Két nap telt el a felvételi óta.
Nekem viszont ez a két nap két hónapnak tűnt.

Szinte minden percben erre gondoltam és hiába próbáltam valamivel elterelni a figyelmemet, semmi sem kötött le. A barátaim is feszülten várták az eredményt, így rájuk nem nagyon számíthattam bíztatás képpen.

Eleinte volt bennem egy kis remény, hogy bejuthatok, de ahogy telt az idő ez a remény egyre jobban szertefoszlott.

Egy teljesen átlagos reggel volt a mai.
Unottan, reménytelenűl és hangulat mentesen léptem ki az ajtón.
Kint gyönyörű idő volt, de nem nagyon foglalkoztam most ezzel.

Unott tekintettel végignéztem a házunk előtti udvaron. Már éppen fordultam volna meg, hogy bemennyek, mikor megakadt a szemem a postaládán.

Szerintem a szívem kihagyott pár dobbanást a izgalomtól. Ugyanis a ládából egy levél lógott ki, amin ott díszelgett a U.A. piros pecsétje.

Úgy rohantam a levélért, mintha ágyúból lőttek volna ki. Aztán ugyanilyen sebességgel be a házba és fel a szobámba.

Mikor felértem leültem az ágyamra és nagyot sóhajtottam. Ez életem egyik legfontosabb pillanata, úgyhogy nem siethetem el.
Csak meredten néztem a levelet és magamban már elképzeltem, hogy mi lesz ha nem vesznek fel, de a barátaimat igen és én egyedül maradok. És nem leszek soha hős!!!

Teljesen eluralkodott rajtam a pánik és beleéltem magam a katasztrófális helyzetbe, aminek kicsi az esélye, hogy megtörténik. És közben még mindig ott szorongattam a levelet.

Pár perc múlva aztán észbe kaptam, hogy milyen hülye vagyok, hiszen még a levelet sem bontottam ki és már a nyugdíjas koromat tervezgetem.

Nagy levegőt vettem és mintha egy film drámai jelenetét játszanám el lassan elkezdtem feltépni a borítékot.
Kihúztam a benne lévő rövid levelet és feszülten olvasni kezdtem.

A szívem úgy dobogott, hogy csoda hogy nem kaptam szívrohamot.
Talán még az is jobb lett volna, mint hogy ne vegyenek föl és itt maradjak egyedül.

A lap végfelé jártam már és el is értem az utolsó mondatot.

Ami nem volt más, mint hogy.....
.....hogy FELVETTEK!!!

Olyan boldog voltam, hogy szó szerint elkezdtem visítani és ugrálni, mint egy óvodás kislány.
Szegény szomszédok, mit gondolhattak...

Gondolom nagyiék rögtön rájöttek, hogy mi ez a dörömbölés meg sikítozás odafent.

- Most azonnal fel kell hívnom Kirit!! - gondoltam és fél perc elteltével már hívtam is a legjobb barátomat.

Nem kellet sokat várnom, már az első csengésnél felvette.
- FELVETTEK!!! - ordítottuk mindketten teli torokból a telefonba.
Hát igen, ebben is hasonlítunk.

Miután kimondtuk a "nagy szót" röhögésben törtünk ki és egymás szavába vágva kezdtünk áradozni meg úgy mindenféléről beszélgetni.

Alig telt el 2 perc Akira és Baku is csatlakoztak hozzánk.
Természetesen őket is felvették, mert mind a kettőjük részben ajánlással került a U.A.-be.

És így négyen több órán keresztül beszélgettünk. Utoljára még Kirivel megbeszéltük, hogy délután átjön hozzám.

Mosolyogva tettem le a telefont és lementem a nagyszüleimhez, hogy nekik is elregéljem hogy milyen boldog vagyok.

Oi! Itt is a kövi rész, ami egy kicsit ilyen "viccesebb" lett.
Rögtön kezdem is a karácsonyi különrészt...