Arra ocsudok fel, hogy Beatrice belép a szobába és megkerülve engem hűvös eleganciával leül az asztal túloldalára.
Miután elhelyezkedett velem szemben, nem sokáig húzza az időt.
-Nos, van bármi mesélni valód?-kérdi.
A hangja és arca egyaránt érzelemmentes. Kelletlenül veszem tudomásul, hogy az igazgatónő mint mindig, most is tökéletesen kimért.
-Minek akarja tőlem is hallani?-morgom fanyarul-A többiek már bizonyára felvilágosították.
-Kíváncsi vagyok a te szemszögedre is.-billenti félre a fejét-A diákok előtt igazán őszintén fejezted ki magad, ahogy értesültem róla. Reméltem, hogy nekem is megnyílsz.
-Élvezi, hogy gúnyolódik?-vonom fel a szemöldököm.
-Távol áll tőlem az ilyesmi.
Hát persze. Az igazgatónő mindig makulátlanul udvarias. Kérdés viszont, hogy illedelmes szavai mögött hányszor lapul burkolt parancs.
-Remélem, tisztában vagy a helyzet kellemetlenségével.-kulcsolja össze sápadt ujjait.
Felszegett állal hátradőlök a széken. Helyben vagyunk.
-Bella, nincs azzal semmi baj sőt, intézményünk egyik célja is, hogy a diákok megtanulják a helyes önkifejezést. De nem utolsó szempont, hogy ezt milyen formában teszik.-alig láthatóan ingatja a fejét-Ne is haragudj, de igazán nem vagyunk itt afféle beszédhez szokva, mint ahogyan te méltóztattad megfogalmazni a véleményedet. Nálunk nem szokás kellemetlen dolgokat említeni.
Bólintok.
-Látja, ezt még el is hiszem.
-Mert tudod, nem tesz jót nektek az ilyen beszéd.
-Persze, megállunk a növésben...
A nő pillantása eltűnődve pihen rajtam pár pillanatig, mielőtt ismét megszólalna.
-Érdekelne mi minden vezetett odáig, hogy ilyen szintű elutasítás legyen benned a társaid iránt. Merthogy biztosan nem egyetlen okról van szó.
Na ne...
-Ezt hagyjuk.
-Tudod az az érzésem, rengeteg sérelem van benned.-folytatja, ügyet sem vetve közbeszólásomra-Szerintem segítene, ha végre kibeszélhetnéd őket magadból.
-Szerintem az segítene, ha békén hagyna!-csattanok fel.
-Nem lenne épp célravezető.-sóhajt fel.
-Igen? És mégis mi lenne az ön célja? Ha szabad tudnom.
-Segíteni szeretnék neked, Bella.
Segíteni. Rendes körülmények között mulatságosnak találnám ezt a kijelentést, de a mai napi csalódás és kiborulás után ez az utolsó, amit hallani akarok.
-Hát ne, ne segítsen. Nem kell a segítsége.-felelem konokul.
-Szerintem pedig nagyon is. A szüleid is így látták, ezért hoztak ide.
-A szüleim azért hoztak ide, hogy ne legyek láb alatt a bosszantó gyászolásommal.
-Szerinted ők nem gyászolnak?
-Tudom, hogy nem.-emelem égnek a szemem.
-Nem gondolod, hogy csak miattad próbáltak erősek maradni?
Rámeredek, majd összevont szemöldökkel megrázom a fejem.
-Ne tegyen úgy, mintha jobban ismerné a szüleimet nálam!
-Eszemben sincs. De annyit mondhatok, nem csak neked volt megrázkódtatás a testvéred elvesztése.
-Eleinte valóban nem.-ismerem el vállat vonva-De ez hamar változott.
-Gondolom, ezt szóvá is tetted édesanyádéknak.
-Talán csendben kellett volna tűrnöm? Hagyni, hogy elfelejtsék Őt?
-Ugyan, az nem illett volna meglehetősen heves természetedhez.
-Még, hogy nem szokása gúnyolodni.-dünnyögöm.
Gyors, apró mosolyféle fut át Beatrice ajkán.