Eljött a hétvége utolsó napja. A szombat teljesen eseménytelen volt, így azt inkább nem részletezném. A mai nap viszont életem egyik legjobban sikerült napja volt, még ha nem is egészen úgy alakult, ahogyan azt terveztem. Reggeli után úgy döntöttem megnézem hogy van Arata. Nem tudom, hogy a srácok meglátogatták-e, én viszont szerettem volna ránézni. A barátnőjeként ez teljesen normális, nem? Bár anyámék nem igazán lelkesedtek az ötletért, de kénytelenek voltak elfogadni, hogy nem vagyok már kislány, egyébként sem félek egy kis láztól. Nem vagyok az a betegeskedő típus, szóval kétlem, hogy elkapnék bármit is. Arata-ék nem laknak messzire tőlünk, csak pár utcányira. Vittem magammal egy kosarat is, amit megpakoltam a kedvenceivel: Eperhabos süteménnyel és egy nagy doboz vanília fagyival. Reméltem ez majd kicsit jobb kedvre deríti. Miután megérkeztem, bekopogtam.

- Haruka-chan, de örülök, hogy látlak! - Arata mamája nyitotta ki az ajtót. Ő egy nagyon kedves nő, bár elég sokszor betegeskedik. De ezek általában apróbb dolgok, szerencsére eddig semmi komolyabb baja nem volt. Egyébként gyönyörű szép, középhosszú és világosbarna a haja és nagyon meleg a tekintete.

- Remélem nem zavarok. Csak szerettem volna látni Aratat! Ugye szabad?

- Persze, gyere csak be! Szerencsére a fiam már sokkal jobban érzi magát, bár nagyon hiányzol neki. Még alszik, de menj csak be hozzá nyugodtan! - bólintottam és miután átadtam neki a kosarat, bementem Arata szobájába. Ő és a családja nem gazdagok, mint mi vagyunk de nem is szegények. Egyszerű de nagyon szép házban élnek. Arata olyan békésen szunyókált az ágyában, hogy nem volt szívem felébreszteni. Inkább odamentem hozzá és óvatosan megsimogattam az arcát. Az arcára egy halvány mosoly kúszott fel, majd megragadta a kezem és berántott magához az ágyba.

- Végre megjöttél! Már azt hittem sose érsz ide! - odahúzott magához és belepuszilt a vállamba.

- Hé, te nem is aludtál! Ugye tudod, hogy ez így nem igazságos! - duzzogva karba tettem a kezemet, mire Arata felnevetett. Már rég nem láttam őt nevetni, szóval nagyon örültem neki.

- Csak nem rég ébredtem fel. De tényleg örülök, hogy eljöttél. Már nagyon unatkoztam!

- Akkor, mit szeretnél csinálni? - erre sejtelmesen elmosolyodott, majd hirtelen fölém hajolt. A kezeimet gyengéden lefogta, hogy még véletlenül se mozdulhassak meg. A szívverésem felgyorsult, sejtettem mire akart célozni ezzel.

- Mi lenne ha azt csinálnánk? - suttogta a fülembe és a fogaival gyengéden meg is harapta.

- A-chan, én nem is tudom...

- Már majdnem két éve együtt vagyunk és még sosem csináltuk! Ha nem akarod, akkor csak mond meg. - felsóhajtott és visszafeküdt mellém.

- Nem az van, hogy nem akarom csak én még sose....Hát még sosem voltam úgy senkivel sem és kicsit félek tőle!

- Te tényleg sose voltál még együtt senkivel? - megráztam a fejem és elkezdtem rágcsálni az alsó ajkamat, ahogy mindig mikor zavarban vagyok. Ez elég kényes téma és most először hozom fel ezt bárkinek is. - Akkor nincs mit tenni! - felpattant az ágyból és felhúzott engem is.

- Ezt most miért?

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad. Mi lenne ha ennénk valamit, aztán elmennénk innen? Kezd unalmas lenni a bezártság! Az anyám ki se akart engedni a szobámból.

- Akkor most itt az ideje, A-chan! - elmosolyodtam, majd együtt a konyhába mentünk. Arata nagyon örült a sütinek és a fagyinak is. Pontosan tudom, mivel lehet őt feldobni. Miután mindent megettünk, el is mentünk sétálni. Tetszett, hogy Arata ilyen felszabadult volt. Az elmúlt napokban nagyon letört és kissé depressziós volt, amibe egy cseppnyi feszültség és félelem is került. Nem tudom miért olyan amilyen, de biztosan ki fogom deríteni. A mai napot viszont ez sem ronthatta el. Nagyon jól éreztük magunkat együtt. Stélatunk a parkba, fagyit ettünk, beszélgettünk és összességében egy kellemes napot töltöttünk együtt. Délután pedig rákérdeztem nála, nem akar e ma nálunk aludni. A szüleim este színházba mennek és csak nagyon későn fognak hazaérni, ezért is gondoltam arra, hogy ott maradhatna éjszakára. Szerencsére őt nem kellett győzködni, az anyukáját viszont annál inkább. Nem tartotta túl jó ötletnek, hogy iskolaidőben Arata máshol aludjon, de végül sikeresen meggyőztük őt. Be is pakoltunk Arata-nak és átmentünk mihozzánk. Az egész ház csak a miénk volt, ami nagyon megnyugtatott. Korábban még nem volt ilyen, Arata általában akkor jött, mikor a szüleim is itt voltak és nem tudtunk teljesen magunk lenni. Anyám állandóan feljárkált hozzánk, hogy megkérdezze kérünk e valamit inni, meg hasonlók. Apám pedig nem igazán szerette volna hogy az ő kicsi lánya a megengedettnél is közelebb kerüljön egy fiúhoz. Most viszont egyikőjük sem volt otthon, hogy megzavarhasson minket. Hálistennek volt itthon minden, így nem kellett még a boltba is elmenni. Mivel nem szerettünk volna sokat bíbelődni a vacsorával, így csak kifőztünk egy nagy tál tésztát, amit aztán édes-savanyú szósszal locsoltunk meg és azt ettük meg a szobámban.
A szoba Arataéval ellentétben sokkal nagyobb és világosabb. A rózsaszín és a fehér uralja. A falak babarózsaszínűek, a padló pedig fehér. Van benne egy nagy franciaágy is, mi viszont a szintén fehér kinyitható fotelre kuporodtunk. Valahányszor Arata nálunk járt, mindig oda feküdtünk le, mivel hely szűkében kénytelenek voltunk összekuporodni, ami nagyon élvezetes tudott lenni. Az ágyon ugyanezt nem tehettük volna meg.
A vacsora végeztével mindketten lezuhanyoztunk és visszafeküdtünk a fotelre. Arata egy sima fehér hosszú ujjút, egy bordó pólót és szürke melegítő nadrágot vett fel, rajtam pedig a szokásos lila, szatén hálóingem volt.

- A-chan, tényleg nem akarod elmondani, miért vagy olyan feszült és búskomor mostanában?

- Szeretném, de nem tehetem. Ha elmondanám azzal mindenki veszélybe kerülne és azt nem szeretném. Egyszer majd biztosan el fogom mondani, de addig is kérlek ne kérdezz többet erről, jó? - kénytelen voltam megígérni. Nem akartam emiatt össze veszni vele.

- A-chan, azt hiszem döntöttem!

- Mivel kapcsolatban?

- Én, most akarom azt! - látszott az arcán, hogy nem kicsit döbbent meg a hallottaktól.

- Biztos vagy benne? Nem szeretném ha ezt később megbánnád.

- Nem fogom, ne aggódj! Csak egy kicsit félek miatta.

- Ne félj, nem foglak bántani! Csak lazítanod kell, a többit majd én megoldom, jó? - bólintottam, mire gyengéden csókolni kezdett. A karjaim autómatikusan körülfogták a nyakát. Először gyengéden simogatta a combomat, aztán a keze kezdett egyre feljebb csúszni, míg el nem érte azt a bizonyos pontot. Olyan volt az egész, mintha csak egy pillanat töredéke lett volna, számomra mégis a legcsodásabb dolog volt, amit eddig átéltem. Boldog voltam és ezt a boldogságot senki sem tudtam elvenni tőlem. Nem tudtam mennyi idő telt el az együttlétünk után, csak kissé erőtlenül feküdtem Arata mellkasán.

- Nem tudtam, hogy létezik ilyen nagy boldogság! - motyogtam, ő pedig kicsit felemelte az államat és megcsókolt.

- Ezek szerint élvezted?

- Mindig ezt a boldogságot akarom érezni, ha veled vagyok A-chan. Soha egy milliméterre se akarok elszakadni tőled.

- Ne aggódj, tudom hogy a végén mi ketten együtt leszünk és nagyon boldog életünk lesz! - én is ezt reméltem. Mert akkor már tudtam, hogy bármi történjék is az életemet ezzel a sráccal akarom tölteni.