Egyszer egy tanár azt mondta nekem, hogy nem tudom megállapítani mikor teszek szörnyű dolgokat, mikor lépem át azt a bizonyos határt. Hogy nem ismerem fel a jó és rossz közötti különbséget.
Tévedett. Baromira meg tudom állapítani. Mert átéltem a rosszat. Sőt, magát a poklot.
Hónapokig aludtam az elveszített testvérem szobájában, mert nem bírtam elviselni, hogy üresen tátong, hogy nincs ott senki. Mintha kihalt volna az a szoba. Kiürült.
Persze nem a tárgyakat tekintve. Egyetlen egy dolgot sem mozdítottam meg. Minden pontosan úgy volt, ahogy Ő utoljára letette. A töltő összegabalyodva az ágy mellett, a kólás doboz az ablakban, egy tányér társaságában, amin még ott volt a rántotta megszáradt maradéka, az asztalon egy sportcsokis papír és a konzol. Semmihez sem értem hozzá.
Nem, a tárgyak a helyükön maradtak, csak a szoba lelke tűnt el. A bátyám. Már pedig őt én nem pótolhattam. Bemehettem oda, felkapcsolhattam a villanyt, tölthettem ott hosszú, kínkeserves éjszakákat, közel sem volt ugyan olyan a hely légköre. Erre nagyon hamar rájöttem. Ott bent többször vágott mellbe a magány, minthogy megtudnám számolni.
Csak feküdtem az ágyán összegömbölyödve és sírtam. Olyan igazi, hisztérikus, egész testet rázó, hangos sírással. Fejfájásig bőgtem, míg a szemem sajogni nem kezdett, hogy aztán másnap annyira fel legyen dagadva, hogy kellemetlen legyen még kinyitni is.
Elvesztettem a testvéremet.
Elvesztettem a bátyámat.
Aki mellett felnőttem, aki mindig ott volt a másik szobában, amikor vígaszra volt szükségem. Aki megnevettetet, és hiába idegesített olykor -na jó, sokszor- mégis ott volt, amikor kellett. Aki visszakopogta a szomszéd szobából annak a dalnak az ütemét, amit én akár öntudatlanul is elkezdtem.
Miután elment, egyedül kopogtam dalokat a kettőnk szobája közti falon, de persze válasz már nem érkezett.
A szobájában töltöttem a legtöbb időmet, hónapokon át. Aztán mikor végre rávettem magam, hogy elhuzzam a függönyöket, a nap ugyanúgy sütött, mint azelőtt. Nem értettem. Emberek jártak az utcán, nevettek, beszélgettek ostoba, jelentéktelen dolgokról. Egyszerűen felfoghatatlan volt. Én addig azt hittem, vége a világnak, a nap sem kel fel többet.
Egy durvább szó, egy elbaltázott, idétlen dolgozat, egy megroncsolt pad, szék vagy fal sehol sincs ehhez képest.
De ezek az idióta sznobok ezt nem értik. Nem is érthetik. Hiszen a legnagyobb problémájuk az összefestékezett tablók.
Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor hétfő délelőtt vádaskodó, utálkozó tekintetek százai fogadtak.
Bekaphatják.
Miután az egész vasárnapot a szobában töltöttem és a ma reggeli órák nagy részét is átaludtam, most már éppen ideje volt lejönni ebédelni. Bár őszintén szólva, azt se tudom, mit eszek. A villa magától jár a kezemben, a falatot öntudatlanul emelem a számhoz, mialatt a gondolataimba mélyedve, csupán háttérzajként tekintek a körülöttem lévő pusmogásra.
Hirtelen kinyílik az ebédlő ajtaja és Beatrice jelenik meg, mögötte a pár tanár alkotta díszkísérettel. A belépője elég ahhoz, hogy minden addigi suttogás és nesz azonnal megszűnjön.
A nő megáll közvetlenül az ajtó előtt, majd végighordozza tekintetét az elnémult társaságon. A pillantása alig marad tovább rajtam, mint bármelyik másik emberen a helyiségben.
-Kedves diákok!-szólal meg jól érthetően-Tudva, mennyire foglalkoztatnak titeket a hétvégén megrongált tablók, örömmel értesítelek titeket arról, hogy a többségüket sikerült megmenteni, a festéket nagyrészt levakarni róluk, nagyobb nyomok nélkül.
Megkönnyebbült sóhajok, vidám kiáltások hangzanak fel elszórva a teremben. Páran felém fordulnak, de én csak unottan meredek Beatrice-re, várva a folytatást.
Merthogy ennyivel tuti nem éri be.