Másnap az egész suli erről beszél. Lázasan vitatják a történteket, különösebb eredmény nélkül. Mindenki azt kérdezgeti a másiktól és magától, hogy történhetett ez? Miért? Válasszal azonban senki sem tud szolgálni, se másoknak, se magának.
A tanítás ezen a napon is elmarad, hogy a diákoknak legyen idejük megemészteni vagy legalábbis megszokni a kialakult helyzetet. Rengetegen nem tértek még magukhoz.
-Nem értem.-sopánkodott valaki-Nem fér a fejembe.
-Érthetetlen.-dünnyögték mások.
Az első napon sikerül kimaradnom ebből a felforgásból.
A másodikon azonban elszabadul a pokol, miután délelőtt kiszivárog a tény, hogy a halál oka méreg volt.
Veronicát megmérgezték.
Ez bombaként robban, még inkább felborzolva a diákok kedélyét.
Az első pár órában a rémület, az iszonyat uralkodik az elméken.
-Mégis ki lehetett erre képes? -szörnyülködnek.
Egy szemüveges lány szipogva tördeli kezeit, miközben elhaló hangon motyog:
-Az ember félni kezd még a barátaitól is. Azt se tudjuk, kikkel élünk egy helyen.
-Egy őrült van itt szabadlábon.-állapítja meg más-Valaki, aki nem beszámítható.-és borzongva tekint körül.
Még tegnapi barátom, a gondnok is háborogva sétál el az oszlopok alatt:
-Megfertőzték a tisztességes emberek lelkét.
Aztán délben elkezdődnek a találgatások.
Ekkor kerülök elő én.
Elsa szavai megtették hatásukat, záporoznak rám a ferde pillantások és a kétkedő szavak, gyanakvó sugdolózások kísérnek bárhova megyek.
Ezt nem sokáig viselem el, gyorsan bezárkózom a szobába. Rosszul vagyok. Fizikailag ugyan nincs bajom, de a lelkem háborog.
Egyre csak Veronicára gondolok. Nem tudni, mi lett a testével a bál után, bizonyára Beatrice a tanári kar segítségével gondoskodott róla, a maga diszkréciójával. Szegény lány, ha tudta volna...ha tudta volna ezt két nappal ezelőtt. De hát hogyan is gondolhatott volna erre. Az ember nincs felkészülve a tragédiára. Arra pedig pláne, ami azután következik.