Furcsa, csipogó hangra ébredek. Zavartan, sűrűn pislogva emelem fel a fejem az idegen párnáról. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, miért vagyok ismeretlen bútorokkal körülvéve. Hát persze, tegnap ide száműztek a szüleim.
Az idegesítő hang továbbra sem hallgat el. Álomittasan felkelek és a szememet dörzsölve vánszorgok el az asztalon zajongó ébresztőórához.
Tegnap hogyhogy nem vettem észre ezt a szörnyeteget? Rácsapok a tetejére, mire csönd áll be a szobában. Sokkal jobb.
Rápillantok a kis vekker számlapjára. Hat óra. Jézusom!
Mikor kelltem én ilyen korán? Önszántamból soha.
A suli kedvéért soha.
Visszahuppanok az ágyra és akkorát ásítok, hogy kis híján megroppan az álkapcsom. Nem aludtam valami jól az éjjel. Ez a hely még nyomasztóbb sötétben. Sokáig nyugtalanul forgolódtam az ágyban, majd mikor végre elaludtam, hatalmas vaskapukról, szőke meg vörös loboncokról és otromba fehér falakról álmodtam.
Eldőlök az ágyon. Nem, ez a test reggel nyolc előtt nem működik. Szorosan lehunyom a szemem és átfordulok a másik oldalamra.

Legközelebb már magamtól kelek fel. Úgy két órával később. Hoppá.
Kikászálódok az ágyból és a szekrényhez lépek. Hosszú percekig meredek az egyenruhára. Nem, szoknyáról szó sem lehet. Kiveszem a szabadidőruhát.
Laza copfba fogom a hajam, majd előkotrom a könyvhalom mélyéről az órarendem. Már nyolc óra is elmúlt, tehát az elsőt, a földrajztudományt megúsztam.
A második bibliográfia. Erre a szemem forgatom. Igazán flancos megfogalmazása az irodalomnak. Gyorsan végigfutom a többi órámat is, majd az azokhoz tartozó tankönyveket kihalászom a többi közül és belepakolom a szekrényben talált fehér hátizsákba.
Az ágyamhoz hozzá sem nyúlok, úgy hagyom el a szobát, hogy a takaróm bevetetlenül hever az összegyűrt lepedőn.
Végigmegyek a folyosón, majd le az első emeletre, ahol további időt töltök azzal, hogy az osztálytermet keresem. Ezeken a folyosókon egy kamion kényelmesen végigszáguldana.
Mikor végre megtalálom a helyes számú ajtót, kopogás nélkül nyitok be.
A teremben ülők egy emberként fordulnak felém, hirtelen minden nesz elhalkul. Vannak benn vagy harmincan, de még így is akad üres pad. Azonnal kinézem magamnak az egyik árva helyet a terem hátsó sarkában, egyelőre azonban a tanárra pillantok. Meglepetésemre Beatrice néz vissza rám.
-Jó reggelt, Bella!-köszön, az arca tökéletesen érzelemmentes.
-Hello.-motyogom.
Ez az én szerencsém. Egyből az igazgatónő órájára esek be késve.
-Foglalj helyet!-int a padok felé a nő.
Nem kell többször mondania, azonnal leülök a kinézett székre, leghátul.
Ennyivel azonban nem úszom meg.
-A mai tananyag a francia realizmus.-közli- Esetleg vettétek már az iskoládban?
Honnan tudjam, be se jártam.
-Gondolom.
-Hol tartottatok?-biccenti félre a fejét.
Tanácstalanul pislogok rá, de mintha észre sem venné.
-Öhm, nem emlékszem.-nyögöm ki végül.
-Pedig azt hittem, aki megengedhet magának-gyors pillantást vet a falon kattogó órára-tizenhét perc késést, az már tisztában van az adott óra anyagával.
Milyen szellemes!
Mereven bámulok rá.
A csend kezd kínos lenni, főleg, hogy minden tekintet kivétel nélkül rám mered.
"Szállj le rólam!" üzenem némán, csak a tekintetemmel a nőnek. Alig láthatóan bólint, de nem úgy, mintha beleegyezett volna, hanem mint aki eldöntött magában valamit.
-Tehát, Stendhal-nal tartottunk, a francia realizmus egyik legkiemelkedőbb alakjával. Cyril, lennél kedves felolvasni az eddig leírtakat? Hátha sikerül felidéznünk Bella emlékeit.
Összehúzom a szemem.
Ez nyílt hadüzenet.
Az egyik diák, fogalmam sincs melyik -nem is érdekel- monoton hangon kezd olvasni. Rá sem nézek, nem is figyelem mit mond, kihívón meredek az igazgatónőre.