Úgy fél óra múlva igen különös társaság gyűlik össze ebédelni. Mindenki, kivétel nélkül egyenruhát visel és olyan mereven tartja magát, mintha karót nyelt volna. Az arcokon is ugyanaz a hivatalos kifejezés ül.
Ezt látva olyan érzés fog el, mintha szobrokkal volnék egy helyen. Sápadt szobrokkal. Most komolyan, itt senki sem ismeri a napot?
Néhány szobor időnként kifejezéstelen arccal rám pillant. Azt hihetném, hogy máris megelőzött a hírem, azért ez a távolságtartás, ha nem hallanám, hogy egymással sem beszélgetnek. Néma csend van, csak az evőeszközök koccanása hallatszik. A tanárok a legszélső asztalnál hasonlóan szótlanul esznek.
Mint egy nagyanyám korabeli film, ahol valaki megnyomta a némító gombot és most hangtalanul peregnek a képkockák.
Kiiszom a poharam tartalmát, majd a kelleténél kicsit hevesebben teszem le az asztalra. A koppanásra jópár szobor felém fordul.
Igen, továbbra is itt vagyok, ti hallgatag sznobok!
Az ebéd végig ilyen nesztelenül telik. A legközelebbi zörej az, mikor a tanárok leteszik a villájukat és hátratolják a székeket. Erre, mint egy vezényszóra, megelevednek a szobrok, mindegyik felkel és katonás léptekkel indul az ajtó felé. A magányossá vált asztalokhoz egy csapat takarítónő lép és kezdik összeszedni a terítéket.
Nem követem azonnal a példájukat, ráérősen fogyasztom tovább a maradék ebédem, ezzel jópár rosszalló tekintetet begyűjtve.
Teszek rá.
Mikor már nagyrészt kiürült a terem, én is felállok és elhagyom a helyem, ahova utánam egy tettre kész takarítónő pattan. Fejcsóválva lépek ki az ebédlőből.
Mintha csak erre várt volna, hirtelen egy alacsony, vörös lány pördül elém.
-Szia! Bella, ugye? A nevem Caroline Dubosc!-a hosszú csend után váratlanul ér bántóan magas hangja.
Gyorsan észreveszem a felém nyújtott, vékony kezet, de az ő kézfogását sem fogadom el. Ez érzékenyen érintheti, mert azonnal szabadkozni kezd.
-Ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be előbb, de ebéd közben nem nézik jó szemmel a beszédet. Láttam, egyedül ültél. Ki vezetett körbe? Ilyenkor az illendő, ha ő ül melletted étkezésnél.
Felhorkanok. Akkor tehát jobban elijesztettem Szöszit, mint hittem.
Amikor elmondom a nevét, a lány helyeslően bólint.
-Nagyon okos diák, már évek óta tanul itt. Ismeri a helyet, biztos vagyok benne, hogy alaposan...
-Mondott valamit rólam?-vágok közbe.
Pislog néhányat.
-Victoria? Nem éppen. Kissé távolságtartó, csak azok jelenlétében engedi el magát, akik szintén az ő köreiben mozognak.
Magyarul: lenézi azt, aki nem olyan előkelő, mint ő.
-Jellemző.-mordulok fel.
Ez megdöbbenti Vöröskét és persze azonnal a megsértett fél védelmére kel.
-Ez nem jelenti azt, hogy nagyképű lenne! Kedves és előzékeny lány, csak kissé kizökkent a kerékvágásból, mikor bekerült a diáktanácsba. Bizonyára a felelősség kiejtette a szerepéből és nem tudja, hogyan viselkedjen. Megértem, hogy nem szeretne túlságosan bizalmaskodni, elvégre meg kell őriznie a tekintélyét.
-Ha te mondod.-a hangomban nem túl sok a meggyőződés.
Ha ezt érzi is a lány, nem teszi szóvá.
-Van kedved bemenni a társalgóba?-ajánlja fel-Ebéd után sokan ott töltik az időt, ismerkedhetnél kicsit a többiekkel.
Hogyne. Éppen eleget láttam belőlük az ebédlőben.
-Nem, kösz.
-Biztos? Szerintem kíváncsiak rád.
Felvonom a szemöldököm.
-Valóban?
Ez valahogy elkerülte a figyelmem.
-Igen. Meglehetősen ritka, hogy diákot vegyenek fel a félév közepén.
-Á, szóval én vagyok az új látványosság.-húzom gunyoros vigyorra a szám.
Erre jól láthatóan zavarba jön. Rózsaszín pír lepi el sápadt, csontos arcát.
-Nem, dehogyis! Nem így értettem.
-Bárhogy is, én nem vagyok kíváncsi rájuk.-szegem fel az állam-Ami engem illet, nem fogok ismerkedni senkivel. Amint lehet, megyek haza innen.
Azzal választ sem várva elmasírozok mellette.
A szobához menet végig azon töprengek, mennyi meglepetés fogja még érni ezt a sznob bandát.
Kíváncsiak, mi? Na csak figyeljenek! Ilyen lánnyal, mint én, még nem találkoztak, azt megígérhetem.
Márpedig most fognak valamennyien.