A hangzavar estére éri el tetőpontját. Még az emeleten is meghallom az állandó beszélgetést, az éles női nevetést és a mély férfi dörmögést. Micsoda lárma.
Mikor kicsivel később lemegyek enni, elhaladva a nagyterem előtt benézek a kitárt, kétszárnyú ajtón. Bántóan színes, habos-babos ruhák és öltönyök hada fogad. Na meg valami rémes zene.
Ez nagyon nem az én világom. Rohadtul nem tartozom ide.
Egyáltalán mi a fenéért van mindenhol gyertya, villany helyett? Nincs pénz áramra vagy mi? Ki ne találják, hogy egyszerűbb meggyújtani több ezer kanócot, mint felkattintani a lámpát.
Még mindig zsörtölődöm, mikor beérek a konyhába, de ez gyorsan megváltozik, mikor meglátom az ételektől roskadozó asztalokat. A konyhásnők sehol. Úgy tűnik később lesz csak tálalás. Beljebb lépek és becsukom az ajtót. Addig én pont jóllakok.

Húsz perccel később tele hassal távozom a konyhából. A hangoskodás ez idő alatt sem enyhült a szomszédos teremben, de már nem veszem a fáradtságot, hogy oda forduljak a díszes kompániához. Megyek tovább a lépcsők felé.
-Hát maga? Miért nincs a nagyteremben?
A karcos hang felé fordulok és észreveszek egy felém tartó idősödő férfit.
Remek.
Amikor nem válaszolok újabb kérdést szegez nekem:
-Hogyhogy nincs kiöltözve?
-És maga?-nézek végig rajta.
Nem hinném, hogy a kopott farmer és a viseltes ing beillene ünneplőnek.
-Arra válaszoljon, amit kérdeztem!
-Olyan hihetetlen, hogy nincs kedvem táncikálni?
-Beatrice igazgatónő névnapját ünnepeljük, a tisztelet megköveteli, hogy részt vegyen benne.-okít.
-Ó, én nagyon tisztelem őt. Nem ezt bizonyítja, hogy nem akarom elkeseríteni a látványommal?
-Micsoda szemtelenség!
-Látja, még ez is.-csóválom a fejem.
-Hallatlan, egyszerűen hallatlan ez a viselkedés. -botránkozik- Nagyon sokat kell még tanulnia, ha be akar illeszkedni ebbe a közösségbe.
-Az minden vágyam.
-Nem hallgatom ezt tovább!-hagy ott felháborodva, de még hallom, ahogy elmenőben az orra alatt dünnyög-A neveletlenség teteje!
Felszegett állal, dacosan nézek utána. Ismersz is te engem, te megkeseredett hólyag.
Nagy hévvel fordulok meg, ezzel beleütközve az egyik réz gyertyatartóba, ami csörömpölve meginog.
A francba már!
Mindenhol ott vannak ezek az átkozott gyertyák. Mintha csak emlékeztetni akarnának rá, hogy nem a civilizált világban vagyok, hanem egy Isten háta mögötti helyen, aminek minden lakója a középkort majmolja.
Mérgemben magasra emelem a háromágú gyertyatartót, majd nagy lendülettel, magamtól úgy két méternyire, hatalmas csattanással a földhöz vágom. A csapódásban letört darabkák szanaszét repülnek, a gyertyák messzire gurulnak, a tartó nagy része azonban egyben ottmarad, ahova érkezett, közvetlenül két hatalmas cipő előtt.
Különös, de már azelőtt megérzem, kivel állok szemben, hogy az arcára néznék.
Robin Butler.