A hatalmas ajtó hamarosan kinyílik és egy harmincas éveiben járó nő lép ki rajta. Vállig érő szőke haja tökéletes kerete karcsú arcának. Vékony, rózsaszín szája szélén ott bújkál az óvatos mosoly, miközben könnyedén, szinte leszökken a hosszú lépcsősoron, fürkésző szemét le nem véve a kocsiról.
Anyáék azonnal kipattannak és a nő felé igyekeznek. Én nem sietem el, ráérősen kilépek a kocsiból és ahelyett, hogy csatlakoznék a kis csoporthoz, nekidőlök a jármű oldalának. Zsebre vágom a kezem és pókerarccal nézem ahogyan a szüleim kezet ráznak vele és beszélgetni kezdenek.
-Igazán örülök, hogy ideértek!-szólal meg lágy, csengő hangon a nő-Már nagyon vártuk Önöket! Remélem, nem volt hosszú útjuk. Bár ilyen szép időben igazán kellemes kocsikázni, nemde?
Észreveszem, hogy veretes franciasággal fogalmazza meg udvarias mondatait.
Egy ideig hallgatom őket, majd mikor úgy érzem, kezd hosszúra nyúlni ez a megható csevegés, flegmán behajolok a kocsiba, kiveszem a táskám, majd jó hangosan becsapom az ajtót. Erre azonnal elhallgatnak és mind a hárman egyszerre fordulnak felém. Anya szűrós pillantással, apa valamiféle megbántottsággal, a nő pedig érdeklődőn vizslat, majd hozzám lép.
-Szerbusz, te biztosan Bella vagy! Szeretettel köszöntelek nálunk! Én vagyok az iskola igazgatója! A nevem Beatrice Corneille.-nyújtja vékony karját.
Felvont szemöldökkel hallgatom, majd a karomat nyújtva kezetrázok vele. Meleg a tenyere, a bőre puha, körmei ápoltak.
-A szüleid sokat meséltek rólad! Igazán nagy örömünk, hogy mától a mi tanulónk vagy!
Keresem, de nincs gúny a hangjában. Vicces, látszólag tényleg örül nekem.
-Bizonyára már tudod,hogy itt kapsz egyenruhát, illetve semmilyen módon nem kerülsz internet közelébe...-itt szünetet tart, mert valószínűleg értetlenségem kiül az arcomra.
Nincs internet? Erről nem volt szó!
A szüleimre nézek, vajon ők tudtak-e erről. A csönd és apa elfordított feje elég válasz. Persze, hogy tudtak. Csak épp nem említették nekem.
-Aha...-motyogom.
Valahogy sikerül kifejezéstelen arcot vágnom, de belül tombolok.
-Tudom, ez neked igen furcsa lehet, de meg fogod szokni.-pillant rám együttérzőn Beatrice-Nos, én nem is húznám tovább az időt! Búcsuzz el a szüleidtől, hisz a házirend szerint ők nem jöhetnek veled, nekik nem lesz alkalmuk belülről látni az iskolát. Ha belépsz az épületbe, elkezdődik az új életed és szeretnénk, ha egyedül kezdenéd el! Ha végeztetek, mutatom az utat!
Az "új élet" hallatán éppenhogy nem horkanok fel. Ami pedig a szüleimet illeti, eszem ágában sincs elbúcsúzni tőlük. Idehurcoltak nyílvánvalóan akaratom ellenére, szóval ne várjanak könnyes búcsút.
Fagyosan biccentek, alig pillantva feléjük és az igazgatónő után sietek.
Hallom a sóhajtásukat magam mögött, de úgysem számít már, mit gondolnak.
Beatrice hátrapillant, azonban nem kérdez semmit se, csak felméri a terepet és megy tovább. Értékelem, hogy nem firtatja.
Felbotorkálok a lépcsőn, majd belépek utána az épületbe. A hatalmas ajtó becsukódik mögöttem, ezzel végleg elvágva a külvilágtól. Mindentől, amit eddig ismertem.