Képzeld, reggel zihálva és verejtékben úszva riadtam. Te voltál az álmomban és frászt kaptam tőled. Pisztolyt szorítottál a fejemhez, miközben őrölt módjára nevettél, utána hirtelen magadra irányítottad a fegyvert és akkor felriadtam.Még most se tudom, hogy pontosan miért változtál akkorát, a fejleményeket tudom, hiszen nekem is részem volt a történéseknek sőt mondhatni nálam kezdődött? Mondjuk azt... úgyis magam hibáztatom, mint ahogy mindenki... Ezt a barátságot ketten basztuk el, de mégis rám mutogatnak mondván, hogy én kezdtem.  Nem tudom a te agyadban mi ment keresztül. Miért  és hogy egyáltalán miért kellett megtörténnie ennek a hatalmas pál fordultnak ami te benned lezajlott, de az biztos, hogy egész napos hangulatomat a rémálom sikeresen megpecsételte. A fejem hasogat, mintha csak fejbe vágtak volna.

Minho szerencsére, ismét korábban elment, így nem volt részese a gyötrődésemnek. Kikecmergek az ágyból és elmegyek zuhanyozni.

A vizet megeresztem, az idegeimet lenyugtatja a vízzuhatag egyenletes moraja. Beállok alá és csak állok. Lehunyom szemeim. Telnek a percek. A víz szüntelenül csobog. Végül elzárom a csapot és egy törülközőt tekerek derekam köré. A tükörből a párát kezemmel letörölgettem és meglátom az arcom, ami kissé nyúzottnak tűnik, de ráfogom a fényekre. A következő pillanatban egy csapat fiú esik be az ajtón. A fiúk arcára nézek és a déja vu mézédes és a maga módján baljóslatú érzése taglóz le. Köszönünk egymásnak és azzal kijövök. A szoba ajtajához érve megtorpanok. Minho órán van, én itt állok az ajtó előtt, de a szobából mégis zörejek hallatszanak. A furcsa érzés egyre erősödik. Tudom, hogy feltehetően semmiség, de mégse vagyok képes azonnal berontani. Nagy puffanás préseli ki magát a kulcslyukon. Megrezzenek. Biztos csak az ablakot hagytam nyitva és valamilyen állat úgy gondolta megjelenik, mit a hívatlan új szobatárs. Ez a gondolatmenet megnyugtat és benyitok. Az ablakok sajnos zárva vannak. Szétnézek, de sehol semmi. Biztos csak képzeltem. Csak képzeltem. A rémálom az oka.

Elkezdek sebesen öltözni, majd a mai naphoz szükséges füzeteket pakolom, amikor a laptopom magtól bekapcsol. Az asztalon van és világít. Meglátom az arcod a képernyőn, ahogy hülyén vigyorogsz, felhőtlen boldogság sugárzik rólad, miközben én éppen kezdek berezelni. Odarohanok és lecsapom a laptopomat. Ismét szétnézek a szobában. Továbbra is magam vagyok. Mély levegőt veszek, visszafordulok az asztalhoz. Nem bírom elhinni amit látok.

-EZT NEM! LEHETETLEN!- üvöltök fel. A fejemben szélsebesen cikáznak a gondolatok. A laptopom ismételten felnyitva világít s te rám vigyorogsz. A mosolyod most először halálra rémít. Megtörlöm szemeim és megcsípem magam. Fent vagyok, nem álmodom, de mégis valószerűtlen az egész. A hátam mögül neszt hallok, mintha valaki vakarászna mögöttem. Nem is tudom mintha például a cipőjével a padlót basztatná.. A félelem szép lassan kezd kibontakozni. A fényben úszó szoba hirtelen már sötét. Nyelek egy nagyot, miközben próbálok lehiggadni. Meg kellene fordulnom, hogy lássam, mi lehet mögöttem, de képtelen vagyok levenni a szemem rólad. A laptom halkan zümmög, alig hallom a szívverésem erőteljes robaja mellett. Valami megérinti a vállam. Ijedten megpördülök, de semmit sem láttok. Rettegésem csúcspontjára ér, amikor a folyosóról beszűrődik, ahogyan valaki becsapja az ajtót. Gyorsan felkapom a táskám és már zárom is magam mögött az ajtót. Szinte futva szelem a métereket. Az se izgat, hogy a laptopom bekapcsolva hagytam s emiatt nagy valószerűséggel le fog merülni. A lépcsőn lefelé menet majdnem megbotlok. Páran rám néznek, pontosan tudom, hogy a rémületem arcomon tükröződik. Csak rohanok, cseppet sem gondolkodok. Az agyam e iszonytatos rémület okozta túlterhelésbe is remekül végzi dolgát és rémült testemet oda irányítja, ahova mennem kell. Fel se fogom, amikor robusztusan rácsapok a kilincsre és benyitok a terembe. Mindenki rám mered, de valahogy nem jut el a tudatomig. Nem tudom mi van velem.

Az órára éppen, hogy beestem, és amikor végre valahára leülök, elnevetem magam. Abban a másodpercbe, ahogy alfelem a durva fenyőből készült székhez ér, nyugodtság árad szét bennem. Minden, amitől eddig féltem, most csak mulatságos viccnek tartom. Gondolom agyam így próbál rendre inteni. Ha itt lennél, biztos azt mondanád túl nagy képzelő erőm van és hogy aludjak többet. Szószerit hallom, ahogy mondod, normál tempóban és kimérten. Elmosolyodok, viszont nem tart sokáig. Tört része alatt agyam kapcsol, hiszen a bibi az, hogy épp miattad vagyok itt. Tudod, most egyszerre örülnék annak, ha itt lennél és elbohóckodnál a dolgot és annak is ha valami varázslatnak köszönhetően kitörlődnél az életemből és az emlékeimből. Amikor barátok voltunk, azt hittem megállíthatatlanok vagyunk, hogy semmilyen akadály nem lehet előttünk! Hmm... Milyen naiv voltam.... De szerintem te sem tudtad, hogy köztünk hatalmas szakadék fog alakulni és, hogy igenis lesz köztünk akadály.... olyan nagy, hogy az űrt is ketté szeli. Tudod a szakadék megjelenése után nem sejtettem, hogy te egy fekete lyukat rejtesz el benne.... Persze utólag könnyű gondolkodni, de szerintem még mindig barátok lehetnénk, ha nem hagytad volna, hogy a fekete lyuk, amit te gondosan elrejtettél felemésszen. Drága barátom... talán megbeszélhettük volna, talán ... már mindegy ezen agyalnom, mi soha többet nem leszünk barátok! Emlékszel, hogy mennyit balhéztunk? Az utolsó balhénk egészen idáig repített engem. Most itt vagyok távol tőled, mégis rajtad agyalok. Chhhh. Kész vagyok ember...

Gondolkodásom a professzor vágja el terembe lépésével és lágy köszönésével. A professzor idős, de a hangja mégis fiatal. A táskához nyúlok, hogy előszedhessem a füzeteimet. Megérintem a hideg és kemény burkolatot. Lassan rászorítom ujjaim és kihúzom a táskám rejtekéből. A laptomom az. Ezúttal a rémület azonnal támad. Felnyitom, és egy boríték hever a klaviatúrán. Jobb kezem remegni kezd, miközben igyekszem kinyitni. Egy egyszerű fehér színű boríték az, semmi címzett se feladó, sőt egy fikarcnyi betű sincs rajta. A borítékban egy apró cetli hever. Azon suta kézírás, kövér fekete betűkkel.

Utánad ment. Menekülj!