Virágillat. Mindenhol túlcsorduló, már-már émelyítő virágillat van. Mintha a világ minden egyes labdarózsáját és orgonáját gyűjtötték volna össze a csarnokban.
A bál napja.
Amikor is én végre háttérbe kerülök, mert mindenkit az esti program és az arra való felkészülés foglalkoztat. Még a tanórák is elmaradtak. A tanárok meg a lelkes pasik deszkapadokat, asztalokat hordanak és rendeznek, a tanárnők pedig hűséges lányhordájukkal a díszítésen ügyködnek. Mindeközben a konyhából folyamatosan árad a különféle ételek szaga. Mikor megérzem a disznóhúst hangosat kordul a gyomrom. A konyhát mindenesetre majd meglátogatom az este folyamán, még ha a bált egész biztosan ki is hagyom.
Hiszen elég csak ránéznem erre a forgatagra, a sok vigyorgó, fényes képű emberre, akik azt se tudják hova rohanjanak izgalmukba és már el is megy a kedvem a nagy ünnepélytől. Gyorsan sarkon fordulok, hogy visszavonuljak a szobába.
Nevetséges ekkora hűhót csapni egy névnapnak. Akkor már legalább születésnap lenne.
Felfelé menet egy párocskába botlok a lépcsőfordulóban. Először elmegyek mellettük, nem törődem velük, de aztán meghallom a hangsúlyt, amivel beszélnek. Nem is beszélnek, veszekednek. Elég hevesen.
A srác dühödten morog.
-...gondolhatod komolyan! Mégis ki ez a gyerek? Egy jelentéktelen kis nyikhaj.
-Nagyon kedves fiú.-érkezik a válasz- Ez rólad az utóbbi időben nem mondható el.
-Arra sem méltó, hogy ránézz!
-Nem is ismered.-rázza a fejét a lány-Sosem beszéltél vele egyetlen szót sem. Nem ítélkezhetsz így rajta!
-Azt tudom, hogy nem érdemel meg téged!-csattan fel-Méghogy ő érte hagyj el engem. Röhelyes!
-Annak, ami köztünk van, mindenképpen vége, Henry.-jelenti ki a másik-Te is érzed, hogy ez már közel sem egészséges. Nem vezet sehova sem.
Ah, szerelmi bánat.
Végignézek a lányon. Se nem szép, se nem csinos, valamiért mégis vonza az ember szemét. Ha tippelnem kénem, azt mondanám, hogy a színei miatt. Hatalmas, vörös hajkoronája van, ami mellé világos, kék szem és sápadt bőr társul. Egészen elviselhetető látvány.
A srác vagy egy fejjel magasabb nála, neki sötét, hullámos haja és hasonlóan barna szeme van.
Arrébb lépek, hogy ne láthassanak meg hallgatózás közben, habár felesleges, hiszen úgyis egymással vannak elfoglalva.
Időközben a srác hangszínt váltott, most győzködni próbálja a vöröst.
-Ne csináld, még rendbe tudjuk hozni. Csak még egy esélyt adj nekünk.
-Már hányszor megpróbáltuk, de csak ideig-óráig tart a béke közöttünk, mielőtt ismét elkezdődne a kötélhúzás. Belefáradtam már ebbe a körforgásba. Mi nem illünk össze, ezt észre kell venned.
A másik ezt elborult arccal veszi tudomásul.
-Vége, Henry.
Nem emeli fel a hangját, nem hangsúlyozza egyik szót sem, mégis olyan ez, mint az ostorcsapás.
Még pár másodpercig állnak ott, némán, farkasszemet nézve egymással, majd a lány sarkon fordul.
A pillantásom rajtamarad a pasi arcán. Düh, méghozzá fékezhetetlen düh tükröződik rajta és festi vészjóslóvá vonásait, mikor még egy utolsót mordul.
-Ez életed legrosszabb döntése volt, Veronica.