-Most is dühös vagy, igaz?-billenti félre a fejét.
Válaszul grimaszolok.
-Szerintem igen.-feleli a saját kérdésére-Már pedig a dühös emberek hirtelen cselekszenek, bele sem gondolva tetteik következményébe.-itt sokatmondó pillantást vet rám-Ám mikor lecsillapodnak az indulatok, már másképp látják a dolgokat. Tisztább, higgadt fejjel. Te sem leszel örökké dühös, Bella. Rá fogsz jönni, hogy van ennél okosabb, járhatóbb út is. Ebben biztos vagyok.
-Mert maga persze sosem téved.-jegyzem meg epésen.
-Természetesen tévedhetek.-ismeri el-De nem akkor, mikor a diákjaimról van szó. Akkor nem engedhetek meg magamnak hibát. Nem is szoktam.
Jó neki...
-Volt már olyan tanulóm, mint te.-dől hátra, le sem véve rólam a tekintetét-Aki azt hitte minden és mindenki ellene van. Haragudott a világra, szinte forrt a dühtől és fájdalmában csapkodott. De ha nincs, ami szítsa, előbb-utóbb értelmét veszti a tombolás. Erre ő is hamar rájött.
Ez a beszélgetés kezd fizikailag fájni...
-Úgy vélem, még egy büntetés csak kedvet adna neked a további lázadásra. Olaj a tűzre, ahogy mondani szokás.-folytatja, nem törődve azzal, hogy nyílvánvalóan magára maradt ebben az eszmecserében-Éppen ezért nem róvok ki rád újabbat. Ezúttal csak egy figyelmeztetést kapsz.
Hogy mivan?
Habár szándékosan próbáltam kivonni magam a beszélgetés alól, ez az utolsó kijelentés felkeltette a figyelmem.
-Ez komoly?-kérdem, a hangomból süt a hitetlenség.
-Igen. Nincs büntetés, csak szóbeli intés.
Na jó, mégis hol a csapda?
A csend hosszúra nyúlik, míg a hallottakat emésztem. Végül Beatrice halkan megköszörüli a torkát.
-Bella, én nem is tartalak fel tovább. Ha nincs más, amiről még szeretnél szót ejteni, akár le is zárhatjuk a mai találkozónkat.-javasolja.
-Hogyne.-motyogom.
-Örülök, hogy idefáradtál.
Ja, aha.
Továbbra sem tudom félretenni a gyanakvásomat, hogy ez valami vicc.
Feltápászkodom és lassan az ajtóhoz lépek, arra számítva, hogy pillanatokon belül utánam szól és bevallja, csak szórakozott velem. Az igazgatónő azonban némán figyeli, ahogy lenyomom a kilincset, majd kitárom az ajtót.
Addigi gondolataim egy pillanat leforgása alatt semmivé foszlanak, mikor egy hatalmas testet fedezek fel közvetlenül magam előtt. Rámeredek a szemmagasságomban lévő, széles mellkasra, majd feljebb vezetem a tekintetem, hogy szemügyre vehessem a hozzá tartozó arcot. Igyekszem leplezni a megdöbbenésemet, mikor felismerem a gúnyos pasit töriről.
-Á, Robin! Gyere beljebb!-csendül fel mögöttem Beatrice hangja.
Robin azonban nem törődik vele. Kék szemeit lustán végigvezeti rajtam, majd ismét az arcomba néz és tessék, máris ugyanaz a cinikus vigyor ül a szája szegletében, mint első alkalomkor. Ez a pasi nem tud máshogy nézni?
Pechére én mostanra sem kerültem béketűrő kedvembe, így csak a szemem forgatom, mielőtt kikerülném és elindulnék a folyosón. A csendben még utánam száll a már szintén ismerős horkantása.