Éjszaka csodás álmom volt. Arata meg én együtt voltunk és velünk volt egy kislány is. Mindhárman nagyon boldogok voltunk és semmi sem tudta beárnyékolni ezt. Milyen szép is lenne, ha ez egyszer valóban bekövetkezne.

- Haru-chan, jó reggelt! - simogatta meg anyám az arcomat, mire kinyitottam a szemem.

- Neked is jó reggelt anya! Ugye ma is francia pirítós a reggeli? - imádtam, mikor anya francia pirítóst sütött reggelire. Nagyon jó nap indító tudott lenni.

- Gyere le és megtudod! - miután felöltöztem és rendbe szedtem magamat, lementem a konyhába, ahol anyám már nagyban sütötte a kenyeret, apám pedig a reggeli újságot olvasta.

- Jó reggelt kislányom! - köszönt nekem, miközben fel sem nézett az újságból. Ez annyira jellemző rá!

- Farkas éhes vagyok! - leültem apám mellé és úgy vártam a reggelit. Miután anyám elkészült, a tányérunkra csúsztatta a frissen sült kenyereket. Már épp kezdtünk volna hozzálátni, mikor megszólalt a csengő. Anyám fel is állt, hogy kinyithassa.

- Tatewaki-kun, de örülök, hogy látlak! - Arata itt van, de mégis mi keres ő itt ilyenkor? Gyorsan felpattantam a helyemről és odasiettem hozzá.

- A-chan, mit keresel itt?

- Ne haragudj, hogy zavartalak, csak azt gondoltam, mehetnénk együtt iskolába. Látszott, hogy nagyon zavarban volt, amitől az arca igazán aranyos lett. Ez a rövid fekete haj nagyon is kihangsúlyozza azt a bájt, amit Arata magában hordoz.

- Nincs kedved velünk reggelizni? Ráértek utána is menni! Egyébként olyan jó rátok nézni gyerekek! Ezek szerint kibékültetek, ugye? - mindketten bólintottunk, majd az anyám betessékelte Aratat. Ő azonban nem ült asztalhoz, hanem kihúzta magát a szüleim előtt.

- Én nagyon sajnálom a múltkorit! Haruka-channak már megígértem hogy ilyen mégegyszer nem fog előfordulni! Kérem, önök is bocsássanak meg! - fejet hajtott a  szüleim előtt, mi pedig szájtátva figyeltük őt. Én ezt nem értem. Hiszen egy csók miatt volt az egész. Emiatt még nem kellene ilyen rosszul éreznie magát.

- Kérlek emeld fel a fejed! Hisz az csak egy félreértés volt! Tudjuk hogy megbántad hogy megcsókoltad azt a lányt, de kérlek már ne emészd magad!

- Különben is, én már megbocsátottam neked, szóval most már együnk jó? - leültem az asztalhoz, Arata pedig követte a példámat. Fogalmam sincs mi üthetett belé, de ez az Arata tuti nem ugyanaz, akibe anno beleszerettem. Reggeli közben anyám rákérdezett Arata-nál hogy van az anyukája. Az utóbbi időben elég sokat gyengélkedik. Szerencsére azt mondta már kezd jobban lenni, szóval hamarosan az ágyból is kikelhet. Reggeli után Arata még egyszer elnézést kért a szüleimtől, majd elindultunk az iskola felé. Útközben nem bírtam magamban tartani a nyugtalanságomat. - A-chan, mégis mi a baj veled? Annyira furcsa vagy mostanában, mintha már nem is te lennél!

- Csak azért csináltam, hogy te boldog legyél!

- De hát én akkor is boldog voltam, mikor ugyanaz voltál mint régen!

- Nem, nem lehettél boldog! Akkor nem viselkedtem veled úgy ahogyan megérdemelted volna. Te csak gyengédséget és törődést érdemelsz én pedig ezt akkor nem adtam meg neked! Épp ezért döntöttem el, hogy meg fogok változni. Nem akarom, hogy emiatt a hiba miatt elveszítselek! - láttam ahogy potyognak a könnyek a szeméből és ez nagyon megijesztett.

- A-chan, mi van veled?

- Csak nem akarlak elveszíteni! - szorosan magához ölelt, én pedig végképp elveszítettem a fonalat.

- Ne légy buta, nem fogsz elveszíteni! Kérlek A-chan ne sírj, mert megszakad a szívem ha sírni látlak! Én csak azt akarom, hogy boldog legyél jó? - végül elengedett és igyekezett mosolyogni. Bevallom nagyon aggódtam érte. Nem tudtam mi baja, de nagyon féltem, hogy valami nagy baj van. Mikor megérkeztünk, nem meglepő módon a többiek ugyanott vártak minket, ahol tegnap is: A faliújság előtt.

- Végre megjöttetek! - nyafogott Ryuji és szó szerint belém csimpaszkodott. Arata szemei az eredeti méretük kétszeresére tágultak. Na nem mintha féltékeny lenne, csak még sosem láthatta így az egyik barátját. Szegény még megszólalni sem tudott.

- Mi történt? - igyekeztem lehámozni őt magamról, mert elég kényelmetlen volt a helyzet. Erre Ryuji odahúzott minket a táblához. A cetlin már csak négy előrejelzés szerepelt, az ötödik vagyis ami tegnap történt, már nem volt rajta.

- Látjátok? Mondtam nektek, hogy ez nagyon nincs rendben! Mégis mit csináljunk? - jajveszékelt Ryuji, mire Mako-chan odatrappolt hozzá és alaposan megcsípte a fülét.

- Te dinnye, nem megmondta Hiyama-sensei, hogy ne kelts felesleges feszültséget? Mi itt mindannyian nagyon félünk, erre te ráteszel még egy lapáttal! Kibírhatatlan vagy Ryuji! - azal mérgesen ott is hagyott minket. Nos, Makoto eléggé heves tudott néha lenni, de ezt már megszoktuk tőle.

- Na és szerintetek mégis mi lesz a következő? - szólaltam meg végül, de választ nem kaptam rá. Senki sem tudta mi fog még következni. Végül bementem Makoto-hoz, hogy még óra előtt beszélhessek vele egy kicsit.

- Nem értem én ezt az idiótát! Mégis mire jó neki, ha halálra idegesít minket ezzel az egésszel?

- Nem lehet, hogy tetszik neked Ryuji? - szaladt ki a számon, mire Makoto hitetlenül megrázta a fejét.

- Mégis, hogy mondhatsz nekem ilyet? Soha nem szeretnék bele, az egyszer tuti! Inkább mesélj, mi volt tegnap Arata-val?

- Hát, tegnap semmi. Ma viszont teljesen összeomlott. Elsírta magát és azt mondta, hogy nem lehettem boldog mellette régebben, mert szerinte több gyengédséget érdemeltem volna, aztán meg azt, hogy fél, hogy el fog veszíteni. Mako-chan, nagyon aggódok érte. Félek ha ez így megy tovább, A-chan bele fog betegedni.

- Nos, ez tényleg eléggé fura. Viszont a helyedben nem aggódnék! Emiatt az előrejelzéses dolog miatt viszont annál inkább. Mi van ha annak a tökfejnek igaza lesz és ma megint történni fog valami? - kicsit én is féltem ettől, de sokkal inkább lefoglalt az Arata dolog. Nem hagyott nyugodni az egész ügy és még az irodalomra sem tudtam odafigyelni, pedig az volt az egyik kedvenc tantárgyam.  Az óra vége előtt, tíz perccel, az igazgató úr rontott be a terembe.

- Ito-sensei, velem tudna jönni egy kicsit? Ti addig üljetek csendben és várjátok meg az óra végét! - szigorúan ránk nézett, mi pedig engedelmesen bólintottunk. Persze amint kimentek, rögtön felpattantunk a helyünkről és a fülünket az ajtóra tapasztottuk, hátha meghalljuk, mégis miről lehet szó. Sajnos nem sikerült tisztán hallanunk mindent, csak Hiyama-sensei nevét, meg azt, hogy baleset.

- Nekünk végünk! - sopánkodott Ryuji és ezúttal senki sem szólt vissza neki. Valóban ez volt a végítéletünk.

- Ryuji, na most már aggódhatsz! - jelentette ki Mako-chan, majd mindannyian leszegett fejjel sétáltunk vissza a padjainkhoz.  Azt hiszem Arata ügye kicsit várhat még, mert ha ez így folytatódik, a végén még a mi életünk is veszélybe fog kerülni. Szerencsére Ito-sensei nem várakoztatott túl sokáig, így ki tudtuk szedni belőle mi történt. Hiyama-sensei megbotlott és leesett a lépcsőn. Szerencsére csak a bokája ment ki, szóval nem esett komolyabb baja. Ez némiképp vígasztalt minket, bár a tényeken ez úgysem változtat. A többi óra viszonylag gyorsan eltelt anélkül, hogy bármi is történt volna. Órák után A-channal a könyvtárba mentünk. Oda úgysem járnak túl sokan, legalább kicsit kettesben lehettünk.

- A-chan, nagyon félek! - szólaltam meg, miközben levettem egy verseskötetet az egyik polcról.

- Tudom, de én itt vagyok és vigyázok rád, jó? - magához húzott és belepuszilt a vállamba. Erre most nagy szükségem volt bevallom. Vele minden olyan nyugodt és békés, legszívesebben egy milimétert sem távolodnék el tőle. Egy ideig még élveztük, hogy kettesben lehettünk, majd Arata hazakísért. Otthon mar nem történt semmi érdekes. A bátyám megint ott volt így neki meséltem el a történteket, illetve együtt is vacsoráztunk. Végül felmentem a szobámba és elnyomott az álom.