Reggel , olyan korán indultunk útnak, hogy a nap se kelt még fel. Minho autóval tért az egyetem falai közé, így felajánlotta nekem és Gally számára, hogy hazavisz. A tegnapi történéseknek köszönhetően örömmel fogadtam el. Így még a korai órákban gurultunk egyre távolabb az épülettől. Én hátul ültem, mondhatni középen. Minho egyértelműen vezetett és Gally foglalta be az anyósülést.

A korai órákban álmos voltam. Most, hogy nyugodt szível tudok piheni, nagyon is tudnék napokig szunyázni. Tyt hosszú évekig börtönben fog ülni. A fiúk elbeszélgettek a tegnap történéseiről, de egyszer szóltam közben. Próbálom azt magam mögött hagyni. Jelenleg nyugodt vagyok, nem akarok már a bajról beszélni. Lehetséges, hogy sikerült bealudnom, mert Gally rázz fel.

- Héééé van egy ötletem! – kurjant fel Gally. Délelőtti órákban a napfény kellemesen meleg. Álmosan a cipőtalpamat kezdem vizsgálni.

- Mivel elsőnek Newt otthona felé vesszük az irányít, nem lenne király, ha kibékülnél a haveroddal? Tuti hazaért már, hiszen tegnap, amikor a zsaruk mindenkit kikérdeztek ő nem volt sehol, arra gondoltam korábban hazament. Szóval mit szólsz hozzá? Meglátogatjuk? – azon nyomban szertefoszlik az álmosságom. Hirtelen megijedek. Türtőztettem magam, hogy ne kiáltsak fel. 

- Jaah ez jó ötlet. –marha jó... Ha Minho is helyesli Gally ötletét, már nem nyerhetek... Megrántom a vállam, aminek örülnek, de én pontosan tudom, hogy később megfogják még ezt bánni. Örültnek fognak tartani.... Tudom.. Viszont egyben igazat adok nekik, egyszer az életben szembe néznem a ténnyel. A fiúknak köszönhetően még ma szembe fogok.

Délután megállunk egy város benzinkútjában. A fiúk mindenféle üdítőt és egészségtelen rágcsálnivalót felvásárolnak. Jómagam csak egy ásványvizet és két darab narancsot szorongatok egy zacskó keksszel. Gyomrom amúgy is görcsben van, így csoda lesz ezeket letuszkolni a torkomon. Az újságok címlap híreit olvasom, amikor mellém ugranak, két oldalt a srácok.

- Newt. Nem gondolod, hogy venned kellene valami ajándékot a haverodnak? – kezdi Gally.

- Például egy barátság vagyis egy megbocsájtasz remek alapja lehetne a sör, amit neki adsz. – folytatja csilingelve Minho. Nem mondok ezekre semmit. A pulthoz megyek, mire a két fiú még próbál különféle dolgokkal meggyőzni. Az eladó egy középkori hapsi, aki unott fejel teszi fel számomra gépiesen a kérdést, hogy parancsolok e még valamit. Talán az unszolás hatására, talán, mert tényleg nem szeretnék üres kézzel megérkezni, de végül veszek neked ajándékot.

- Igen, kérek még egy csokor virágot. – a hapsi vontatottan odanyúl érte.

- Biztos, hogy virágot? – kérdi furcsállóan Minho.

Közben kifizettem a dolgaim. S igyekszem a kérdéseiket figyelmen kívül hagyni. 

- Virágot anyudnak vetted? – hajol közelebb Gally. De fittyet hányok rájuk. Csendben kimegyek és a kocsiba ülök. A fiúk furcsállnak. Megértem őket, de nem sokára megértenek engem.

Jajj kedves barátom... azt hiszem meglátogatlak. Gyorsan dobogószívvel navigálom Minhot. 

Ráfordulunk arra az útra, amit már egy hónapja próbálok elfelejteni. Akkor zord volt a táj, sokkal zordabb, mint most. A napfény szürkén ért földet s a melege nem hatolta át a jégpáncélon, mely testemet fedte.

Most már zöldek a fák az út baloldalán. A jobboldalon magas, szürke kőkerítés magasodik. Néhol lepattogzott és a tövében hevernek a kőmaradványok. Rengeteg szemét van végig a falmentén elhajigálva, műanyagzacskók, poharak, csokis papírok. minden amit könnyen kilehet dobni az autóablakán. Vannak emberek, akikből hiányzik a tisztelet, a környezetmegóvása iránti szándékról nem is beszélve.

- Itt álljunk meg.- szólalok meg, mire Minho rám nézz a visszapillantó tükörben.

- Biztos? – válaszul csak bólintok.

- Arról nem volt szó, hogy kitérőt is teszünk. – dunnyogja Gally. A virágot egész út alatt görcsösen szorítottam. Most se teszem le, egy pillanatra sem, vele együtt kiszállok a kocsiból. A szellő érintése kellemes. A fiúk is kiszállnak. Gally minden fele forgolódik és hunyorogva vizsgálj a terepet. Minho bezárja a kocsiját. Én... én pedig bámulom a kerítést. Susognak a falevek. Madarak dalolásznak a fák lobjai között. Rajtunk kívül nincs itt más élő ember.

- Newt, most akkor hova? – puhatolózik Minho. Szeretnék neki szavakkal válaszolni, de ilyen közel sajnos minden kurta szót elveszítettem. Megnémultam , így csak elindulok szép lassan az útszélén, tovább előre.

- Most komolyan sétálunk? – Gally értetlenkedik a hátam mögött. Hallom, hogy követnek. Csendben jönnek utánam, végig a nagykapuig. A nagykapuig, ami a kocsitól bő tízpercre van. A nagykapuig amin hatalmas betűkkel az van írva, hogy TEMETŐ.

- Most valami vicc? – Gally töri meg a némasági menetelésünket.

- Csitt már! Lehet valamelyik rokonát látogatja. – szól rá Minho. – Amúgy se mondta egy árva szóval se, hogy kövesd. – teszi hozzá szemrehányóan. Nem reagálok le semmit a hátam mögötti eszmecserére. A sírok között hallgatagon lavírozok. Végezetül megállok egynél, mire a másik két srác sietősen megtorpan. Csendben maradnak, ezért hálás vagyok. A csokrot nézzem vadul. Jó néhány perc így telik.

- Newt...- töri meg a csendet óvatosan Minho. - Nem szeretnék tapintatlannak tűnni, de kinek a sírjánál vagyunk? – a kérdésnek sikerül arra sarkalni, hogy felnézzek a sírkőre. Őszintén sohasem hittem volna, hogy valaha is kijövők még ide.

- Olvassátok el a nevet. –Minho lassan közelebb lép.

- Nem a barátodhoz megyünk? – teszi fel kérdést Gally félénken.

- Gally. Gyere.- szólal rá Minho ismét. Csendben maradok. Hagyok nekik időt. Gally finoman közelebb lépeget.

- Mi van? – akad ki nyomban Gally rémülten.

- Newt...- Minho fél, de inkább a zavarának tudatom be gyenge hangját. A sírkövet nézzem, újra és újra elolvasom.

- Minho te is azt olvastad amit én? – szegény Gally megrémült. Zavart és semmit sem ért.

A csokrot, amit eddig szorítottam gondosan leteszem a sírkő mellé. A kezem megint remeg, hosszú idő óta újból remeg. Szemem könnyben áll.

- Sajnálom. – mondom remegő hangal. Fogalmam sincs, hogy hallod e, vagy, hogy egyáltalán látsz e engem... Figyeled minden percem vagy már végleg csak a múltamban élsz?

- Stiles ott van a föld alatt, egy koporsóba zárva. - gyenge hangomat elnyomja a szellő.

- Az nem lehet! Ott volt az egyetemen is! Láttuk! – értetlenkedik Gally. Segélykérően Minhora pillant. Minho csak engem nézz zavartan. Hallom, ahogy pörögnek a fogaskerekei.

Én továbbra is a sírodat nézzem barátom. Szeretnék többet mondani, annál mintsem, hogy Sajnálom, de a torkomban gombóc ül. S amúgy se látok tisztán az emlékektől.

Hallom a levelek susogását, a madarak csiripelését, de hallom a víz csobbanását is.

- Amikor meséltem a romoknál, akkor nem mondtam el mindent. – kezdem görcsösen.

- Stiles tényleg ott volt az egyetemen. Követett engem és ettől eleinte megrémültem. Most már tudom, hogy csak jót akart nekem. Tytől szeretett volna megmenteni. Még a halála után is kedves és nagyszerű. – könnyek indulnak útnak.

- Szellem volt? – szól közbe szinte már hisztérikusan Gally.

- Igen, azt hiszem.. eleinte, azt gondoltam, csak nem tudom túl tenni magam rajta vagy hogy magam hibáztatom a haláláért, de aztán ti is láttátok a romoknál. Megnyugtatott a tény, hogy nem vagyok őrült, hogy nem csak én látom.

- Ty ölte meg? – Minho tapintatos igyekszek lenni.

- Dehogyis! – rázom meg fejemet. A temető csendes és békés, ám a szavaim felforgatják a nyugalmat. halálról nem lehet csak úgy beszélni. Akárhányszor kimondott már nyomot hagy a levegőben. Arról, hogy egy emberhalált készülök elmondani, megfogom fagyasztani a légkört, megfogom fordítani a szellet. Minden nyomasztó lesz... nehéz lesz levegőt venni. Nagy levegőt veszek. Átgondolom a mondandóm. Mindenre túl tisztán emlékszem.

- Tudjátok a barátságunk viharos történetét. S a Liam esetet követően én és Stiles tényleg nem beszéltünk többet, egészen a halálig. – a bennem dúló viharnak ajtót nyitok. A fejemben kavargó estének szavakat adok. Az elfojtott őrjöngő fájdalmamat kiengedem  börtönéből.

- Éjszaka volt. Már békésen aludtam. Az éjfélt is elkongatta már az óra, amikor a telefonom megcsörrent. Felriadtam rá és még álmosan, csukott szemmel tapogattam a kezemmel. Nagy nehezen megtaláltam és kinyomtam azt. Ám a telefonom újból rázendített a dalra, ekkor nyitottam ki a szemeimet és vettem szemügyre az álmomat szertefoszlató zaklatómat. Stiles képe és neve villogót kitartóan a szemem előtt. Felvettem és a fülemhez tartottam. Még mindig a takaróba csavarodva feküdtem az ágyban.

Stiles zaklatottan beszélt, hadart és alig értettem valamit. Végül üvöltözni kezdett, hogy azonnal jöjjek ki a ház elé. Most már utólag belátom, hogy ez volt a legnagyobb hibám. Ha akkor a házban maradtam volna, még lehet, hogy most is életben volna.