Amikor hazaérünk meg sem várom, hogy apa teljesen megálljon, kivágom az ajtót és végigmasírozok a kocsibeállón. Anya a nappaliban ül, mikor belépek az előszobába. Biztosan tudatában van annak, hogy ott állok és őt fürkészem, de nem néz fel, helyette az ölében összekulcsolt kezeire mered. Néma csend telepedik kettőnkre, egyedül a távolban egyenletesen csipogó garázsajtó zaja hallatszik, ahogy apa beparkol.
Tipikus vihar előtti csönd. Szinte látom a vészjósló, fekete felhőket anya tekintetében, mikor végül rám pillant.
-Ülj le!-utasít szárazon. A hangja nyugodtsága éles ellentétben áll pillantásával.
Szó nélkül levetem magam az egyik fotelbe. Nem teszek csípős megjegyzést, mert érzem, mennyire kiélezett a mostani helyzet. Tudom, hogy egy rossz szó simán átbillentheti őt azon a vékonyka határon, aminek átlépésére csak a legvégső esetben vetemedne.
Ekkor csapódik a kocsiajtó és apa pillanatokon belül a szobában terem, majd leül anya mellé, velem szembe. Aha, elég látványosan kijelöltük ki melyik csapatban játszik. Meg sem lep, hogy megvárták egymást.
Mikor elhelyezkednek, anya lassan kifújja a levegőt.
-Bella, komolyan tanácstanalanul állunk a viselkedésed előtt. Teljesen kifordultál magadból, szinte rád sem ismerni! Sorra rugatod ki magad az iskolákból? Mégis mikor vállt ez szokásoddá?
-Nézd, kicsim. Mi megértjük, hogy próbálod kiadni magadból a feszültséget, na de ez túlzás.-veszi át a szót apa.
-Feszültség...ez a ti szinonímátok a gyászra?-vonom fel a szemöldököm.
Figyelmeztető pillantást vet rám, de nem érdekel.
-A legjobbat szeretnék neked.-folytatja rendületlenül-De miután az eddigi iskolákkal nem jártunk sikerrel, mással kell próbálkoznunk.
-Szeretnénk kihangsúlyozni, hogy a döntésünk kizárólag a te érdekeidet szolgálja.-jelenti ki anya.
-Nyílván...-emelem égnek a szemem.
-Holnaptól egy bentlakásos iskolába fogsz járni.-folytatja, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem-Igazán szép hely, színvonalas az oktatása és a tanárok is gyakorlottak. Jól fogod magad ott érezni...ha hajlandó vagy esélyt adni neki.
Elfintorodom.
-Egy kolesz?
-Nem árt, ha tanulsz egy kis fegyelmet és ha már mi apáddal láthatóan elbuktunk ebben, talán a nevelőknek több sikere lesz.-feleli kimérten.
-És ha én ebbe nem egyezek bele?-vonom fel a szemöldököm.
-Most nem az a fontos, te mit akarsz.-egyenesen a szemembe néz.
Hogy csalódtam-e? Nem, igazából pontosan erre számítottam.
-A tetteidnek következményei vannak, Bells.-szólal meg apám.
-Felőlem.-vonok vállat-Úgy is akkor jövök haza, mikor akarok.
-Nem hinném.-dönti félre a fejét-Az épület területét csak kivételes engedéllyel hagyhatják el a diákok. Erre pedig ritkán kerül sor.
Úgy ugrok fel, mintha áram csapott volna meg. Hitetlenül meredek a szüleimre.
-Ez most komoly? Suliba vagy börtönbe küldtök?-fakadok ki.
-Felesleges a hiszti, mi döntöttünk.-anya hangja teljesen higgadt, mintha csak társaságba volna..
-Ez nevetséges!-rázom a fejem-Kicsit túlreagáljátok, nem?
-Értsd meg, mi mindent megtettünk amit lehetett, de itt már segítségre van szükség. Jót akarunk neked, Bella!-dől előre.
-Mindezt azért, mert nem felejtettem el Őt olyan könnyen, mint ti?-szárazon felnevetek-Tudjátok ez csak azért van, mert veletek ellentétben, én szerettem!
Apa összerezzen, anya pedig úgy pattan fel, mintha megütöttem volna.
-Az életemet adtam volna érte! Ő a fiam volt!-sikoltja.
-Meglep, hogy ezzel te is tisztában vagy.-kontrázok látszólag nyugodtan.
Váratlanul, a semmiből ér az arcomon csattant pofon. Azonnal az égő bőrömhöz kapok, majd rádöbbenve mi történt, dermedten meredek a nőre, aki életemben először megütött.
-Lis...-apa hangja hasonlóan riadt.
-Tűnj a szobádba!-sziszegi anya a csuklóját masszírozva.
Remélem legalább szarul ütött és neki is fáj. Bár ki tudja, képes-e fájdalomra.
Sarkon fordulok, de mielőtt végleg elhagynám a szobát, mellé érve jó nagyot rúgok az ajtóba, így az nekicsapódik a falnak. A kilincs helyén leválik a festék és kivillan a vakolat.
Feltrappolok a lépcsőn, beviharzok a szobámba és kulcsra zárom az ajtót, majd a hátamat neki támasztva lecsúszok a padlóig. Ebben a pillanatban őszinte utálattal gondolok a lenti két személyre. Dühös pillantásomat felissza a szoba sötétje.