A hétfő és a kedd másról sem szólt, mint a hátam mögötti suttogásokról. Tudtam, hogy beszélnek rólam, mert teljesen hülyének kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel az embernek.
Még most is beszélnek.
Ma szerda van.
A legtöbben ugyan leragadtak ott, hogy hidegen, kényúr módjára bánnak velem, hogy nem veszik tudomásul, ha ott vagyok valahol, de a bátrabbja még élcelődni is próbál rajtam, már amennyire korlátozott elméjükből telik.
Ez, valamint a felismerés, hogy holnap lesz az a bál, amiről egy hete hallottam a fürdőben és amiről azt hittem, hogy meg sem fogom érni itt, vezetett oda, hogy újra megpróbáljak kiszökni innen.
Hiszen nekem már itt sem kellene lennem.
Nincs egy órája annak, hogy ráébredtem erre, miután megértettem az általános közhangulatba keveredett izgalom okát.
Beatrice névnapi bálja.
Ami nekem nem jelent mást, mint hogy túl sokáig maradtam itt. Amikor ez tudatosult bennem még nagyobb méreg fogott el, mint amit az elmúlt két nap sugdolózása okozni tudott volna.
Ezért is tartok a kapu felé jelenleg. Mivel a téglafallal mellé lőttem, úgy döntöttem nincs értelme tovább futni a köröket, felesleges kitérőket tenni, a lényegre kell térnem. A kapu, amennyire emlékszem rá, vasrácsokból áll, amiken fel tudok mászni. Terveim szerint fel is fogok.
Győzelmi vigyor terült szét az arcomon.
Igen, ezúttal sikerülni fog.
Sikerülnie kell.

Hányszor eshet pofára egy ember életében? Mert én nyílvánvalóan jó úton haladok a rekordhoz.
Mielőtt elértem volna a kapuig, a semmiből megjelent egy falka diák, az élükön egy tanárral, akik szintén a kapuhoz tartottak, hogy átvegyék az érkező élelmiszert egy fehér furgonból. Nem voltam elég gyors, a tanár meglátott és nagy hálálkodások közepette, hogy én "milyen szorgalmas meg segítőkész vagyok", hiszen "önként jövök pakolni", berángatott a sorba. Már a közelségem is elég volt ahhoz, hogy megvető pillantások hadát gyűjtsem be, amik utálkozva lesik minden mozdulatom, így esélyem sem volt észrevétlenül lelépni.
Minden ellenem van.
Jelenleg egy karton kefírrel tartok visszafele oda, ahonnan minden vágyam megszökni.
Hát van itt igazság? Olyan nagy kérés az, hogy elmehessek innen? Nem próbálkoztam talán eléggé? Szökéskísérletek, rongálás, lógás, visszabeszélés... ezek nem olyan erőtlen próbálkozások, amiket el szokás tűrni. Ha bátortalan lettem volna, akkor nem lenne ekkora csalódás, hogy még mindig nem értem célt, de én legjobb tudásom szerint igyekeztem kirúgatni magam.
-Komolyan mondom, itt embert kell ölni, hogy kiszabadulhassak.-morgom magam elé.
A szemem sarkából látom, hogy valaki felém kapja a fejét, de most az utolsó, amire kíváncsi vagyok, az egy újabb fintorgó pofa látványa. Magam elé meredve megyek tovább.