Ha hiszitek, ha nem, múlt éjjel is ugyanazt álmodtam, mint a legutóbbi két alkalommal. Arata-val és a Hana nevű kislánnyal voltam és mindhárman boldogok voltunk. Ezúttal viszont feltárult előttem a kislány arca is, ami nagyon hasonlított az enyémhez. Talán ő a mi kettőnk gyereke lehetett, ezért hasonlított rám? Vajon mit akarhatott ez jelenteni? Azt hiszem újabb dolgot írhatok fel a teendőim listájára. Ki kell derítenem, mégis mit jelenthet ez az egész. Reggel elég nyúzott voltam. Bár az álmom csodálatos volt, mégis elég nehezen tudtam csak elaludni. Szerencsére apám felajánlotta, hogy bevisz kocsival engem és Arata-t is. Mivel ma már tud jönni, így nem akartam kihagyni azt a kis időt, amíg nyugodtan együtt lehetünk.

- Jó reggelt mindenkinek! Apuka, hogy van? - Arata azóta apukának meg anyukának hívja a szüleimet, mióta csak összejöttünk és ez a szüleimnek egyáltalán nincs ellenükre. Pedig itt japánban általában csak akkor hívják így az embert, ha az illető beházasodott a családba. Vagyis normális esetben csak akkor kellene így hívnia őket, ha házasok lennénk. De Arata mindig mindent másképp csinált, mint azt egy átlagos ember tenné.

- Remekül Tatewaki-kun. Na és te? Ugye minden rendben az édesanyáddal?

- Igen, szerencsére már sokkal jobban van. Kedvesem, minden rendben? - óvatosan megcirógatta az arcom, én pedig újra ledöbbentem. Még sose hívott engem kedvesemnek.

- Kedvesem? - ismételtem meg, hátha csak rosszul hallottam amit mondott.

- Ne haragudj, nem tetszik? Csak gondoltam kipróbálom, hogy hangzik! - olyan vörös lett mint a paradicsom és ettől csak még aranyosabb lett, mint egyébként volt.

- Ha szeretnél így hívni, csak nyugodtan! Különben is, mindegy hogy hívsz engem amíg ilyen boldognak láthatlak, mint most! - erre elmosolyodott és kicsit magához húzott.

- Szabad? - az apámra nézett, ő pedig bólintott. Arata a kezei közé vette az arcomat és ugyanolyan gyengéden csókolt meg, mint a hét elején. Puha és nagyon gyengéd csók volt, a tegnapi szenvedélyeshez képest pedig csak még inkább. De nem bántam, mert így is csodálatos volt. Végül beültünk a kocsiba és elindultunk a suliba. Útközben Arata a kezét végig az enyémen pihentette. Mivel az apám előtt nem igazán szeretnénk romantikázni, ezért így oldottuk meg a dolgot. Mikor megérkeztünk kiszálltunk a kocsiból és meglepődve tapasztaltuk, hogy a többiek kivételesen nem ácsorognak a tábla előtt. Talán már meg is szokták volna az új helyzetet? Arata bement a srácokhoz a terembe, én pedig a lányokkal kint maradtam a folyosón.

- Hé, sikerült a tervünk, ugye? - kérdeztem, mire ők szomorúan megrázták a fejüket.

- Mire reggel ideértünk, a saját cetlink már eltűnt és a régi volt kifüggesztve a maradék két jóslattal. Teljesen felesleges volt az egész! - ecsetelte csalódottan Makoto. Ettől eléggé rossz kedvem lett. Úgy látszik minden igyekezetünk hiába való. De akkor mégis mit tehetnénk, hogy megállítsuk ezt?

- Úgy látszik el kell fogadnunk, hogy ez lesz! - szólaltam meg végül.

- Tényleg, mi van ma Tatewaki-senpaial? Olyan vidámnak tűnik! - bökött Nao a barátom irányába, aki mosolyogva beszélgetett a srácokkal. Én csak mosolyogva megrántottam a vállamat.

- Ki tudja, talán csak igyekszik betartani, amit ígért nekem. Viszont én nagyon örülök neki, hogy boldog és vidám. Mindig ilyennek akarom őt látni! - végül mi is bementünk a terembe, mert kezdődött az első óra. Ma újfent Koro-sensei tartott nekünk órát. Előtte viszont rákérdezett hogy sikerült a tervünk. Csalódottan ecseteltük neki a fejleményeket, ő pedig úgy igyekezett feldobni minket, hogy ezzel kapcsolatban beszélgettünk tanulás helyett. Koro-sensei mindig a jó fej tanárok közé tartozott. Na nem azért volt jó fej, mert nem mindig tanulással töltöttük az időt az óráján, hanem azért mert bármit elmondhattunk neki. Rajta kívül, csak Hiyama-senseiel vagyunk ilyen jó viszonyban. Szerencsére Koro-sensei jó hallgatóság volt, meghallgatta a problémánkat és igyekezett tanácsot adni nekünk. Azt hiszem egy jó tanár pontosan ezt teszi. Támogatja a diákjait és segít nekik, mikor azoknak szükségük van rá. Lehetséges, hogy máris megtaláltam volna mi akarok lenni?

Miután az órának vége lett, tovább folytattuk az eszmecserét.

- Srácok, muszáj lesz valamit kitalálnunk, hogy megállítsuk ezt az egészt különben mind nagy bajban leszünk! - kezdett bele Makoto. Ezzel mi is tisztában voltunk. Egyikünk sem akarta a temetőben végezni emiatt az ostobaság miatt.

- Hé, mi lenne ha megpróbálnánk elkerülni, hogy ezek a dolgok megtörténjenek? Hisz minden héten előre megtudjuk mik fognak történni. Talán he megpróbálnánk befolyásolni az eseményeket, akkor minden megoldódna, nem? - vetette fel Kaoru. Ez nem is olyan rossz ötlet. Ha megtanuljuk kezelni a dolgot, akár abba is maradhat ez az egész.

- Szerintem nem kellene szembe mennünk ezzel, mert a végén csak még nagyobb bajt okozunk vele! - motyogta Arata, mi pedig mind felé néztünk. Látszott, hogy nagyon zavarba jött és felpattant a helyéről.

- A-chan, mi a baj?

- Kérlek ne utáljatok! - biccentett egyet a fejével és kirohant a teremből. A többiek mind rám néztek, én pedig felálltam és szaladtam is utána.

- A-chan, várj már! - elkaptam a csuklóját és visszarántottam magamhoz. 

- Ne utáljatok azért amit mondtam, jó?

- Mégis miért utálnánk? Hiszen nem mondtál semmi rosszat!

- Az mindegy, csak ne utáljatok miatta! Csak nem akarok még nagyobb bajt. Kérlek ne utálj, jó? - könnybe lábadt a szeme, én pedig újfent megijedtem. Már megint ugyanaz a rémült és fájdalommal teli tekintet. Én tényleg nem értem, mi van vele pedig nagyon szeretném.

- Kisszívem mégis hogy tudnálak téged utálni? A-chan ezt már megbeszéltük, nem akarlak téged szomorúnak látni, jó? - bólintott és magához ölelt.

- Ne haragudj, jó?

- Nem haragszom, de most már menjünk vissza, mindjárt kezdődik az óra. - végül visszamentünk a terembe. Ott azonban Arata-t egy alapos képen törlés várta. A feladó pedig legnagyobb meglepetésemre Ebina volt. Aratanak eszében sem volt hogy kikerülje az ütést.

- Elárulnád mi a fene bajod van? - kérdezte Ebina, Arata pedig igyekezett letörölni a vért a szája széléről.

- Én nagyon sajnálom! - szipogta és látszott, hogy mindjárt elsírja magát. Ettől Ebina csak még dühösebb lett és neki akart rontani, de szerencsére Kaoru és Ryuji lefogták.

- Mégis mi a francot sajnálsz te? Mond csak neked kivették az agyadat? Az elmúlt néhány hétben olyan vagy, mint akinek bolondok házában lenne a helye! Nem fogod fel, hogy aggódunk érted?

- Te nem értesz semmit!

- Akkor magyarázd el, hogy megértsem.

- De nem tehetem! - csattant fel és a könnyeit visszanyelve a helyére sietett. Lehajtotta a fejét a padra, ezzel véget vetve a beszélgetésnek. Ebina oda akart menni hozzá, én azonban elkaptam a karját.

- Kérlek, hagyd most békén! - kirántotta a karját a kezemből és ő is a helyére ment. Nagyon rossz volt látni ahogy Arata szinte összeomlik, Ebina pedig tajtékzik a dühtől. Ezek után egyikünk sem mert megszólalni, csak csendben vártuk hogy elkezdődjön az óra.