Fogalmam sincs mi a francot csináljak ebben az apró szobában. Normális esetben már rég a telóm nyomkodnám, zenét hallgatnék vagy a laptomon nézném a sorozataim. Annyira hétköznapi, megszokott dolgok és most mégis, mintha egy másik világhoz tartoznának.
Ahhoz a világhoz, amit most elrejt előlem a fenyőrengeteg és mögöttük a távolban, mint egy áthatolhatatlan fal, a tömör hegyek halma.
Az asztalon ülve bámulok ki a nyitott ablakon. Fel kell húznom a lábam, hogy elférjek, mert még úgy is alig akad helyem, hogy a felesleges papírkötegeket félrerúgtam. A táskámra pillantok, ami érintetlenül hever az ágyon. Nem fogok kipakolni, sem röhelyes szabályokat olvasgatni, úgysem leszek itt annyi ideig, hogy érdemes lenne.
Na igen, a szándék világos. El kell innen menni. Na de hogyan? Ahhoz, hogy bármire is vállalkozzak, legalább valamennyire ismernem kéne a terepet. Azt hiszem ideje felmérni a lehetséges egérutakat.
Lecsusszanok az asztalról, átlépem a lábánal tornyosuló könyveket, majd máris a nyitott ajtóban állok. Fiatal még a délután, vacsora előtt csak nem tűnik fel a hiányom.
Mint azt Vöröskétől megtudtam, a legtöbb diák a társalgóban van, vagyis én semmiképp sem megyek oda. Az üres nagytermet is hamar kizárom, majd rögtön utána a könyvtárat. Ezeket még ráérek átfésülni és amúgy is, először a kerítést kell megismernem. Ha azon megtalálom, hogy hol, merre van rés, akkor később még lesz módom rájönni, hogyan lépek le az épületből.
Kilépek a hátsó udvarra vezető ajtón. Pár diák van csak idekinn és ők sem tulajdonítanak nekem nagy figyelmet, mikor elsétálok az árkádok alatt, át az üdezöld gyepen, egészen az erdőbe vezető ösvényig.
Ha a kocsifeljárónál megyek, nagyobb eséllyel tűnök fel valakinek, mintha teszek egy kis kerülőt az erdőben. Több útvonalat is látok, de elindulok azon, amely egy idő után az épület eleje felé kanyarodik.
Az erdőben néma csend van, csak néha zörren meg egy-egy ág a talpam alatt vagy esik le egy toboz valahol mélyen a sötét törzsek között, esetleg a lenge szél suhogtatja meg a vén fákat. Úgy tűnik, egyedül vagyok itt, ami cseppet sem zavar.
Figyelem az erdőt, teljesen máshogy, mint pár órával ezelőtt. Most gyakorlatiasabb vagyok, felmérem mit ígér, hova lehet gyorsan behúzódni, ha esetleg valaki mégis erre tévedne.
Az út nyílegyenes a talpam alatt, a vége beleveszik az erdőbe. Mégis milyen messze van az a téglafal? Megpróbálom felidézni, körülbelül hány percig tarthatott az út kocsival onnantól kezdve, hogy áthajtottunk a kapun. Bárhogy számolom, nem lehetett több hat-hét percnél. Akkor miért nem látom még? Felgyorsítom a lépteim.
Végül -olyan messze, hogy erősen kell erőltetnem a szemem- de látni vélem vörös tömegét. Ekkor már konkrétan rohanok.
Mikor odaérek, pár pillanatra megállok, hogy úrrá legyek zakatoló szívemen, majd végigmérem mivel állok szemben.
A fal közelebbről még magasabb, nagyon masszív és látszólag semmi kapaszkodó nincs, amin felhúzhatnám magam. Megtapogatom a felületét. Simára csiszolt, a cipőm talpa lecsúszik róla. Hát persze.
Kísérletezem, de hiába ugrálok, a teteje közelébe sem érek. Frusztráltan felmordulok. Ez reménytelen. Egyedül nem tudom megmászni, maximum ha felállok valamire, de arra elég csekély az esély, hogy bármit is ki tudnék észrevétlenül csempészni. Csodálom, hogy egyáltalán sikerült kikerülnöm a fürkésző, fürge tekinteteket, míg kijöttem.
Nincs más lehetőség, végig kell menni a fal mentén, hátha valahol hibát ejtettek és akad egy rés vagy perem, amin fel tudom húzni magam. Azt azonban erősen kétlem, hogy a rendelkezésemre álló idő elég lenne ahhoz, hogy ezt megtegyem. Hiába nem tudom pontosan, meddig nyúlik el a határ, azt érzem, hogy túl nagy falat egy délutánra. Azt hiszem kénytelen leszek várni holnaputánig, hogy hétvégén két egész napom legyen.
Csalódottan fordítok hátat a robosztus emelvénynek. Sikerül úgy visszaérnem az épületbe, mintha el sem mentem volna. Ha a tervem sikerül, a szökésem is ugyanilyen feltűnésmentes lesz.