Ittlétem óta először engedem meg magamnak, hogy hazagondoljak.
Felidézem az ismerős házat, a szobát, amiben laktam. Szinte látom magam előtt a borzalmasan sárga falait, kopott fenyő asztalát és ugyanilyen szekrényét, valamint a kicsi ágyat a sarkában. Elég szűkös, de volt benne valami különleges. Az enyém volt.
Emlékszem, hogy behallatszódott az utca minden zaja. Pontosan hallottam, amikor a szomszéd kerítése nyikorogva kinyílt, mikor a garázsajtó egyenletes csipogással felemelkedett, mikor két kutya az éjszaka közepén öblös hangon vitatkozott, ha éppen nem zavarta meg őket egy-egy arra tévedő kocsi.
Ezzel szemben, ez a néma szoba nem az enyém. Ez itt maga a megtestesült csend. Ameddig a szem ellát, rezzenéstelen fenyőfák, távol a messzeségben hegyek magasodnak, felettük a végtelen fekete égbolt, apró csillagaival és sápadt holdjával. Úgy érzem, beszippantanak ezek az őrjítően hangtalan falak.
Még csak nem is ismerem ezt a helyet. Nem tudom, ki élt előttem itt, ezek között a bútorok között, ki aludt ebben a keskeny ágyban, ki görnyedt éjszakákat az íróasztal fölött. Merthogy biztosan egy szorgalmas mintadiák volt, mint itt mindenki, akik olyan nagyra vannak saját magukkal és ezzel a hellyel.
"Csak éppen ítélőképesség nem szorult beléjük."-jut eszembe.
Várok, de erre a gondolatra sem kap új lángra a dühöm. Úgy látszik, ma éjszakára teljesen elhagyott. Nem érzek mást, csak ólmos, tehetetlen szomorúságot.
Eszembe jutnak a szüleim.
Apa, anya.
Mi lehet velük? Mit csinálhatnak éppen?
Apa talán TV-zik és a meccsek mellett háttérzajnak tekinti anya folyamatos panaszkodását a nyikorgó konyhaajtókra, a legalsó, lógó fiókra és a megnőtt fűre az udvarban. Vagy ha anya mérgében már kikapcsolta a TV-t, akkor leült megenni szokásos paprikás, sonkás szendvicsét, amit bárhol, bármikor képes elfogyasztani.
Legalábbis ezek így történtek régen, az emlékeim szerint. Az utóbbi időben nem nagyon figyeltem arra, ami körülöttem történik, mert lekötött az, ami bennem. Senki mással nem törődtem, csak magammal.
Mióta idekerültem még csak fel sem hívtam a szüleimet, pedig lenne rá alkalmam, ha beszélnék Beatrice-al. Biztosan a "fejlődésem első lépéseinek" tekintené, hogy haza akarok telefonálni és örömmel engedné meg, hogy használjam a telefont az irodájában.
Bár erősen meglepődne, mikor meghallaná, hogy haza akarom könyörögni magam. Nem mintha ez olyan váratlan lenne, de az igazgatónő valamiért biztos abban, hogy majd itt "megnyugszom". Már látom is, ahogy kiveszi a kezemből a telefont, higgadtan közli a szüleimmel, hogy "semmi ok az aggodalomra", majd angolosan távozik, miután meghiúsította ki tudja hányadik szökési tervemet.
De ha nem is lenne ott, hogy fültanúja legyen neki? Ha most, az éjszaka alatt belopóznék az irodájába? Akkor nem lenne alkalma elvenni a telefont, hanem kész tények elé lenne állítva, mikor másnap megjelennek a szüleim. Hiszen biztosan elvinnének innen, ha megtudnák mi folyik itt. Hogy a várt javulás helyett a helyzetem még rosszabb lett, mert feltételezem, egy gyilkossági vádra még ők sincsenek felkészülve. Fel fognak háborodni a sulira és azonnal eljönnek értem.
Ahogyan tervem körvonalazódik bennem, a tehetetlenség elillan. Új erőt kapok, a keserűség helyére az elszántság kerül.
Igen, ezt kell tennem.