Felállok a földről, majd az ajtóhoz megyek és lenyomom a kilincset, azonban mielőtt kilépnék, még végigpillantok a folyosón, hátha rajtam kívül van még egy bátor vállalkozó, akinek kedve támadt kiszökni a szobájából az éjszaka alatt.
Ám a folyosó szinte természetellenesen néma, se egy reccsenés, egy nyikorgás, kizárólag a mélységes csend uralkodik, s mellé társul a vaksötét. Olyan, mintha az épület is velem együtt lélegzetvisszafolytva fülelne.
Mikor megbizonyosodok róla, hogy egy lélek sincs odakint, halkan kilépek, becsukom az ajtót és szinte lábujjhegyen, a legkisebb nesz nélkül, óvatosan, gyorsan osonok el az ajtók előtt, egészen a lépcsőkig, onnan le a csarnokba.
Egyedül a hold világította, szürke csempéket látom a lábam alatt, de ez elég is nekem. A sötétet megvilágítja a tervem, a csendet pedig gondolataim és zakatoló szívem töltik ki.
Mikor elérem a tanári folyosót, már a torkomban érzem a dobogását. A vártnál könnyebben jutok el az irodáig. Ott azonban akadályba ütközök.
Nem hiszek a fülemnek, amikor hangokra leszek figyelmes a csukott ajtó mögül. Mozdulatlanul meredek a keskeny csíkra a küszöbnél, ahonnan fény szűrődik ki.
Mégis mit keresnek itt az éjszaka közepén? Merthogy a hangok alapján többen vannak bent. Szinte azonnal felismerem Beatrice jellegzetes akcentusát, több mély férfi hang társaságában, amiknek gazdáit nem tudom beazonosítani.
Soha még nem fogott el versenyzőt, akinek győzelme forog kockán, olyan aggodalom, mint amit én érzek most, reményem lázas forróságában.
Percekig csak várok és a vérem dübörgését hallgatom. Tanácstalanul állok a folyosó közepén. Most mit tegyek? Jöjjek vissza később? Maradjak és várjam meg, míg azok távoznak? De az még mennyi idő?
Végül úgy határozok, ha órákat is kell várnom, az még mindig jobb, mintha holnapra halasztanám a hívást. Hiszen akkor még egy napot itt kellene töltenem. Az pedig ki van zárva.
Attól tartva, hogy az ajtó váratlanul kinyílik, teljes lendülettel fordulok sarkon, hogy behúzódjak az egyetlen lehetséges búvóhelyre, a festés miatt letakart padok mögé, azonban egy kemény testbe ütközöm, ami ha nem kap utánam, kétség kívül elesek.
Akkor sem tudnék mit reagálni, ha a másik nem előzne meg.
-Hát mindig ilyen hevesek vagyunk?-kérdi mulatva Robin.