-Mikor megyünk? – kérdezte tőlem Jimin, miközben állát a vállamra helyezte. Ekkor már Namjoon háza előtt álltunk mind a heten, és beszélgettünk, annak ellenére, hogy már egy jó ideje elköszöntünk egymástól. – Szétfagyok - nyafogta a barátom. Erre a kijelentésére én azonnal fogtam magam és levettem a dzsekim, majd Jiminnek nyújtottam, aki meglepetten nézett rám. - De akkor te fogsz fázni, nem?
-Rajtam van még egy vastag pulcsi, alatta pedig egy póló. Tudod, nekem volt annyi eszem, hogy felöltöztem rendesen, ugyanis ilyenkor már nem olyan melegek a reggelek – világosítottam fel Jimint, aki erre csak mosolyogva megforgatta a szemét, amolyan „Nagyon zseni vagy" stílusban és felvette a dzsekit, amit felé nyújtottam.

Namra néztem, aki minket figyelt, miközben úgy vigyorgott, mint a tejbetök.
Ahogy ránéztem, mutatóujját és hüvelykujját összerakva egy szivecskét mutatott a hasánál, úgy, hogy azt csak én lássam. Megforgattam szemeimet és Jiminre néztem. Ahogy megláttam őt, kénytelen voltam elnevetni magam. Ugyanis a dzseki, amit Jiminnek odaadtam, még rám is nagy volt - éppen ezért szerettem -, tehát Jiminen úgy állt, mint mikor a kisgyerek felveszi az apja kabátját.

-Ne nevess már~ – biggyesztette le az ajkát Jimin, mire a többiek is elkezdtek nevetni. – Nem vicces – vágta be a durcát a barátom, én pedig a derekánál fogva átkaroltam és oldalról magamhoz húztam. Nem szerelmesen, inkább csak olyan „Ne durcázz már, nesze, itt egy ölelés" stílusban. Annyira édes volt abban a dzsekiben a sértődött kisgyerek arcával, hogy alig bírtam tartani magam, hogy ne csókoljam meg őt. Viszont semmiképpen sem így akartam tudatni a srácokkal, hogy járok Jiminnel. Igazából fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám ezt el nekik, éppen ezért tartottam továbbra is titokban. Arra készültem, hogy hamarosan beavatom őket a kapcsolatunkba, de ez közel sem volt olyan egyszerű, mint amilyennek tűnt.

-Menjünk? – kérdeztem tőle, ő pedig bólintott. – Mi megyünk, srácok, ha nem gond – néztem újra a többiekre, továbbra is Jimin derekát átkarolva. – Hétfőn a suliban – intettem nekik, és Jimin is hasonlóan cselekedett, majd elindultunk hazafelé.

...

-Holnap találkozunk, Jiminie – öleltem át a fiút, mikor már a házuk előtt álltunk.
Arcát nyakamba fúrta, két karját nyakam köré fonta, én pedig a derekára helyeztem kezeimet, így öleltem át.

-Szeretlek – mondta halkan, még mindig engem ölelve. Annyira aranyosan mondja ki ezt a szót...
-Én is téged - viszonoztam szokás szerint. - Legszívesebben örökké így maradnék - céloztam ölelésünkre, mire ő a lehető legszorosabban bújt hozzám.

Végül egy közel tíz percig tartó búcsúzkodás után végre elindultam haza.

Már az utcánkban jártam, amikor rezgett a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött.

Üzenetét elolvasva megjelent előttem a kép, ahogy Jimin éppen az ágyán ül, a kabátomba temeti fél arcát, miközben vörös arccal olvassa el az előbbi üzenetem. Ezen akaratlanul is elnevettem magam. Még szerencse, hogy nem volt senki az utcán, mert biztosan hülyének néztek volna.

Amint odaértem a házunkhoz, eltettem a zsebembe a telefonom és beléptem a kapun.
Az ajtón belépve kicsit megálltam és hallgatóztam. Nem akartam kiabálni, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, ilyenkor apa már ébren van.

A konyha felől hallottam zörgést, tehát elindultam abba az irányba, és ahogy gondoltam, apámat ott is találtam.
-Szia apa! – léptem be mosolyogva a konyhába. – Megtaláltad az üzenetem? – néztem az evőasztalon hagyott kis papírra.
-Jó reggelt, kedves „Korán-kelek-és-hirtelen-eltűnök-itthonról-reggel-hatkor"! – köszönt vissza, szintén mosolyogva, mire én felnevettem. Nagyon jókedvűnek tűnt, bár nem értettem, pontosan miért. – Igen, elolvastam, majd utánanéztem a zenéteknek és... tényleg rengetegen meghallgatták – nézett rám elismerően.
-Hány megtekintésnél és kedvelésnél jár? – kérdeztem, miközben apa mellé álltam és elkezdtem egy tálba kiönteni a müzlit, mivel aznap még nem volt időm reggelizni.
-Nem emlékszem pontosan. Több ezer.
-Még mindig hihetetlen, hogy ennyi idő alatt ezt értük el. – mondtam. Erre apa csak bólintott.

Leültem az asztalhoz és enni kezdtem. Apa már biztosan megreggelizett, viszont én majd' éhen haltam, ugyanis hajnalban nem volt időm enni.

-És Jiminnel mi újság? – fordult meg apám a konyhapultnál, hogy rám tudjon nézni. Mosolygó szemekkel figyelt.
-Umm... Minden rendben – válaszoltam. – Ezt minden nap meg fogod kérdezni? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
-Megeshet – nevette el magát kissé.
-Komolyan, jobban be vagy zsongva, hogy kapcsolatom van, mint én magam – forgattam a szemeimet.
-Szerintem jobban is vártam ezt a pillanatot, mint te - nevetett fel ismét.

-Egyébként Jimin jól van. Most, hogy Namjoonékhoz kellett mennünk, végre eltölthettünk egy kis időt kettesben, amíg sétáltunk, méghozzá pont napkeltében, szóval... egész romantikus volt - pirultam el kissé, apa pedig büszkén nézett rám. Nem teljesen értettem, mire fel kapom ezeket a furcsa pillantásokat. Melyik másik szülő lenne büszke arra, hogy a fiának pasija van?! Mert szerintem senki...

...

*Jimin szemszöge*

Beléptem az ajtón. A konyha felől mosogatás zaját hallottam, így arra felé indultam el. (Amúgy nem értem, miért mindig a konyhában vannak a szülők a könyveimben. Ezen módosítanom kéne, mert már unalmas xdd - í.m)

-Sziasztok! – köszöntem a szüleimnek.
-Hát te merre jártál? – nézett rám összeráncolt szemöldökkel, de azért mosolyogva anyám, és apám is felnézett az újságjából.
-Ja, igen – vakartam meg a tarkómat. – Elfelejtettem üzenetet hagyni. A srácokkal voltam, ugyanis Namjoon magához rendelt mindenkit hajnali fél hatkor, hogy beszéljünk a banda további sorsáról, mivel reggelre már több, mint ötezer kedvelés volt a felvételünkön – meséltem, anyának pedig elkerekedtek a szemei.
-Ötezer? Dehát nem tegnap töltöttétek fel az internetre? – kérdezte teljesen sokkos állapotban.
-De – bólintottam. – Éppen ezért durva ez a szám.

-És kitől loptad el a kabátját? – mosolyodott el apám. Végignéztem magamon és ekkor jutott eszembe: Hobi kabátja... Basszus, elfelejtettem neki visszaadni.
-Basszus – mondtam ki hangosan is, miközben dobbantottam egyet a lábammal. Hisztis lennék? Nem, dehogyis, ez hülyeség! – Hobi adta kölcsön, és elfelejtettem neki visszaadni. – Ahogy ezt kimondtam, a szüleim összemosolyogtak. Erre megforgattam a szemeimet. Tipikusan olyan „A pici fiunk szerelmes" arcot vágtak.

A szobám felé vettem az irányt és leültem az ágyam szélére, miközben levettem magamról a kabátot. Az ölembe tettem, úgy nézegettem egy darabig, majd felhúztam a térdeimet, így az pont az arcom előtt volt. Belefúrtam a fél arcomat, lehunytam a szemeimet és mélyen beszívtam az illatát. Esküszöm, még aludni is ezzel fogok...

Megfogtam a telefonom és megnyitottam az üzeneteket, hogy írjak Hobinak.

Mindeközben fejem még mindig félig a kabátban volt, hogy folyamatosan érezzem barátom illatát. Viszont ezt a következő pillanatban, mondhatni, meg is bántam.

Üzenetét elolvasva teljesen elvörösödtem. Hoseoknak van valami távcsöve, amivel egészen idáig ellát? Vagy csak ennyire kiszámítható vagyok?

Még mindig teljesen el voltam vörösödve. Vártam pár percet, de mivel nem válaszolt, lezártam a telefonom és elterültem az ágyamon.

...

*Mrs. Park szemszöge*

Halkan kopogtam be Jiminhez, ugyanis már túl régóta volt bent, túl nagy csendben.

Lassan benyitottam az ajtón, majd kénytelen voltam elmosolyodni.
Jimin az ágyán feküdt, barátja kabátját magához ölelve. Elaludt. Nem szokása nappal aludni, viszont reggel elég korán kelt és valószínűleg előző éjjel Hoseokéknál sem sokat aludhatott.

Gyorsan elővettem a telefonomat, és lefotóztam őt. Gondoltam, maradjon meg az utókornak Jiminie első kapcsolatának emléke.

Kicsit megmozdult és a kabátba temette arcát. A fejemet ingatva némán felnevettem, majd halkan kimentem a szobából.

A szülői szemszög nem az erősségem, sorry 😂

Egy kérdés: Inkább a viccesebb, vagy inkább a romantikusabb részeket szeretitek jobban?

2020.09.23. 22:01 - Kitartás! Már mindjárt hétvége! ❤️