Nem megyek le vacsorázni. Helyette kihasználom az alkalmat és míg a tömeg az ebédlőben tartózkodik, addig gyorsan lezavarom a zuhanyzást, a fogmosást, majd elzárkózom a kapott szobában. Ott aztán hosszú percekig szidom ezt a nyomorult börtönt, minden lakójával, de főleg az igazgatójával együtt. A kerítésre pazarolt órák is idegesítenek, nem is beszélve a pimasz vigyorú pasiról. Robin, ahogy ma megtudtam. Bár teljesen mindegy, hogy hívják, ő is csak egy idióta a sok közül. Itt én vagyok az egyetlen, aki ép eszénél maradt.

Két melegszívű gondolat között elaludhattam, mert legközelebb a gyomrom korgására riadok fel. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni és visszaaludni, de egy idő után szörnyen idegesítővé válik a délről érkező szüntelen morgás. Kinyitom a szemem, ám időbe telik, mire hozzászokok a sötéthez és meglátom az ágy mellett heverő cipőmet.
Lemászok a takaróról, belelépek és az ajtóhoz megyek. A folyosó a szobámhoz hasonlóan árnyakkal teli, ahogy végighaladok a csukott ajtók előtt, le a lépcsőkön, át az előtéren, egészen a néptelen ebédlőig. Az asztalok üresen állnak, azonban hamar észreveszem a helyiség sarkában levő kétszárnyú ajtót, amelyen át a konyhába jutok. Pillanatok alatt összedobok magamnak egy szendvicset a hűtőben talált hozzávalókkal és a legszebb zsömlével, amit csak sikerül kitúrnom a többi közül. A napom szar volt, legalább a szendvicsem legyen tökéletes.

Hosszasan időzök a konyhában, míg a késői vacsorámat fogyasztom. Mire visszaindulok a szobába, már egyáltalán nem érzem magam fáradtnak sőt, kipihent vagyok. Úgy döntök, teszek egy kört a földszinten, mielőtt ismét bezárkóznék a négy fal közé. Most úgy sincs senki, aki megbámulhatna.
Percekig sétálgatok, közben elhaladva az udvarra vezető kijárat, a könyvtár és a nagyterem mellett. Végül azon a szárnyon lyukadok ki, aminek az ajtaján az áll "tanári folyosó". Még a bejáratból is rálátok a falon sorakozó tablóképekre. Odalépek az egyik elé és az érdeklődés legkisebb jele nélkül meredek rá. Teszek rá, kiket ábrázolnak a fotók, hogy mettől-meddig jártak ide és kik voltak a tanáraik. Ha még mindig itt lennének, ők is ugyanilyen beképzeltek és hülyék lennének, mint a mostaniak. Ugyanígy fölém helyeznék magukat és suttognának a hátam mögött.
A dühöm délután óta ugyan csillapodott, de nem nehéz ismét fellobbantani. Elég arra gondolnom, hogy a szüleim akaratom ellenére idehurcoltak, hogy kívülállónak érezzem magam egy Isten háta mögötti helyen, távol mindentől, amit előtte a magaménak tudhattam. Ahol semmi sem az enyém, semmit és senkit sem ismerek. Ahonnan megszökni baromi nehéz, a diákok pedig nagyképűek és megvetnek.
Erre azonnal elkap a már jól ismert hév, hogy rongáljak. Tönkre akarok tenni valamit. Tehát meg is teszem.
Felkapom a fal tövében álló hengeres ecsetet, belemártom a hozzá tartozó festékes vödörbe, majd a hozzám legközelebb levő tablóhoz csapom és szétkenem a felületén. Végignézem, ahogy a holdfényben ezüstnek tetsző festék elfedi az arcok nagy részét, majd a felesleg lecsorog az üvegen.
Elégedettség tölt el, tehát megismétlem egy másikkal is, aztán még egy továbbival. Sorra haladok a tablókkal. Amikor egy kész, lépek a másikhoz. Az összeszorított fogaim között veszem a levegőt.
Eszembe jutnak az igazgatónő kéretlen szavai: "Rengeteg sérelem van benned." Mártás. "Segíteni akarok." Kenés. Hallom az anyámat: "Nem az a fontos, hogy te mit akarsz." Még egyszer.
Az agyam kikapcsol, többé nem gondolok semmire, kizárólag ugyanazt a két mozdulatot ismétlem újra és újra.
Mártás, kenés. Mártás, kenés.
Egészen addig csapkodom az ecsetet az üvegekhez, míg már egyetlen tabló sem marad eredeti állapotában. Mire végzek, a dühöm elpárolog, az addig merev vállam leereszkedik. Eldobom az ecsetet és csendben meredek a tönkretett fotókra.
Bár azt mondhatnám, hogy végignézve a művemen bűntudat fog el. De nem így van.