Apa a szokottnál is hallgatagabb a hazavezető úton. Azt mindjárt gondoltam, hogy a suliban nem fog lehordani az igazgató, a fontoskodó titkárnő meg a szőke szuka előtt, akinek a kárörvendő vigyora úgy szállt utánam a folyosón, mint egy rossz kísértet, na de hogy a kocsiban sem szólal meg, az új volt.
A kis liba egyébként bekaphatja. Nem az én arcom lila és szeli át vörös csík a halántékom. Mellesleg pedig úgyse sokáig vigyorog, mert az álla már most elkezdett dagadni, az oda mért ütésemtől és tapasztalatból tudom, hogy dudorral aztán nem könnyű nevetni.
Na nem mintha nekem olyan sok okom lett volna jókedvre az utóbbi pár hónapban.
Mióta James eltűnt az életünkből, az öröm szikrája is kihunyt belőlem. A bátyámat, a testvéremet veszítettem el, a francba is!
Az a legnevetségesebb, hogy nem is az első pár hónap volt a legrosszabb. Akkor még ott voltunk egymásnak a szüleimmel. Mi hárman, akik ugyanazt a gyötrelmet élik át. Mikor a szemükbe néztem, ugyanazt az elkeseredettséget láttam, mint a tükörben. De valahogy elviselhetőbb lett a teher azzal, hogy együtt cippeltük. Legalábbis eleinte.
Egy idő után, hamarabb, mint az ember azt elvárná, a szüleim túltették magukat a minket ért csapáson. Könnyedén beszélgettek, a sötét ruhákat világosra, színesre cserélték, barátokkal találkoztak, vendégeket hívtak. Sőt, tőlem is elvárták, lépjek tovább, hisz az élet nem áll meg.
Élet? A testvérem nélkül?
Nagyon hamar rá kellett jönniük, hogy erre képtelen vagyok.
-Sokat beszélgettünk anyáddal, mi lenne a helyes döntés a mostani helyzetben.-apa hangja szakít ki a gondolataimból. Kibámulva az ablakon látom, hogy már egészen közel vagyunk az utcánkhoz.-Mindketten a legjobbat szeretnék neked...-elhallgat, mikor csúfondárosan felhorkanok.
Annyira szar duma ez.
Akkor is a legjobbat akarták nekem, amikor magamra hagytak a keserűséggel, amin nem voltam hajlandó olyan könnyedén túllendülni, mint ők?