatosan, most kivételesen a távolságot is tartotta tőlem, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Szerette a skinshipet. Mindig mellettem volt, amikor csak tehette.

-Mi? Nem, Jisung. Nem hagylak el. Csak pár napra szeretnék haza látogatni anyám szülinapjára és, hogy megismerjem az új párját. - Siettem felé, hogy pufók arcát a tenyereim közé zárjam. - Hogy juthat ilyen butaság az eszedbe?

-Csak... aggódtam, mindegy. - Nézett félre bánatosan, majd mikor ismét a szemeimbe nézett, érdeklődő csillogás volt az övéiben. - Anyukád új párja?

-Ohh... igen. - Vakartam meg zavartan a tarkómat, miközben egy közeli kiülőhöz vezettem magunkat és helyet foglaltunk ott. - Nem sokat meséltem a családomról. Apukám már nagyon régen meghalt, nem is nagyon emlékszem már rá. Egész gyerekkorom alatt anya egyedül nevelt engem, aztán most végre talált valakit maga mellé. Igazából örülök nekik, megérdemli, hogy legyen valaki olyan állandó az életében, aki szereti és gondoskodik róla. Én sajnos nem maradhatok mellette örökké, szóval... érted.

-Engem anyukám csak nagyon régen szeretett. Nem is igazán emlékszem már rá, milyen, amikor nem hagy figyelmen kívül és törődik velem. - Meglepetten néztem Jisungra. A múltja és a Han családdal való kapcsolata már egy ideje tabu téma volt közöttünk, egy idő után fel is adtam, hogy erről kérdezzem őt.

-És Jibum hyung?

-Ő nem az apukám. - Rázta a fejét elutasítóan. - Amikor anno ez kiderült, káosz volt itthon. Igazából... hiába volt már nagyon régen, mégse tudtam még teljesen túltenni magam rajta. A mai napig érzem a feszült levegőt, ha a közelében vagyok. Ő kezdte el a... tudod. Úgy tenni, mintha nem is lennék. De ez nem rossz. - Mosolyodott el keserédesen. - Legalább is sokkal jobb, mint ami előtte volt. Folyton csak veszekedtek anyával és olyanokat mondott, hogy nem akarja rám pazarolni a pénzét. Nem mintha emiatt zsugorkodnia kéne, mégis... - Láttam, ahogy beleharap az ínyébe és könnyekkel fenyegető szemekkel összehúzza apró ajkait, ahogy pár apró kis zokogás akart kitörni a torka mélyéről. Beleszakadt a szívem, hogy így láttam.

Olyan szorosan magamhoz öleltem, mint még soha. Nem akartam én is sírni, de éreztem a szemgolyóimat hátulról nyomó könnyeket. Egy ilyen kicsi, törékeny fiú egy ilyen rémes családban. Az utóbbi időben nagyon megváltozott a véleményem Hanékról Jisung miatt. Nem egy gyereket kell hibáztatni a felnőttek elkövetett bűneiért. Jibum távolságtartása még érthető, de nem okolhatja Sungot egy olyan dologért, amiről nem ő döntött. Jisoo pedig... nem értem miért csalta meg a férjét, miért intézkedett gyerek-, vagy bármilyen ügyben a férje háta mögött, de legalább kiállhatott volna a saját véréért, az egyetlen, saját maga által szült gyermekéért.

-Minho... - Suttogott bele halkan a vállamba. - Izé... lefeküdnél velem, mielőtt még haza látogatsz? - Nézett rám elpirulva, még mindig könnyektől csillogó szemekkel, mire én csak zavartan pislogtam rá. - Mármint... érted.... úgy lefeküdni.

-Úgy-úgy? Nagyon szórakoztató módon? - Cukkoltam egy kicsit, mire felnevetett és vállon csapott.

-Igen... úgy.

-De nem azt mondtad, hogy lassan akarsz haladni? Mármint... nagyon szívesen, nem arról van szó, csak igen. Érted.

-Én... igen, de... meggondoltam magam és azt akarom, hogy lefeküdjünk és te legyél az első, mielőtt még haza látogatsz.

-Első? - Pislogtam rá zavartan, mire még mélyvörösebbre pirult.

-Hát tudod... nagyon régóta nem tettem ki a lábam a házból és igen... szóval... igen, tudom, hogy gáz, a social media és a filmek szerint ciki ennyi idősen szűznek lenni, de egyszerűen soha nem volt rá lehetőségem és... ja...

-Héj... - Nyúltam ismét finoman az arcához és először az orrainkat összedörzsölve döntöttem homlokom az övének. - Egyáltalán nem gáz, akármi is az ok, de még nem is kell, hogy legyen oka. És persze, szívesen.

...

Néha az ember csak később tud olyan irányban elgondolkodni a dolgokon, ahogy jóval hamarabb kellett volna. A Han szülők bármi probléma nélkül, két napra rá már haza is tudtak küldeni, még csak tömegközelekednem sem kellett, mert megint a személyes sofőrük társaságát élvezhettem. Még az indulás előtti nap este, Jisunggal eltöltöttem életem eddigi legromantikusabb és legfűtötteb randiját. Miután egy egész délutánt arra szenteltem, hogy elmerültem a meleg szex világában a google segítségével és önmagam felfedezésével, hamar rájöttem, hogy hogy nem gondoltam erre hamarabb, hiszen kifejezetten tetszik, főleg, ha az én drágámat és jómagamat képzeltem a szituációkba, kevésbé műies, sokkal szenvedélyesebb forgatókönyvvel. Konkrétan egy kanos tininek éreztem magam, aki épp elveszteni készült a szüzességét, pedig már szexeltem életem huszonöt éve alatt, nem is egyszer, de nem csak amiatt, hogy egy férfival készültem lefeküdni, hanem teljesen konkrétan életem eddigi legnagyobb szerelmével, talán az én örök egyetlenemmel.

Viszont ahogy beléptem az nap Jisung szobájába, melyet csak erre az alkalomra teljesen kitakarított és gyönyörű, karácsonyi égősorokkal díszített fel - még annak ellenére is, hogy nyár volt -, hirtelen elszállt belőlem minden aggodalom és félelem. Jó kezekben voltam, ahogy Jisung is jó kezekben volt, vagy legalább is, így utólag nagyon remélem, hogy ugyanolyan nyugalmat érzett a jelenlétemben, mint én az övében. Mert mi miatt kellett volna aggódnom? Szerettük egymást, a szívünk legmélyebb csücskeivel, bizonyos értelemben mindketten új terepen jártunk, de együtt jártunk új terepen és együtt terveztük azt felfedezni. Ahogy Jisung szorosan hozzám bújt, pisze orrát elrejtve a nyakhajlatomban, ahogy pár bizonytalan, finom puszit helyezett a területre. A ragályos, szív alakú mosolya és a megnyugtató, akkor kifejezetten szexi és mély hangja.

Felajánlottam magam neki és ő is felajánlotta magát nekem. Eleinte kissé nevettünk ezen. Nem tudtuk eldönteni, hogy melyikünk legyen a fogadó fél, de ez csak egy enyhe, sokkal inkább szeretetteljes civakodást okozott kettőnk között. Végül Sungie nyert. Azt mondta, hogy mindig is kíváncsi volt, hogy milyen átadni magad valakinek és ez sokkal jobban fel is izgatta, mint a másik oldal, ráadásul szerinte hozzá képest olyan széles és nagy voltam, szeretett volna elrejtőzni alattam a kegyetlen világ elől.

Így telt életem legjobb éjszakája, mielőtt még minden elromlott volna. Így utólag nagyon bánom, hogy én is olyan ember voltam, aki csak később gondolkodott. Azt hittem, hogy a távozásomkor Jisung szemeiben a könnyek csak az ideiglenes búcsú miatt vannak. Elhittem, hogy tényleg csak azért akarta ennyire az előző éjszakát, mert szimplán csak szerette volna és már nem tudott többet várni. Elfelejtettem hirtelen a szavakat, amiket néha odasuttogott nekem az éjszakába, mikor egymás mellett ültünk vagy épp feküdtünk és édes semmikről beszélgettünk. Elfelejtettem, hogy a legelső kifakadásánál és utána még egy párszor azt mondta, hogy fél. Fél attól, hogyha nem szakad ki időben a megszokott környezetéből, belehal a bánatba. Nem vettem figyelembe, hogy mi történt a hátam mögött.

...

Öt napja lehettem otthon. Megismerkedtem anyám új párjával, Changminnal. Tisztességes, rendes embernek tűnt, ha bár kicsit túlságosan nyomulós volt, de érthető a részéről. Szerette volna, ha elfogadom és megkedvelem. Nem akarta, hogy apámnak tekintsem vagy bárminek, egyszerűen csak szerette volna, ha szeretem és kedvelem. Nem volt nehéz, vicces, kedves alak volt.

Átestem egy coming out-on, ahogy mostanában szokás mondani. Anyám az nap jó szorosan magához ölelt, szinte már-már bölcsőben tartott a kicsi nő és úgy ringatott, pedig nem is sírtam. De ő igen, mert annyira boldog volt, hogy ennyire bíztam benne és a szeretetében, hogy nem titkolóztam előtte. Látszólag minden rendben volt. Aztán a hatodik napon hívást kaptam a Han birtokról. Chan volt az.

-Minho... - Szinte hallottam, milyen kétségbeesett, hogyan remegnek a kezei és milyen nehéz gombóc volt a torkában. - Sajnálom, hogy megzavarlak és ilyen hirtelen kereslek. Elküldtem érted a sofőrünket, már egy ideje úton van, körülbelül egy óra és nálatok van.

-Mi... mi a baj Chan? Mi történt? Valaki megsérült? - Szorult el az én torkom is. Ha Chan hív, akkor... Jisung! - Kérlek, mond, hogy minden rendben van Jisunggal! - A hívás másik végén súlyos csend honolt. Az a fajta, amitől egy másodperc alatt felugrik az ember pulzusa és amitől egy pillanatra lebénulsz a félelemtől. - Chan!

-Ne aggódj! Nem segít... - Válaszolt megtörten. - Nem is fontos, hogy összepakolj otthon, csak legyél itt minél hamarabb, kérlek. Szüksége van rád. El kell vinned innen.

-Mi történt? Chan!

-Túl nehéz erről beszélni és felidézni, oké?! Csak szállj be abba a kocsiba, amint megérkezik és kérlek, siessetek ide!

Onnantól kezdve túlságosan féltem és aggódtam. Féltem, mert hirtelen minden ott volt előttem, amiket azelőtt könnyelműen nem vettem figyelembe. A szinte pirosan villogó felkiáltójelek, amik az utóbbi hónapokban folyamatosan körülöttem repkedtek, de én nem foglalkoztam velük. Olyan fajta bűntudatot éreztem, amitől betegnek és gyengének éreztem magam. Addig nem mozdultam ki a szobámból, amíg meg nem érkezett a már jól ismert idős és mogorva sofőr. Nem mondtam semmit a nappaliban pihenő anyámnak és Changminnak, hiába kiáltottak utánam ijedten, hogy mégis mi történt, miért vagyok így megijedve, beszéljek velük. Csak az lebegett lelki szemeim előtt, hogy kövessem Chan kérését és minél hamarabb a Han birtokra érjek.

Most az autóút is csendesen telt. A telefonomat lenémítottam, mert anyám túlságosan sokszor próbált felhívni. Még anyám miatt is bűnösnek éreztem magam. Nem ezt érdemelte, legalább elmagyarázhattam volna neki a helyzetet, de nem voltam képes rá. Zsibbadtnak éreztem magam.

Ugyanezzel a zsibbadtsággal pattantam ki az autóból mikor az ominózus házhoz értünk. Csak hogy a fényűző, pazar palota most sokkal inkább tűnt egy hatalmas, rothadt, fehérre vakolt valaminek, mint palotának.

Chan kint várt rám a többi testvérével együtt. Arcaikon különböző érzelmek keveredtek. Chan ijedt és aggódó volt, Hyunjin tanácstalannak tűnt, Felix szinte remegett a félelemtől és az el nem hullatott könnyeitől, Seungmin arcán pedig egy mindent értő, elkeseredett grimasz volt, valami olyasmi, ami mintha azt próbálta volna üzenni "Miért nem cselekedtünk mindannyian sokkal előbb?". Én mindegyik érzelem megtestesítője voltam. Nem kellettek szavak, nem kellett semmi, szinte berontottam a kastélyba és bár már akkor levert a hideg verejték, mégis félelemtől elkerekedett szemekkel kiabáltam Jisung után. Felforgattam mindent, minden tárgyat fellöktem, melyek az utamba voltak és minden ajtót belöktem, amit csak láttam. Aztán a nyugati szárny felé közeledve őrült kiabálást és elmebeteg nevetést hallottam. Tudtam, hogy oda kell mennem.

Han anyuka a folyosó falának dőlve kuporgott, szemeiből csalódott könnyek hullottak. Mikor meglátott szemei elkerekedtek a reménytől. Ekkor vettem észre, mennyire hasonlítanak Jisunggal, de az én Sungom sokkal szebb volt, ártatlanabb, jobb, mint az az anya, aki képes volt így magára hagyni a gyermekét.

-Minho... kérlek... Jibum nem enged be a fürdőszobába... Kérlek! Mentsd meg a fiamat! Kérlek! - Olyan eltorzult, elbaszott módon zokogott, nem volt kedvem vele törődni. Sokkal fontosabb volt Jisung. Olyan erővel rúgtam be a bezárt ajtót, hogy az eddig belülről azt támasztó Han Jibum a helyiség másik végébe repült, a fa nyílászáróval együtt.

-Mi a fasz? Mit keresel itt?! - Kérdezte ingerültem, mire egy vázát úgy a fejéhez vágtam, hogy egyből elvesztette az eszméletét. Remegve inhaláltam magamba a levegőt és miután csillapodott szemeim előtt a köd, ekkor láttam meg a kedvesemet. Jisung a kádban feküdt, nyakából és kezeiből vér folyt, mely teljesen elszínezte a benne lévő vizet. Szemeiből fájdalmas könnyek folytak, tekintete már kissé ködös volt.

-Édesem... édesem... - Emeltem ki gyorsan a vízből és magamhoz szorítva, bölcsőben tartva ringattam, sokkal inkább önmagam nyugtatására. - Hívja a mentőket, ha még nem tette! De nagyon remélem, hogy már ide tartanak, idióta!

-Sajnálom...

-Menjen innen!

-Segíteni akarok, sajnálom...

-Takarodjon innen!

-Minho... - Suttogta halkan az ölemben kuporgó kedvesem. - Minho...

-Shhh... semmi baj, semmi baj. Nem sokára itt lesznek, segítenek neked. - Szorítottam még jobban magamhoz. Nem tudtam, hogy ártok e neki, de valahol már nem igazán volt bennem akkor racionális rész. Csak az lebegett bennem, hogy hányni tudnék, de csak Sungie miatt nem akarok. Csak a karjaimba akarom tartani, amíg még úgy ahogy meleg és lélegzik. Azon a ponton túlságosan féltem attól, hogy már soha többet nem fog lélegezni. Soha többet nem fog beszélni és nem lesz meleg a bőre.

-Minho... mindig így akartam meghalni. Annyira szeretlek. - Suttogta nekem egyre ködösödő szemekkel, gyenge hangon. Óvatosan egyik kezemet az arcára helyeztem, így próbáltam őt és egyben önmagamat és leföldeni.

-Ne mondj ilyen butaságot, kérlek. Ne mondj ilyet kis butusom.

...

Szinte csoda volt, hogy egyáltalán ennyire túlélte azt az éjszakát, ekkora vérveszteséggel. Ezt mondták az orvosok. Jisoo bevallott mindent. Jibumnál egy ponton eltörött otthon a mécses és a földig alázta Jisungot, mintha nem is egy érző emberi lény lenne. Ez törte össze belülről szilánkosra Sung lelkét annyira, hogy véget akart vetni a sajt életének, már lényegében semmivel nem foglalkozva. Felvágta a saját csuklóit és a nyakát, úgy akarta megvárni magában a halált, de aztán Jibum rátalált és ahelyett, hogy... ahelyett, hogy segítséget hívott volna, magukra zárta az ajtót és ordított a kedvesemmel. Az egyetlenemmel.

Életem szerelme most csak vegetál, mint egy növény. Hetek óta fekszik, nem mozog, nem nyitja ki a szemeit, nem beszél. Azt se lehet pontosan tudni, mennyire érzékeli maga körül a dolgokat, az agyi aktivitása zavaros. Az utóbbi időben mást sem érzek, csak mesterséges fertőtlenítő, tisztítószer és gyógyszer szagot, nem hallok mást, csak a szívmonitor idegesítő csipogását. Nem érzek mást csak aggodalmat, félelemet, hogy egyik nap leáll a szíve és tényleg elveszítem, örökre. Fáradt vagyok, fájnak a szemeim, szinte mintha ezer tű szúrná őket, mégsem akarok haza menni és aludni.

Halkan nyílik a kórházi szoba ajtaja. Minden pénzemet képes lettem volna a kórháznak adni, csak Jisung luxus körülmények között, különálló szóbában legyen velem, még ha nincs is tisztában a környezetével, akkor is. Ez fontos volt nekem. Kettesben akartam vele lenni, mindig.

-Minho... kicsim. - Fogott gyengéden a felé eső vállamra édesanyám. - Tudom, hogy nem szeretnél haza menni, de aludnod és enned kell. Fáradt vagy. - Nem válaszoltam neki. Nem tudtam válaszolni és emiatt csak még inkább mardosott az amúgy is teljesen ellepő bűntudat. - A te Jisungied a legszebb fiú a világon, értem, hogy miért szereted annyira. Ha valaki ilyen szép, biztosan csodálatos ember is. - Ült le mellém finoman. - Szóltam az itt dolgozóknak a recepción. Szépen megkértem őket, hogy valahogyan hozzanak neked is egy ágyat, szorosan Jisung mellé, hogy együtt aludhassatok. Nem sokára intézkednek, szóval kérlek, aludj este. Tudom, hogy legszívesebben folyton csak éberen őriznéd, de szükséged van az erődre, hogy meg tudd védeni. - Lassan könnyesedni kezdtek a szemeim. Olyan kibaszott fáradt voltam, de nem amiatt, mert nem ettem, nem ittam és nem aludtam normálisan. Hanem azért, mert belefáradtam abba, hogy ilyen állapotban lássam őt és ilyen fájdalmasan halljam édesanyámat. - Hoztam neked levest is. A kedvencedet. Mikor kicsi voltál, folyton azzal nyaggattál, hogy minden hétvégén ezt főzzem neked, annyira szeretted. - Emelt ki egy hőálló, fém konténert a táskájából. - Még meleg, egyél egy kicsit.

-Anya... nagyon félek. Nem akarom, hogy így menjen el. Nem akarom, hogy elmenjen. Hiszen még... - Remegő kezeimbe temettem az arcom és zokogni kezdtem. Úgy éreztem nem bírom tovább. - Tudom, hogy nem lesz attól semmi se jobb, ha itt ülök, de nem bírok egyszerűen elmozdulni innen, pedig olyan nyomasztó. És te olyan csodálatos anya vagy és...

-Héj... - Gyengéden, akárcsak egy pillangó, úgy fogta öregedő kezei közé az arcomat. - Tudom... megértem, hogy min mész át, hidd el. Nem akarom megmondani, hogy mi lenne a jobb, mert nem tudom, de biztos van valami jó abban, ha itt vagy. Jisungie biztosan érzi a jelenléted, hidd el. Lehet, hogy az orvosok nem tudják biztosra, de szerintem nagyon sok erőt és motivációt adsz neki arra, hogy minél hamarabb magához térjen. És miután ezt megtörtént... rengeteg, tengernyi időtök lesz egymásra.

...

Valahogy mindig is hittem abban, hogy az olyan anyukáknak - mint amilyen az enyém is - varázserejük van és olyan dolgokat tudnak, amit senki más nem. Talán egy hete lehetett, hogy nekem is lett egy ágyam Jisung mellett és végre kicsit kialudtabb voltam. Anyának igaza volt, erősnek kellett lennem, amikor majd felkel és ráadásul nem is kellett olyan sokat várnom. Egy hét után, varázslatos módon felébredt. Zavart volt és kába eleinte. Nem is nagyon fogta fel sem a környezetét, sem a szavakat, amiket én, majd amiket az orvosok intéztek hozzá. Csak nézett maga elé elgondolkodva, ez pedig megijesztett. Féltem attól, hogy esetleg bármilyen agykárosodást kapott vagy elvesztett emlékeket. Nem szólt hozzám, csak hol a plafont bámulta, hol engem, miközben én mindenemet beleadva próbálkoztam. Meséltem neki mindenről és már semmiről is.

-Emlékszik mindenre. Semmilyen agyi károsodása nincsen, szépen fejlődik. Ahhoz képest, hogy nem rég még hol és milyen állapotban volt, nagyon gyors ütemben elkezdett most felépülni.

-De... miért nem beszél hozzám? Arckifejezéseket sem mutat, csak bámul engem és a plafont. - Az orvos erre értőn elhúzta a száját és bensőségesen közelebb hajolt hozzám.

-Biztos meg van az oka. Ha a véleményemre kíváncsi, ez valószínűleg a trauma válasza mindarra, ami történt. Néha a hosszú idő után felébredt betegek csinálnak ilyesmit. Jisungnak ráadásul fájhat a nyaka is. Szerencsére nem sérültek a hangszalagjai, meg semmi ilyesmi, de a fájdalom kisugározhat. Legyen vele ugyanolyan türelmes, mint eddig is. Beszéljen hozzá.

...

Az orvosnak igaza lehetett. Jisung egy idő után újra beszélni kezdett, de nem igazán volt önmaga. Emlékezett rám és arra, hogy mi történt, de nem igazán fejezett ki érzelmeket ezzel kapcsolatban. Kicsit mintha robot üzemmódban lett volna. Egy idő után viszont elkezdett érzelmeket mutatni. Voltak jobb és rosszabb napjai.

Volt, amikor csillapíthatatlanul sírni kezdett, valamikor paranoia tört rá. Olyanokat mondogatott az éjszaka közepén, hogy Jibum bejött a szobába és a szoba sarkában lévő egyik széken ülve bámulta őt percekig. Volt, hogy azt állította, hogy amíg vécén voltam, meglátogatta az anyja és házi készítésű sajttortát hozott neki, majd mikor a torta ízéről kérdeztem, zavartan jelezte, hogy nem tudja milyen tortáról van szó és, hogy már évek óta nem látta az anyját.

Valamikor egészen józan volt, olyasmi, mint a régi önmaga. Bánatos, de mosolygó szemekkel, gyermeki ragyogással. Leginkább az állatokról szóló dokumentum filmek idézték elő ezt a fajta Jisungot. Mindig lelkesen mesélt arról, hogy milyen filmeket látott már régebben és azokból milyen érdekességeket tudott meg.

Néha, amikor nagy ritkán meglátogatták az örökbefogadott testvérei, úgy tett, mintha nem is ismerné őket. Zavartan pislogott rám és olyanokat kérdezgetett, hogy ők a sulis osztálytársaim vagy miért vannak itt. Néha tudta, hogy kik ők és érdeklődve kérdezgette őket. Mindegyikükön látszott az őszinte megbánás.

Valamikor elkapta a mély letargia. Ez általában esős napokon történt. Jisung imádta az esőt. Szerette érezni a hideg vizet a bőrén, szerette hallani a megnyugtató kopogást, szerette az illatát is, épp emiatt volt olyan szomorú. Ilyenkor minden napnál jobban zavarta, hogy nem kelhet ki az ágyból, nem mehet ki és nem élvezheti az esőt úgy, ahogy ő szeretné. Ilyenkor rendszeresen előtört belőle a hiszti, hogy soha nem fog már lábra állni.

Valamikor egész nap csendben volt. Visszatért ahhoz az önmagához, aki akkor volt, amikor még csak nem rég ébredt fel a kómából. Bámulta a plafont, a szobában a tévét és engem, amikor beszélni próbáltam hozzá. Ilyenkor mindig, annyira szerettem volna, ha több boldog epizódja lett volna, olyanok, amikor úgy igazán önmaga volt, minden bájával és keserűségével együtt.

...

Az áttörést, egyben az epizódokat azzal tudtam megszakítani, amikor a Han birtok üvegházából elhoztam a szobájába egy pár cserepes növényt és azt az égősort, amit anno ő telepített oda. Elvarázsolva nézte a fényeket és a szépen virágzó növényeket és közben zokogva ölelt magához, állítása szerint, mert annyira boldog volt akkor. Mert akkor értette meg igazán, hogy soha nem fáradok bele abba, hogy törődjek vele és csak őt szeressem a legjobban ezen a világon, és hogy soha, semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó elhagyni őt, akármilyen nevetségesen is hangzott, hiszen nem ismertük, még csak egy éve sem egymást.

...

A legboldogabb nap az volt, amikor elhagyhattuk végre a kórházat. Jisungnak még számos traumával kellett megküzdenie a jövőben, de ott voltam érte, így ezek a problémák eltörpültek. Hoztuk magunkkal az összes szeretett növényét és bár jókora kárpótlást kapott a családjától, anyám és Changmin bíztatásával, ismét gyermekkori otthonomban találtam magam és Jisungot. A régi szobámban, a régi piciny ágyamat felváltotta egy nagyobb, két személyes ágy, amiben onnantól kezdve minden este együtt aludtunk el és együtt keltünk fel reggel, még akkor is, amikor korán kellett kelnem a munka miatt. Az alattunk lévő pazar, drága brunch helyen szereztem magamnak egy jól fizető séf állást.

Jisung egy idő után ismét zene gyártásba fogott, akármilyen meglepő, de a testvérei támogatására. Mindent elintéztek neki, a felszerelést és a tanulmányokat. Hálás voltam nekik és már nem nehezteltem rájuk, tényleg próbálkoztak jóvá tenni mindent. Amikor a munka miatt nem tudtam elkísérni Sungot a terápiájára, mindig valamelyik testvére ment vele. Ekkor kezdtem el végre, igazán fényesnek látni a jövőt. Talán mégsem volt minden olyan kilátástalan. Jisung is szépen gyógyult. Eleinte azt kívántam, bárcsak lett volna inkább szellem, de minden traumán és fájdalmon át, örültem, hogy velem van.

...

-Soonie! Azonnal menj a babámtól! Szegénynek már így is eléggé megtépáztad a leveleit! Héj! - Nagyon cuki, egyben vicces volt, amikor Jisung a macskák egyikével vitatkozott, amikor kedvenc növény babáinak leveleivel játszottak. Mindig a sarokból figyeltem és kuncogtam a jeleneten.

-Ejnye Soonie... tudod, hogy nem szabad. Szegény Sung és az ő gyermekei. - Öleltem magamhoz hátulról Jisungot, aki erre belesimult a karjaimba és fáradtan sóhajtott egyet.

-Mindig bántják őket... - Biggyesztette le álszomorúsággal pufi alsó ajkát.

-Nem sokára kész lesz a saját növény szobád. Az pedig tiltott lesz a macskáknak, ígérem. - Pusziltam finoman a tarkójára, majd nyalogatni kezdtem azt, tudván, hogy nagyon csikis ott az én kedvesem.

-Héj! Fúj, Minho! Undorító vagy! - Kezdett el vergődni a karjaimban, bár sok hatást nem ért el vele.

-Te pedig gyenge. Sokat hanyagolod az edző termi időpontokat, Changbin árulkodott ám. Így hogyan szabadulsz ki?

-Szemét vagy... - Fújta fel az arcát duzzogva, mire nevetve pufók orcájára pusziltam.

-Örülök, hogy egy ilyen szemét, mint én, megkapott egy olyan gyémántot, mint te.

-Fúj hyung... undorítóan nyálas vagy néha.