Draco fejfájással ébredt. A szemébe tűzött a nap, és az egyenletes szuszogást hallgatva egyszeriben eszébe jutottak az előző este eseményei. Nem akart megmozdulni; tudta, akkor a mellette fekvő Harry meghallaná, rájönne, hogy fenn van, és folytatódna a veszekedés. Ő mostanra már kialudta a mérgét, és ezerszer is megbánta, amiket Harry fejéhez vágott, de túl büszke volt ahhoz, hogy ezt kimondja. Majd talán este. Igen, este főz valami finomat, vesz egy üveg óbort, és akkor Harry szavak nélkül is érteni fogja, hogy megbánta a dolgot. Mert Draco mindennél jobban utált bocsánatot kérni.

Hallotta, amint a másik kicsusszan mellőle az ágyból, aztán textilek súrlódó hangja következett, és ajtónyitódás, majd csukódás. Kicsit fellélegzett, aztán ő maga is kipattant. Ekkor kisebb szívbajt kapott. A szoba tegnap még nem így nézett ki! Az ő csodás zöld-ezüst tapétája, fekete bútorai és nehéz, bársonyfüggönyei kámforrá váltak, helyettük giccses lilában úszott minden, mint egy playboy-nyuszi budoárjában! Harry így állt bosszút a tegnapiért? Hogy egy éjszaka alatt átöltöztette a házát? Erre már ő is magára kapott egy köntöst, és kirohant – azaz csak rohant volna, mert az ajtó sem volt a helyén, meg úgy egyáltalán semmi sem. Végül megtalálta a kijáratot a szobából, és lerohant – volna, de folyosó helyett egyből egy konyhával találta magát szemközt. Lehet, hogy Harry az egész házat elvarázsolta? Na, ezért még kapni fog, gondolta, és berontott a konyhába. Ott viszont Harry helyett egy piros széken egy idegen nő ült!

– Szia, drágám, felkeltél? – kérdezte a fiatal nő egy csésze kávét szürcsölve. Hosszú, barna haja divatos hullámokban omlott rózsaszín köntösének vállára, orra hegye pedig mozgott, miközben beszélt.

„Drágám?", nézett nagyot Draco. Nem emlékezett, hogy a veszekedés után felszedett volna valakit, hogy azzal vigasztalódjon. De pont egy nőt? Annyira összebalhéztak volna Harryvel, hogy egyenesen megutálta a férfiakat? És miért nem emlékszik semmire? Lehet, hogy le is itta magát? De akkor miért nem másnapos?

– Mi a franc? – szaladt ki a száján.

– Már nem oroszul káromkodsz? – mosolygott a nő. Draco nem értette, miről beszél.

– Micsoda? Hogy kerültem ide? – kérdezte bizonytalanul.

– Mármint hova? A konyhába? – nevetett a nő idegesítően csilingelő hangon.

– Nem, ide magához. Ebbe a házba.

A másik értetlenül meredt rá.

Draco pár órával később még értetlenebbül ült a Szent Mungóban egy gyógyítóval szemben. A fiatal nő is elkísérte, akiről kiderült, hogy valami Astoriának hívják, és egy rövid beszélgetésükből Draco összerakta, hogy a feleségének hiszi magát! Ráadásul annyira komolyan vette a dolgot, hogy Draco már kezdte azt hinni, hogy egy másik világba csöppent. Azért valahol mélyen azt remélte, hogy csak Harry változtatta el a külsejét, hogy így leckéztesse meg, ám amikor rákérdezett, Astoria kétségbe esett, és a homlokára tette a kezét, hogy ellenőrizze, nem lázas-e.

– Tudja, hogy hívják? – kérdezte a fehér köpenyes, bajuszos férfi.

  – Draco Malfoy.

– Emlékszik, hány éves?

– Huszonhét.

– És arra emlékszik, milyen nap van?

– Szombat.

– A házasságkötésük dátuma?

– Öhh... Fogalmam sincs.

– Erre amúgy sem emlékezne – mosolygott Astoria elnézően.

– Gyermekei száma? – kérdezte ekkor a gyógyító. Draco nagyot nézett, és habozott. Félve pillantott a nőre, mire az elsírta magát. Ez nem sok jót ígért. – Nekünk... gyerekeink is vannak? – Ez már mindennek a teteje, gondolta.

– Még nincsenek, drágám. Sajnálom, hogy elérzékenyültem, csak belegondoltam, hogy ha lennének, most őrájuk sem emlékeznél.

Draco megkönnyebbülten sóhajtott.

– Mik a legutóbbi emlékei? – folytatta a kérdezést a gyógyító.

A Harryvel való rettenetes veszekedés volt az utolsó emléke, ám ezt nem kötötte a férfi orrára; még valami szörnyű kórt állapítana meg, aztán bezárnák egy biztonságos helyre. De mégis, mi történhetett vele?

– Szelektív amnézia – állapította meg a gyógyító komoly hangon, miután sokáig nem kapott feleletet. Astoria a kezét tördelte.

– De hát mitől keletkezhetett?

– Nem érte a férje fejét valami ütés az utóbbi időben? – nézett rá a férfi.

Draco grimaszolt egyet. Lehet, hogy tényleg valami baleset érte, és csak attól álmodta a kapcsolatát Harryvel, a valódi életét meg teljesen elfelejtette? Már a gondolattól is kétségbe esett, és annál jobban reménykedett, hogy ez a nő tényleg Harry. Még akkor is, ha most titokban a markába röhög.

– Nem hinném, este még teljesen jól volt – válaszolta Astoria.

– Esetleg éjszaka leeshetett az ágyról.

– Az ágyon ébredtem, nem mellette – szólt közbe Draco összefont karral.

– Erős stresszhatástól is kialakulhat ilyesmi. Van valamiféle stressztényező az életében?

– Új munkahelye lett, a Mágiaügyi Minisztériumban fog dolgozni, hamarosan kezd. Lehet, hogy ez az oka? – kérdezte Astoria.

– Nem kizárt. De még további vizsgálatokra lesz szükség, hogy kizárjuk az agykárosodást – mondta a gyógyító. Astoria a szája elé kapta a kezét és megint elsírta magát.

Draco összevonta a szemöldökét; a nő aggodalma túlságosan valódinak tűnt. Ráadásul be kellett látnia, hogy egyetlen éjszaka alatt színtiszta lehetetlenség lett volna Harrynek elvarázsolnia az egész házat, elváltoztatnia a külsejét, és még egy gyógyítót is lefizetnie ehhez a színjátékhoz. Arról nem is beszélve, hogy valami állás is szóba került a Minisztériumban. Nem, Draco lassacskán rádöbbent, hogy egy olyan világba került, amelyben minden más; a háza, a munkája, de legfőképp a párja... Annak felismerése, hogy elvesztette Harryt, mázsás súllyal nehezedett a lelkére. Nyelt egyet, és riadtan markolt bele az alatta lévő szék ülésébe.

– És el fog múlni? Úgy értem, visszakapja valaha az emlékeit? – kérdezte a nő.

– Ez bizonytalan – felelte a gyógyító. – Lehet, hogy visszakapja, lehet, hogy nem. Majd az idő eldönti.

Draco nagyon is tudta, hogy nincs mit visszakapnia. Legalábbis ami az Astoriával közös életét illeti, mert egy porcikája sem kívánt vele együtt maradni. Ő Harryt akarja visszakapni, mert... Harry a párja, az egyetlen, az igazi. És ő képtelen lenne nélküle élni, ismerte fel egy fájdalmas pillanatban. Vissza akarja kapni Harryt, és vissza is fogja!  

Astoriától sikerült pár apróságot megtudnia erről az életéről, mint például, hogy a Durmstrangba járt iskolába, de a nőt azért mégsem kérhette meg arra, hogy segítsen neki visszajutni egy másik világba és újra találkozni a szerelmével – aki nem Astoria. Először is arra kellett rájönnie, hogy hogyan alakult ki ez a rettenetes helyzet, és ami még fontosabb, hogyan kéne visszacsinálni. Ehhez pedig szüksége volt egy olyasvalakire, aki elég csűrcsavaros elmével rendelkezik, hogy megfejtse a rejtélyt, mert Draco hamar felismerte, hogy a saját szerény képességeivel nem fogja tudni ezt megoldani.

  – Most már árulja el, mit akar tőlem, Mr Malfoy! – mondta Hermione a capuccinóját kevergetve, amire Draco hívta meg egy kávézóban.

– Nos, lehet, hogy hihetetlenül hangzik majd, amit mondani fogok, sőt, egész biztos, de arra kérem, hallgasson végig. És ha tud, kérem, segítsen.

Ezután őszintén elmondott neki mindent. Hermione összefont karral hallgatta.

– Meglehetősen élénk a fantáziája, Mr Malfoy. Vagy a Kész átverés show meghonosítását tervezi a varázsvilágban?

– Én... nem, én igazat mondtam! Tudom, hogy nehéz elhinni...

– Nagyon nehéz elhinni.

– Bebizonyítom, hogy minden úgy történt, ahogy mondtam – erősködött Draco, és hozzáérintette a pálcáját a halántékához, majd egy ezüstös szálacskát húzott ki onnan. – Ez itt a Harryvel közös emlékeimből néhány, nyugodtan megnézheti őket. Azzal nyilván maga is tisztában van, hogy emlékeket nem lehet hamisítani; ez Clearmind axiómája – emelgette a szemöldökét, és büszke volt magára, hogy egy kicsit villoghat a nő előtt a tudásával.

– Jól van, megnézem – egyezett bele Hermione nagy nehezen, aztán magához hívta a pincérnőt. – Idehozna nekünk egy üres levesestálat, ha kérhetném?

A pincérboszorkánynak a szeme se rebbent, egy intéssel kilebegtetett a konyhából egyet. Draco beleejtette az emlékeket, Hermione pedig fölé hajolt, és elmerült benne. Pár perc múlva visszatért, és elgondolkodva vakargatta az állát.

– Komolynak látszik az ügy – szólalt meg végül.

– Most már hisz nekem?

– Muszáj leszek – felelte Hermione savanyúan. – Van elképzelése, hogyan kerülhetett ide?

– Nincs.

– Mi az, ami legutoljára történt az ön világában?

Draco elvörösödött.

– Összevesztem Harryvel.

– Kicsit bővebben? Min vesztek össze?

– Az nem olyan lényeges.

– Dehogynem lényeges.

Draco mordult egyet.

– Azon kaptunk össze körülbelül ezredjére, hogy Harry azt szerette volna, ha a nyilvánosság előtt is felvállalnám a kapcsolatunkat. De én nem akartam feladni a nyugodt életemet. A háborút követően végre lecsendesedtek a kedélyek, és a szüleimmel is sikerült elhitetnem, hogy azért nem házasodom még meg, mert nem találom az igazit. Közben meg Harryvel elvoltunk a magunk kellemes kis világában. Nem értem, miért akarta ezt Harry mindenáron felrúgni. Azt mondta, önző vagyok, erre én mérgemben azt találtam mondani neki, hogy bárcsak sosem ismertem volna.

– Hm, ez érdekes, ugyanis ebben a világban önök nem ismerték egymást személyesen.

– Jaj, ne. Lehet, hogy valahogy valóra vált a kívánságom?

– Nem kizárt.

– De hát hogyan?

Hermione megvakarta a fejét.

– Végrehajtott közben valamilyen varázslatot?

– Tudtommal nem – felelte Draco.

– Nem volt sugárzó anyag közelében? Mint például uránium, plutónium?

– Merlinre, dehogyis!

– Nem volt aznap születésnapja?

– Nem.

– Nem volt aznap szökőnap?

– Nem, akkor is november volt, mint most.

– Akkor nem tudom, több ötletem nincs – vont vállat Hermione tanácstalanul.

– Kérem, azért tud nekem segíteni? – kérdezte reménykedve Draco.

– A kérdés inkább az, hogy akarok-e. – A nő tekintete szinte keresztüldöfte Dracót.

– És ömm, akar?

– Nem.

Draco állkapcsa megfeszült.

– És mivel tudnám rávenni, hogy mégis akarjon? Annyit fizetek, amennyit csak szeretne.

– Nincs szükségem a pénzére! – csattant fel Hermione.

– Azt azért elárulná, hogy miért nem akar segíteni?

– Rettenetes dolgokat művelt a háború alatt, aztán a családjával mindent megúszott. Először is, azt tudja, hogy ebben a világban miért a Durmstrangba járt és nem a Roxfortba?

Ez Dracót eddig nem érdekelte.

– Miért?

– Mert az apjáék rájöttek, hogy náluk van Voldemort lelkének egyik darabja egy naplóba zárva, ami horcruxként funkcionált a számára. Hosszan és aprólékosan előkészíthették a Sötét Nagyúr visszatérését. Önnek ebben az volt a feladata, hogy híveket gyűjtsön neki ott külhonban. Nem tudom, hogy mentek abban a másik világban a dolgok, de itt Voldemort hatalomra került egy olyan háború után, amelyben szinte kiirtotta a világos oldalt. Az volt az egyetlen reményünk, hogy Harry eljátszotta, hogy a Sötét Nagyúr oldalán áll. Borzasztó nehézségek és veszteségek során sikerült csak elpusztítania őt.

– Azt mondta, veszteségek?

– Igen, Harry elvesztette a jobb kezét és a halálból tért vissza. Mindezt azért, mert ön...

– Azt nem én tettem, értse már meg! Nem az a Draco Malfoy, aki most itt ül önnel szemben! És ha jól értelmezem, az önök világában is a szüleim kényszerítettek.

– A mi világunkban is? Á, ezek szerint az önök világában is háború dúlt, és abban is szerepet vállalt a sötét oldalon. Szép. – Draco a haját tépte volna. – Persze foghatja az egészet a szüleire is – folytatta Hermione, mire a férfi keze ökölbe szorult. – És most arra kér, hogy segítsek visszacsinálni, azt, amit abban a másik világban, ahol elvileg boldog volt Harryvel, tönkretett? Talán az a Harry most, hogy ön nincs a képben, boldogabb – jegyezte meg a nő gúnyosan.

– És az nem számít, hogy én boldog vagyok-e? – bukott ki Dracóból.

– Őszintén érdekli a véleményem a boldogságáról?

– Én szeretem Harryt, és odaát már együtt is éltünk! Vissza akarom őt kapni! Vagyis vissza akarok menni hozzá a saját világomba! – kiáltotta Draco kétségbeesetten.

– Nem akarok segíteni önnek, Draco Malfoy, mert akárhogy is nézem, megérdemli, amit kapott. Különben is, ön kívánta azt, hogy bár sosem jöttek volna össze Harryvel, most csak teljesült a kívánsága. – Draco leeresztette a vállát. – Mégis segítek.

Draco erre felkapta a fejét.

– És... mi okból, ha ennyire elítél engem? – kérdezte.

– Mindenki megérdemel még egy esélyt – felelte Hermione rezignáltan.

– Köszönöm – felelte Draco halkan.

– Még ne köszönjön semmit, korántsem biztos, hogy bármit is ki tudunk találni. De megpróbálhatok utána olvasni a témának, hátha kiderítek valamit.

– Nagyon szépen köszönöm – lehelte Draco hálásan.  

Egy hét múlva ugyanott, ugyanakkor találkoztak. A különbség csak annyi volt, hogy most odakint zuhogott az eső. Draco aggódva várta Hermionét, és közben kibámult az ablakon, bár sok mindent nem láthatott, mert a lecsorgó esővíz elhomályosította a kilátást. Percre pontosan a megbeszélt időpontban Hermione egy pukkanással megjelent.

  – Sikerült valamit kiderítenie? – kérdezte Draco félve, miután rendelt neki egy capuccinót.

– Nos, az a helyzet, hogy alternatív világokba utazással csak a könyvtárak fikció részlege foglalkozik.

– De én igazat mondtam! Én tényleg nem ide tartozom!

– Nyugalom, hiszek magának – emelte fel Hermione a tenyerét. – De elképzelésem sincs, hogyan kerülhetne vissza a saját világába. Bárcsak segíthetnék. Sajnálom – tette hozzá őszinte sajnálattal.

Draco kétségbe esett.

– De nekem vissza kell kapnom Harryt! Mi összetartozunk! Az nem lehet, hogy nincs semmilyen módszer, amivel visszajuthatnék a vele közös életembe!

– Pedig nagyon úgy néz ki – mondta Hermione csendesen.

Draco emésztette egy darabig a hallottakat.

– Akkor ebben a világban fogunk megint összejönni! – döntötte el. Hermione összevonta a szemöldökét.

– Egy pillanat – mondta a fiatal nő. – Harry már nős. Ginny Weasley a felesége. Jobban mondva Ginny Potter.

Draco undorodó arcot vágott.

– Ezt eddig miért nem említette?

– Nem kérdezte. Mindenesetre maga is házas. Ugye, nem akar mindjárt két házasságot is felrúgni? – nézett rá vádlón.

– Nem érti? Harrynek én vagyok az igazi! Ebben a világban csak azért jött össze Ginnyvel, mert nem ismert engem. De most már tenni fogok róla, hogy...

– Én ebben nem szándékozom részt venni – jelentette ki Hermione kategorikusan.

– De miért nem? – kérdezte Draco kétségbeesetten.

– Abban akartam segíteni, hogy ön visszakerüljön az eredeti világába és mindkét helyen visszaálljon a rend, nem abban, hogy elkezdje itt a saját tetszésére formálni mindenki életét! Ginny a sógornőm és egyben a barátnőm is. Boldog Harryvel, és én nem fogok asszisztálni hozzá, hogy maga szétrobbantsa a házasságát. Sajnálom.

Draco mérgesen fújt egyet. Ezek szerint a saját kezébe kell vennie az ügyet. Így is jó.

Másnap hétfő volt, első nap az új munkahelyen, azaz a Mágiaügyi Minisztériumban. Draco, mint mindig, kifogástalan eleganciával öltözött fel. Miközben Astoria a nyakkendőjén végezte az utolsó simításokat, azon gondolkodott, hogy ha igaz, amit Hermione a háborúban játszott szerepéről mondott, nem számíthat meleg fogadtatásra. Ráadásul apja szerezte neki az állást, és ezzel valószínűleg mindenki tisztában lesz. Gyűlölni fogják, de minimum tartják majd tőle a távolságot. De Dracót nem érdekelte, lepergett róla az ilyesmi, sőt, még egy kis hajfénybűbájt is kiszórt magára, hogy lehetőleg a külsejére is irigykedjenek. Talán túlságosan is félvállról vette az egészet, de sokkal jobban foglalkoztatta, mi lehet Harryvel.

A látogatók bejáratát használta, regisztrálták, azután belépett a liftbe. Úgy volt, ahogy sejtette; aki csak a közelébe került, elnémult, távolabb lépett, vagy pókerarccal köszönt. Draco oda sem bagózott rájuk. Aztán már csak azt vette észre, hogy a lift kiürült, majd beszállt egy fekete hajú fiatalember. Odapillantott: egek, Harry volt az! És milyen divatosan nézett ki. Nem olyan csórónak, mint amilyenre Draco emlékezett. Meglódult a szívverése.

Draco köszönt neki, és bemutatkozott. Harry egy lapos pillantással végigmérte.

– Harry Potter, aurorparancsnok – felelte, mire Dracónak kikerekedett a szeme. Jól felvitte Merlin a dolgát, a másik univerzumban vagy hol csak egy auror volt a ranglétra legalján, gondolta. Harry nem nyújtott kezet, ezt Draco kicsit zokon vette. – Első nap a munkában? – kérdezte aztán a férfi.

– Igen – felelte Draco. – Uram – tette még hozzá kicsit megkésve. Nyilván nem volt hozzászokva, hogy uramozza Harryt, de ez itt most kínosan jött ki. Harry azt fogja hinni, hogy semmibe veszi a tekintélyét. Draco már izzadni is kezdett.

– Akkor sok sikert – felelte Harry kimérten, majd kiszállt a második emeleten.

Nem lesz könnyű menet, morfondírozott Draco, de legbelül boldog volt, amiért a sors mégis úgy rendelte, hogy egy helyre kerüljenek. Ő is kiszállt ugyanazon a szinten.

Miután elintéztek minden formaságot, Draco elé zuhintottak egy embermagas halom aktát, elmagyarázták, mit kell vele csinálnia, és már dolgozhatott is.

– Ha készen van, kérem, vigye be a parancsnoknak – tette még hozzá a kövérkés titkárnő, majd kurta lábain kidöcögött az irodából, és bevágta maga mögött az ajtót.

Draco soha életében nem dolgozott még ilyen gyorsan. Nem csak azért, mert még soha életében nem dolgozott, hanem mert ritka csodás alkalom kínálta magát a Harryvel való találkozásra. Csupán csak be kell darálnia ezt az ikszezer darab aktát...

Amikor dél körül végre a végére ért, kiropogtatta a hátát, felmarkolta a halmot, és diadalittasan átment Harryhez.

– Szabad! – jött odabentről Harry hangja. Draco beegyensúlyozott.

– Á, köszönöm, tegye csak le kérem arra az asztalra – mondta Harry anélkül, hogy odanézett volna, mert épp körmölt valamit.

Draco letette a halmot, aztán csak állt ott, és alig bírta levenni a szemét Harryről. Gondosan beállított frizura, eszméletlenül szexi fekete öltöny, és azok a gyönyörű kezek... Művésznek kellett volna mennie. Harry ekkor kitörte a pennája hegyét. Draco elvigyorodott; talán zavarban van, gondolta magában gonoszul. Harry mindig is olyan könnyen zavarba jött. Ó, és pont most kellett felnéznie – épp elcsípte Draco galád kis mosolyát. Most már Merlin se mossa le róla, hogy Draco semmibe veszi a tekintélyét. Ami igaz is volt, de akkor is.

– Ideadná, kérem azt a pennát? – kérdezte Harry a messzebb lévő tartóra mutatva. Draco készségesen odaugrott, kiemelt belőle egy pennát, és átnyújtotta. Közben összeért a kezük, bár ez nem volt teljesen véletlen, Draco részéről legalábbis abszolút szándékos volt. Harry összerezzent az érintésre, aztán kirántotta Draco kezéből a pennát, és egyből írni kezdett. Utána rájött, hogy meg is kellene mártani. Vörösödő fejjel mártotta meg, közben Dracóra pillantott.

– Köszönöm, ha nincs itt más dolga, akár el is mehet – mondta élesen. Dracónak éppenséggel lett volna, például megragadni Harryt, az asztalra ültetni, forrón megcsókolni, levetkőztetni, és így tovább, ahogy az már lenni szokott...

– Nincs – felelte, majd egy torokköszörülés után kisomfordált az ajtón, azon morfondírozva, vajon miért nem használt Harry begyűjtőbűbájt. Lehet, hogy annyira zavarban volt, hogy azt is elfelejtette, hogy kell?

Igen vidáman tért vissza dolgozni.

Délben leballagott a minisztérium kantinjába, és amikor egymagában leült enni, alaposan körbekémlelt, hátha Harry is ide jár ebédelni. És valóban: néhány nagykutya gyűrűjében hamarosan szeretett aurorparancsnoka is megérkezett. Draco nem átallotta egész étkezés alatt stírölni. Egy idő után Harrynek is feltűnt, hogy bámulja. Eleinte még szemlátomást próbálta figyelmen kívül hagyni a dolgot, de mesterkéltebb lett a viselkedése, aztán amikor már sokadszorra találkozott a tekintetük, Harry fennhangon megkérdezte a mellette ülő férfit, hogy eljön-e a következő hónapban megrendezendő jótékonysági bankettre. Ezt követően élénk beszélgetésbe merült a férfival, akihez tüntetően oda is fordult. Draco csak mosolygott magában. Jössz te még az én utcámba, gondolta, és kihúzta magát.

Másnap Draco egyfolytában azon törte a fejét, hogy miként kerüljön Harryvel kontaktusba. Az első adandó alkalommal írt egy kis üzenetet, papírrepülőt hajtogatott belőle, és a munkahelyi rendszerben útnak eresztette Harrynek. Persze gondosan ügyelt rá, hogy csak a címzett tudja elolvasni, és hogy a biztonság kedvéért utána még meg is semmisüljön a levélke.

„Szép időnk van."
D. Malfoy

A válasz hamarosan megérkezett.

„Köd van, Mr Malfoy. Most pedig, ha nincs elképesztően fontos közlendője, hagyjon dolgozni."
H. Potter

Draco csak vigyorgott és pennát ragadott.

„Ráborult a tinta a bájitalgyárral kötött szerződésre. Mit csináljak? (Apropó, nagyon jól áll magának ez a fekete öltöny, kiemeli a szeme színét.)"
D. Malfoy

„Hát takarítsa le a varázspálcájával, ismer pár bűbájt, nem? (Apropó, nem kedvelem a hízelgést. Az őszinteséget többre értékelem.)"
H. Potter

„Már mindent megpróbáltam, a tinta nem tűnik el. (Jobban meggondolva nem is áll olyan jól önnek a fekete. Sápasztja. Kicsit úgy néz ki benne, mint egy hulla.)"
D. Malfoy

„Akkor hagyja úgy, annyitól még nem megyünk falnak. (Igazán köszönöm az őszinteségét.)
H. Potter

„De az egyik szerződő félnek a teljes neve olvashatatlan lett. (Igazán szívesen. Máskor is nyugodtan számíthat rám. Például a nyakkendője is olcsó gagyinak tűnik.)
D. Malfoy

„Oldja meg valahogy, ennyire talán még képes! (Tényleg gagyinak néz ki? Pedig tizenhárom galleon volt.)
H. Potter

„Nem sikerül. Annyira sajnálom, hogy képtelen vagyok megoldani ezt az egyszerű problémát. (Úgy áll önnek, mint hegyi trollnak a tüllszoknya. Fogadni merek, hogy valami Snájdig Rucik színvonalú helyen vette.)"
D. Malfoy

„Ne akarja, hogy én menjek oda eltűntetni azt a pacát! (Mi a baj a Snájdig Rucikkal? Amúgy ajándékba kaptam.)"
H. Potter

„Sajnos azt hiszem, mégiscsak magának kellene átjönnie. Így mégsem maradhat ez a szerződés, vagy igen? (Inkább meg sem kérdezem, kitől kapta. És ha ajándék volt, honnan tudja, mennyibe került?)"
D. Malfoy

„Nem, nem maradhat úgy... (Rajta maradt az árcédula.)"
H. Potter

„Akkor tárt karokkal várom. (A Shanda és Sheymesh-ben kell vásárolni. Egyszer elmehetnénk oda együtt is. Majd én segítek válogatni, ha már a saját ízlésére nem számíthat.)"
D. Malfoy

Draco irodájának ebben a pillanatban kivágódott az ajtaja, és megjelent benne egy mogorva tekintetű Harry Potter.

– Hadd lássam azt a szerződést! – mennydörögte. Draco elébe tolta. Harry alaposan szemügyre vette a szóban forgó tintapacnit, és próbaképpen ráküldött egy egyszerű tisztítóbűbájt, minek hatására a folt eltűnt a pergamenről. Harry halálosztó arckifejezéssel nézett Dracóra.

– Biztosan az új munkahely miatti izgalom az oka, különben magam is meg tudtam volna csinálni – vigyorgott Draco.

– Ne merjen még egyszer ilyen pitiáner dolgokkal ideugrasztani, megértette?! – ordította Harry válaszképpen. Az íróasztalon álló vizespohár elrepedt.

– Tényleg nagyon sajnálom. Azt hittem, fontos – felelte Draco ártatlan arccal.

Harry egy talárlebbenéssel az ajtónál termett, de az utolsó pillanatban még visszafordult.

– Ömm... hol is van az a Shanda és Sheymesh?

– Az Abszol-úton, uram.

– Persze, persze, tényleg – bólogatott Harry, aztán kiment, és lendületesen bevágta maga mögött az ajtót.

Draco önelégülten vigyorgott. Aztán lassan lefáradt az arcáról a mosoly, mert rájött, hogy hiába sikerült kontaktusba kerülnie Harryvel, a munkahelyi levelezés nem valami hatásos módszer a meghódítására. Újabb lehetőséget kellett kiagyalnia.

Hetek teltek el szinte eseménytelenül. Draco még csak annyit sem ért el, hogy tegeződhessen Harryvel. Párszor ugyan hozzáért a keze, amikor odaadott neki valamit, küldött még néhány bolondos üzenetet és a kantinban is kitartóan szemezett vele – aminek az lett a vége, hogy Harry inkább mindig úgy ült, hogy háttal legyen neki –, de komolyabb előrelépést nem sikerült felmutatnia. Sebaj, Harry hátsó felét is imádta nézni, amikor a fiatal férfi felállt a székéről. Ilyenkor mindig visszaemlékezett, milyen is volt belemarkolni abba az izmos, kemény popsiba, és ettől elöntötte a szomorkás nosztalgia. Na de őt sem akármilyen fából faragták. Eldöntötte, hogy elég az előjátékból, ideje a tettek mezejére lépni.

Kivárt egy alkalmat, amikor csak ketten utaztak a felvonóban, és akkor egy nonverbális bűbájjal elrontotta a liftet.

– Az első és a második emelet közti földszakasz – mondta be a monoton női géphang, hogy hol vannak. – Sajnálom, uraim, a felvonó ismeretlen okból működésképtelenné vált.

– Na, már csak ez hiányzott – mordult Harry.

Dracónak feltűnt, hogy Harry újabban mintha kerülte volna a lehetőségét, hogy kettesben maradjon vele, de most nem menekülhetett. A szeme sarkából bámulni kezdte őt, így észrevette, hogy Harry is ugyanezt teszi, és amikor összetalálkozott a tekintetük, Harry megint mereven előrenézett. Sebaj, ő folytatta a stírölést.

– Draco, megtenné, hogy nem bámul engem folyton? – kérdezte Harry továbbra is az ajtót nézegetve.

– Tudja, parancsnok, a szemem önálló életet él. Nem hallgat rám.

Harry mérgesen fordult feléje.

– Tessék? Maga szórakozik velem?

– Ó, bárcsak szórakozhatnék. Igen, igazán jól elszórakoznánk mi ketten – mondta Draco Harry ajkának, mire Harry szeme elkerekedett.

– Mit... mit akar tőlem?!

– Soroljam? – kérdezte Draco egy sokat sejtető félmosollyal.

– Jól értelmezem, ön most flörtöl velem? – kérdezte Harry felháborodva.

– Nem is tudom. Ez már vajon flörtnek számít? – kérdezett vissza Draco egy kis megjátszott bizonytalansággal.

– Igen, szerintem ez már flört – válaszolta a lifthez tartozó géphang ugyanabban a tónusban, amiben az emeleteket szokta bemondani.

– Akkor flörtölök önnel, Mr Potter – döntötte el Draco.

– Lift, maga csak ne szóljon bele! – kiáltotta Harry a plafonnak.

– De szép is a bimbózó szerelem – jegyezte meg a lifthang.

– Itt nem bimbózik semmi! – mérgelődött Harry. – Több tiszteletet, ha kérhetném! Hogy képzelik ezt? Különben is, Draco, magának felesége van, ha jól tudom!

– Rájöttem, hogy rossz döntést hoztam, amikor engedtem a társadalmi nyomásnak és megnősültem. Az érzéseit nem tagadhatja le az ember örökké. Már válófélben vagyok – hazudta Draco.

– Ez igazán sajnálatos – felelte Harry gúnyosan.

– Pedig jól beszél – szólt közbe a lifthang.

– Csend legyen! – szegezte Harry a plafonra a pálcáját.

– Senkinek nem kellene elnyomnia a hajlamait, mert az mindenféle bajokat okozhat, például agressziót, ahogy látjuk is – mondta Draco.

– Nem vagyok agresszív! – ordította Harry, aztán az ajkába harapott.

– Szerintem igen, Mr Potter – mondta a lifthang. – Ha szabad megjegyeznem, szerintem elnyom valamit.

– Nem nyomok el semmit, világos? – mondta Harry most már visszafogottabban, de olyannak hatott, mint egy kitörni készülő vulkán.

– Talán nem is tud róla, hogy elnyom valamit – jegyezte meg Draco. Harry szeme szikrákat szórt, amikor ránézett. – A szexuális frusztráció alattomos módon támad, jól mondom, kedves lift?

– De még mennyire. Ha tudná, mi mindent láttam én már ebben a szűk kis...

– Ebből elég! – kelt ki magából Harry, és Dracóra szegezte a pálcáját. – Fogják be mind a ketten!

– Tipikus – mondta Draco sztoikus nyugalommal.

– Tipikus – visszhangozta a lift egyetértően.

– Nem nyomok el semmit, mert nincs mit elnyomnom! És hagyják abba ezt a nevetséges konspirációt!

– A merev tagadás az egyik legnyilvánvalóbb tünet – bólogatott Draco a torkának szegeződő pálcát nézve.

– Mit kellene tennem, hogy abbahagyják végre ezt az ostobaságot?

– Mondjuk, beadhatná a derekát – vetette fel Draco udvariasan, egy kis félmosollyal. – Azóta próbálom a tudtára adni az érzéseimet, hogy egyáltalán megismertem. Lehet, hogy fel sem tűnt még önnek? Ha végre beadná a...

– Látja itt ezt a kezet? – emelte fel Harry a jobb kezét. – Mágikus művégtag, szinte olyan, mint az eredeti. A különbség csupán csak annyi, hogy elképzelhetetlenül erős, és pont olyan nehezen hallgat rám, mint magára a szeme. Néha önálló életet akar élni, például vallatáskor, vagy kritikus helyzetekben, mint a mostani is. Ha tovább feszíti a húrt, nem ígérhetem, hogy nem kapja el és szorítja meg valamely nélkülözhető testrészét helyrehozhatatlanul – mondta vérszomjasan.

Draco mohón nézett rá.

– Ne csak mondja – lehelte, és már Harry dereka után nyúlt volna, de Harry gyorsabb volt, és félreugrott.

– A sárkányragyát fogja mindjárt megkapni, ha nem uralkodik magán! – kiáltotta, és a jobb keze fenyegetően ökölbe szorult.

– Az ön közelében meglehetősen nehéz az ilyesmi.

– Akkor egyszer s mindenkorra tisztázzuk – kapta el Harry Draco ruháját, és annál fogva egészen közel húzta magához a férfit –, én boldog vagyok a feleségemmel. Minden tekintetben! – tette még hozzá Draco megremegő szemöldökét látva. – Ön pedig ezentúl nem flörtölget velem, nem ér hozzá a kezemhez, sem a derekamhoz, sem más egyebemhez, nem küldözget idióta leveleket és a kantinban sem próbál többé szemezni velem! Megértette? Különben ki lesz rúgva! – Egészen kifulladt, mire végigmondta.

Szereti kéretni magát, állapította meg magában Draco Harry ajkát nézegetve.

– Megértettem – mormogta, de titkon már azon járt az esze, hogy milyen új udvarlási módszert vethetne be, ami kívül esik a felsoroltakon. Ekkor Harry elengedte, ő pedig szinte összerogyott.

– És vegye le a rontást a liftről! Tudom, hogy maga volt!

Draco kelletlenül engedelmeskedett.

Jó, rendben, minden út Roxmortsba vezet, ismerte fel Draco, miközben a lila falat bámulva feküdt este az ágyban. Astoria sértődötten feküdt neki háttal, miután ő visszautasította az intim közeledését. Radikális megoldásra van szükség, döntötte el. Elvégre Harry úgyis mindig azt akarta, hogy vállalja fel a kapcsolatukat. Széles vigyor terült el az arcán.

Másnap péntek volt, a mágiaügyi miniszter jótékonysági bankettjének napja, amire minden dolgozó hivatalos volt, és még vendégek is érkeztek. Draco a lehetetlenségig kicsípte magát – a szemszínéhez passzoló szürke öltönyt vett fel, ami a hátsóján megfelelően feszült, hozzá királykék nyakkendőt, és kicsit több hajfényt szórt ki a megszokottnál.

Délután, a nagy esemény kezdetekor lesétált a minisztérium nagytermébe. A helyiség szolid díszítést kapott, abban a témában, amellyel maga a bankett is kapcsolatos volt – gyűjtés a kihalófélben lévő egyszarvúak javára. Körben svédasztalok álltak, és további asztalok, melyekhez le is lehetett ülni. Draco vett magának egy tányért, és ráhalmozott pár szendvicset, aztán leült egy központi helyen lévő asztalhoz, és várt. Ám enni egyáltalán nem tudott, mert a gyomra pontosan akkora volt, mint az olajbogyószemek, amiket ide-oda tologatott. Nézegette az embereket; a sok nagykutya mind egy csomóba tömörülve beszélgetett, tányérjukon kaviárral, arcukon tömény unalommal. Aztán megjelent a színen Harry is, és leült egy messzebb lévő helyre. Dracónak fájdalmasan nagyot dobbant a szíve. Egy pillanatra belényilallt a bizonytalanság, hogy nem iszonyú nagy baromság-e, amire készül, és végül is egyetértett magával abban, hogy de igen, úgyhogy felállt. A szék hangosan karistolta a padlót, de csak pár helytelenítő tekintet villant felé. Draco félretolta a tányérokat, és felmászott az asztalra. Egyre több dolgozó fordította oda a fejét; páran nevettek, néhányan csak felvont szemöldökkel várták, mi sül ki ebből. Aztán Draco a torkához emelte a pálcáját.

– Sonorus! – kiáltotta.

Harry is odanézett, és felvonta egyik szemöldökét. Helyes, gondolta Draco dübörgő szívvel, és hozzákezdett.

– Kedves egybegyűltek! Egy kis figyelmet kérek!

Erre már mindenki elcsendesedett, és egy emberként fordult feléje. Draco érezte, hogy legördül a gerince mentén egy izzadságcsepp, de összeszedte magát, és megköszörülte a torkát.

– Csak azt akarom mondani, hogy... szeretni néha nehéz. Néha minden türelmünket össze kell kaparnunk, ha reggel bedagadt szemmel rájövünk, hogy a szerelmünk már megint tegnapra kéri a kimutatást, vagy összekeverte az aktákat, amiket mi olyan gondosan, röpke kétheti munkával válogattunk szét.

Hárman felnevettek, a többség viszont csak rezignáltan hallgatott.

– Vagy ha olyasmit szeretne nagyon, amit mi egyáltalán nem... – komolyodott el aztán. – De kárpótol a szeme csillogása, amikor kiderül, hogy a kedvence van ebédre a kantinban. Kárpótol még akkor is, ha csak távolról csodálhatjuk azt a zöld szempárt, mert minden rá vetett pillantás bűn. Én már nem tudom, mi történik velem, és nem is értem, de már nem is akarom megérteni, mert ezt nem érteni kell; érezni kell! Ezt a mindennél hatalmasabb dolgot, amiért hajlandó lennék akármennyi bűnt elkövetni és akárhány poklot bejárni. De hogy is lehet bűnös az, ami ennyire gyönyörű? Harry! Tudom, hogy utálsz, mert rengeteg rossz dolgot követtem el az életben, de azt akarom, hogy tudd, nem vagyok rossz ember! Képes vagyok szeretni! Szeretni... téged! Csak és kizárólag téged! Kérlek, te se hazudj tovább magadnak, tudom, hogy nem a nőket szereted!

Mintha tűt karcoltak volna végig egy hanglemezen, egyszeriben fagyos csend kerekedett. Aztán az egyik titkárnőnek torkán akadt a falat, és hangosan harákolni kezdett, egy másik hisztérikusan felnevetett, a mágiaügyi miniszter dermedten bámult rá, míg mások Draco és Harry közt jártatták a tekintetüket Harry reakcióját várva. Harry jobb kezében ekkor darabokra tört a kristálypohár, és a férfi felállt az asztaltól.

– Ez nevetséges, Draco Malfoy – mondta. – Nem tudom, hogy veszi egyáltalán a bátorságot... – hebegte, aztán egy rántással megigazította a ruháját. – Remélem, ezt csak viccnek szánta, de igazából mindegy is, mert nem vagyok vevő a poénjaira. Azonnali hatállyal el van bocsájtva – jelentette ki, majd távozott a helyszínről.

Draco leforrázva nézett utána. Az emberek összesúgtak, ő pedig legszívesebben Cruciatust szórt volna mindenkire. Aztán Exmemoriamot.

Minden reménye odalett. Ez volt az utolsó ötlete arra, hogy miként hódíthatná meg Harryt, és most már ez is kútba esett. A szíve szabályosan fájt a mellkasában, miközben újdonsült munkanélküliként hazafelé baktatott a téli hidegben. Direkt nem hoppanált vagy használta a kandallót, mert ki akarta szellőztetni a fejét, lehetőleg Astoriától távol. Letörten rúgott bele a lehullott falevelekbe, amiket a szél hordott egy csomóba. Bárcsak tudná, mitévő legyen. Nagyot sóhajtott, és felnézett a koszos felhőkkel borított égre.

Eltöprengett, hogy az eddigi módszerei miért vallottak kudarcot. Hiszen Harrynek valójában ő az igazi. Lehet, hogy most épp Ginnyvel van, de akkor is ő, Draco rendeltetett neki. Legalábbis ennek így kellett volna lennie. Előbb-utóbb ezt Harrynek is fel kellett volna ismernie. Egy kicsit sétált még, mert járás közben mindig jobban tudott gondolkodni. Abban az utcában csatangolt, amelyből a Minisztérium titkos bejárata nyílik. Elcsodálkozott, milyen más ebben a világban minden; ahol egy üres bódéra emlékezett, most csillogó-villogó cukrászda állt, ahol pedig üzletek voltak, most irodaházak pöffeszkedtek. Nem nagyon tetszett neki ez a másik világ. De talán csak mert nem volt vele Harry...

Ekkor a kirakatok felé tévedt a tekintete, és meglátta Harryt meg Ginnyt, amint egy szőnyegbolt kínálatát szemlélik, és erősen gesztikulálva beszélgetnek. Biztosan azt vitatják meg, melyik szőnyeg passzolna a házukba, gondolta Draco keserűen. Most ő tehetné ezt Harryvel, ha nem hagyja el a száját az az ostoba kívánság. Hogy hogy a Merlin haragjába vált valóra, arra azóta sem jött rá, de valóra vált, és most Draco itt állt, végignézve, ahogy Harry valaki mással folytat ilyen intim megbeszéléseket. Ezt már nem bírta tovább, egy nagyot köhintve elsietett mellettük. Harry és Ginny meglepetten pillantottak hátra.

A szíve összefacsarodott. Harry boldog Ginnyvel, bármennyire is fájt, muszáj volt ezt elismernie. És bármennyire is borzalmasan fájt, azt is el kellett ismernie, hogy ő ebbe az idillbe nem illik bele. Igaza volt Harrynek, eddig mindig csak önmagára gondolt, de most már talán végre azt is figyelembe vehetné, mit akar a másik. Hiszen szemlátomást csak ő, Draco akarja a kapcsolatot. Mi van, ha Harry ebben a másik világban tényleg Ginnyhez tartozik? Hogy így jó neki? A falevelek elhomályosultak előtte, amikor eldöntötte, hogy életében először azt fogja nézni, mi a jó Harrynek.

Belegondolt, milyen lesz Harry nélkül az élete. Nem lesz több szex a mellékhelyiségben. Sem a szőnyegen, sem az asztal alatt. Nem lesz közös főzőcskézés meg lerészegedésbe torkolló kviddicsnézés. De nem lesz több veszekedés sem azon, hogy ő mikor vállalja már fel nyilvánosan a kapcsolatukat. Rájött, hogy kétféle katasztrófa történhet az emberrel: ha nem teljesül a vágya, és hogyha igen. Talán mostantól üresebb lesz az élete. Talán értelmetlenebb is. Talán egy kicsit bele is fog halni. De Harry boldog lesz, és csak ez számít.

Amikor reggel felébredt és kinyitotta a szemét, először fel sem tűnt neki az ezüst-zöld színű fal. Aztán amikor jobban megnézte és rájött, hogy az ezüst-zöld szín az bizony nem lila, arra gondolt, talán Astoria akar a kedvében járni. De amikor fordult egyet, és kedvenc fekete bútorait látta meg, azonnal felült, hogy rendesen körülnézhessen. Egek, a régi szobája! És mellette az ágyon a régi Harry! Micsoda? Harry?

– Ó, Draco! – ugrott a nyakába a fiú, aztán úgy megcsókolta, hogy Dracónak a szeme is kiguvadt. Alig hitte, ami történik vele. De Harry valahogy zaklatottnak tűnt. Draco visszanyelte a rengeteg kérdését, és inkább Harryvel foglalkozott.

– Mi a baj? – kérdezte tőle megnyugtató hangon, amikor el tudott szakadni az ajkától, és hátrasimított pár tincset az arcából. De rég látta már ezt az arcot. Mintha egy örökkévalóság telt volna el közben.

– Valami rosszat álmodhattam – felelte Harry. – De olyan valóságosnak tűnt.

– Mit álmodtál?

– Azt, hogy reggel felébredtem, és egy másik valóságban kötöttem ki. Aurorparancsnok voltam, fantasztikus karriert értem el, de... Ginny Weasley volt a feleségem! El tudod ezt képzelni? – kérdezte feldúltan.

Draco el tudta. De még nem mondott semmit.

– Aztán meg, mi ketten utáltuk egymást, és neked is volt feleséged! De egyszer csak udvarolni kezdtél nekem, én viszont még emlékeztem az esti vitánkra – nevetett Harry idegesen. – És habár minden vágyam az volt, hogy elfogadjam a közeledésedet, mégis folyton elküldtelek a fenébe. De olyan szépen felépített karrierem volt, mint amilyen ebben az életemben soha, és féltem, ha kiderül, hogy meleg vagyok, oda lenne az egész. Gonosz voltam; miután szerelmet vallottál nekem, még ki is rúgtalak, mert a beosztottam voltál! De már aznap megbántam az egészet, és nyomban el is mondtam Ginnynek, hogy nem vagyok képes tovább hazugságban élni. Az utcán mondtam el szegénynek, egy szőnyegbolt kirakata előtt, képzelheted... Draco – nézett a szemébe Harry –, most már tudom, mit éreztél, amikor nem akartad nyilvánosan felvállalni a kapcsolatunkat. Én is pontosan ezt éreztem az éjjel. Azaz... röhejes, de azt hittem, hogy az ott a valóság, és én átkerültem valami alternatív világba. Egy olyanba, ami akkor alakult volna ki, ha mi ketten sosem jövünk össze. Ugyanis... este a veszekedésünk után magamban én is azt kívántam, hogy bár sose ismertelek volna. Draco, én annyira sajnálom!

Draco átölelte, és mosolyogva megsimította a hátát. Határtalanul megkönnyebbült.

– Tudod, én is valami hasonlót álmodtam – mondta, amikor elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézzen, azután ő is elmondott mindent, ami történt vele.

– Akkor ugyanazt álmodtuk, vagy benne voltunk egymás álmában? Vagy nem is álom volt? – nézett nagyot Harry.

– Végül is mindegy. Az a lényeg, hogy eldöntöttem, felvállalom a kapcsolatunkat. Még ma bejelentem a szüleimnek, azután...

– Nem! Nem engedem! – tiltakozott Harry. – A ma éjszakából megtanultam, hogy olyasmit erőltettem rád, amit én magam sem szívesen tettem volna meg egy hasonló helyzetben. Nem hagyom, hogy ilyesminek kitedd magad! Úgy fogunk élni, ahogy eddig, simán megvoltunk anélkül is, hogy bárki tudott volna a kapcsolatunkról. Igazából nem is hiányzik a nagy nyilvánosság.

– Harry, én már eldöntöttem. Felvállalom és kész, tudom, hogy ezt szeretnéd, és most már képes vagyok magamon kívül másra is gondolni.

– De én már nem szeretném, hogy felvállald!

– Tudom, hogy legbelül mégis azt akarod, én pedig azt akarom, amit te.

– De én most mondtam, hogy inkább ne csináld!

– Én viszont megteszem, ez a helyes!

– Nem ez a helyes!

– Harry ne vitatkozz, döntöttem!

– Draco, ne dönts helyettem, azt mondtam, hogy maradjon minden így, ahogy van, világos?

– Harry, ne kötekedj!

– Nem én kötekszem, te kötekedsz!

Draco megmasszírozta az orrnyergét, és arra gondolt, de jó újra itthon lenni.