Hamar megkerülöm az épületet, amely mögött rátalálok a bokrok közül kiemelkedő ócska, roskadozó fabódéra. Alighanem ez a raktár.
Odalépek, de mielőtt elhúznám a reteszt a bejáratról, átvillan az agyamon egy gondolat és hátrapillantok. Jól sejtettem, a társaság itt nem lát engem, tökéletesen kitakar az ódon téglafal.
Tekintetemet ezután az ösvényre szegezem, ami megkerüli ezt a kis fészert és egyenesen bevisz az erdőbe, be a fák sűrűjébe. Egy pillanat alatt döntök.
Nem fogok ollókkal szaladgálni, mikor más dolgom is van -olyan dolog, ami bizonyára mélységesen megsérti majd ennek az urizáló börtönnek a még urizálóbb lakóit.
Azok gyomláljanak csak, nekik való szenzáció lesz, mikor majd sikerül minden kis gazt kitépni a növények alól. Nekem nagyobb sikerem lesz ma, amikor megtalálom a szökésem kapuját.
Ellépek az ajtótól és ahogy csak tudok, rohanni kezdek a poros úton. Csak akkor lassítok, mikor már elég mélyen vagyok ahhoz, hogy senki se láthasson meg. Onnantól valamivel lassabban folytatom az utam.
Az ösvény sokáig, képtelenül hosszú ideig zegzugosan halad alattam, majd mikor már végleg eluralkodna rajtam a türelmetlenség, egyszercsak élesen kanyarodik és már ott is állok a kőfal tövében. Az út még tovább halad a sűrűbe, de én már nem tervezek közlekedni rajta. Izgatottan elindulok a kerítés mentén.

Mereven bámulom az asztal sötét lapját, miközben felidézem magamban a mai elszánt tettem közvetlen hatását. Mivel pontosan negyed órája történt, tisztán él bennem a jelenet, ahogyan a hosszú és eredménytelen órák miatt -amik alatt hiába nyomoztam nagy gonddal, módszeresen, külön figyelmet szentelve a kerítés legkisebb pontjának is- meglehetősen bosszúsan érkezek vissza ebbe az átkozott börtönbe. Teljesen mindegy volt, mennyire kerestem úgy tűnik, ezen a falon egy miliméternyi hiba sincs.
Felesleges erőfeszítésem miatt forrt bennem a méreg, mikor ismét szembetaláltam magam a beszélő bajusszal. A roppant ideges, beszélő bajusszal. Pechére én sem voltam épp tűrőképességemnél.
-Tisztában van vele, mekkora bajba került? Mégis hol csavargott!?-háborgott.
A következő percben megfogalmazott tervemnek a düh és némi elkeseredettség voltak készséges tanácsadói.
Mert ekkor döntöttem úgy, hogy taktikát változtatok. Ha nem így, hát úgy. Egészen addig a pillanatig csendben, láthatatlanul akartam lelépni úgy, hogy senki se vehesse észre az eltűnésem maximum, ha már túl késő.
De ekkor már beláttam, hogy itt ez nem fog működni. Hangosnak kell lenni, fel kell hívnom magamra a figyelmet. Ehhez pedig értek. Egyre nagyobbakat véteni, ostromolni a tanárok idegeit, hogy azok besokalljanak és beküldjenek az igazgatóiba. Beatrice türelmesnek tűnik, de melyik igazgató viseli el, ha egy bajkeverő szaladgál az épületben? Ha elég nagy a bűnöm, még ő is kikelhet magából és felhívhatja a szüleimet, hogy vigyenek el innen! Márpedig egy szökéskísérlet elég nagy bűn.
A hangom tisztán, magabiztosan és meglehetősen epésen csengett, mikor a következő hagyta el a számat:
-Szökni akartam!
Az öreg arckifejezésének leírására egyetlen meglévő szótár sem lenne elegendő.
Pár perc dermedt csend következett, majd:
-Ez elég ízléstelen vicc!-jelentette ki valaki.
A hang felé fordultam. Ja igen, jelen volt az egész kertész társaság, a maga húsz-huszonöt főjével. Mindenki megdöbbenve, felháborodva bámult rám. Ahány arc, annyi felkavart érzelem tükrözése. Most éppen egy sápadt, megbotránkozott csaj bámult vissza rám világos, ritka haja alól.
-Miért, ki viccelt?-kérdeztem szárazon.
-Micsoda szemtelenség!-fakadt ki egy másik.
Egy további így kiáltott fel:
-Mekkora szamárság!
És
-Ez megtébolyodott!
Körbefordultam.
Ha azt várták, hogy meghátrálok, tévedtek. Nem egy haragos társaság előtt álltam már, ahogy az sem idegen, hogy az utálat középpontja vagyok.
A nyelvemre tóduló, haragos szavaknak még a helytelenítő pillantások sortüze sem szabhatott gátat.
-Bizony, szökni akartam! Mert elakarok innen menni és el is fogok! Semmi kedvem ehhez a fogdához, az idióta lakóihoz pedig még annyira sem! Ti lehet, hogy itt fogtok megöregedni, de engem vár az igazi élet odakint!