Maradtam. Nem is értem miért, de ahelyett, hogy ismét lementem volna az irodához, miután Robin egyedül hagyott, én inkább a szobába mentem, hogy aztán le se hunyjam a szemem. Talán a történtek feletti döbbenet akadályozott meg egy újabb próbálkozásban, talán más. Egész éjszaka tartó álmatlan hánykolódásaim közben folyamatosan kifogásokat kerestem, mert magamnak sem akartam bevallani, hogy az Ő szavai tették meg hatásukat.
De ki is az az Ő?
Kicsoda Robin Butler?
Erre a kérdésre egész eddig nem találtam meg a választ. Erre, valamint arra, hogy tegnap miért segített nekem. Mert segítségnek érzem, amit tett. Meggátolta ugyan a tervemet, de először fordult elő, hogy nem volt velem gúnyos sőt, majdnem kedves volt. Azt mondta, hisz nekem és habár szerinte ne ingereljem tovább a többieket, azt is hozzátette, hogy ne hagyjam kérdéses helyzetbe keverni magam. Azért tette volna ezt, mert törődik velem? Aligha. De akkor miért? Egy ébren töltött éjszaka sem volt elég ahhoz, hogy ezt megértsem. Hiszen azon kívül, hogy néha váratlanul, a semmiből felbukkan és cinikus megjegyzéseket tesz, na meg, hogy a jóképű, erődús pasik táborát erősíti, mást nem is tudok róla. Ez a titokzatosság legalább annyira felkeltette az érdeklődésem, mint egy zárt kapu.
Eldöntöttem, a mai napomat arra áldozom, hogy rájöjjek, ki az a Robin Butler.

Már az első órában bebizonyosodik, hogy szükségem is van erre a figyelemelterelésre, mert a diákok mára sem tértek észhez. Rá van írva az arcukra, hogy csak egyetlen gondolatuk van, kettőt talán el sem bírnának. Az az egyetlen gondolat pedig a vélhető gyilkos, azaz én. A suttogás, a bámulás, a mutogatás mindenhova elkísérnek a mai napon is. Akadnak viszont egészen vicces reakciók is a közelségemre, ugyanis vannak, akik rám sem mernek nézni.
Mint mondjuk mostani partnerem, akit mellém ültettek, hogy pármunkába dolgozzunk kémián. Én sem érzek erre túl nagy hajlandóságot, de nyílvánvalóan ő sem. Némán és magamban mulatva nézem, ahogy tekintete gondosan szemügyre veszi a tantermet, ügyelve rá, hogy figyelme egyszer se irányuljon rám. Amikor hosszas kérlelés után végre leült ide, egy pillanatig sem fordult felém, hanem komolyan rámeredt az előttünk ülő pasi hátára.
Egyikünk sem dolgozik. Őt lefoglalja, hogy még véletlenül se forduljon felém, tőlem pedig ne is várják, hogy együtt dolgozzam itt bármelyik vádaskodó szerencsétlennel.
Unalmamban a faliórára meredek, aminek egyetlen mutatója sem mozog. Komolyan mondom, még az idő is megáll itt. Ezután az ablakon nézek kifelé, de mintha nem is látnék semmit. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy értékelni tudjam a táj szépségeit. Inkább szórakozottan firkálni kezdek a füzetem margójára, mire a csaj egy pillanatig a kezemre néz, majd onnan gyorsan az asztal jobb felső sarkára.
Mikor óra végén a tanár szóvá teszi a feladatunk hiányát, ő zavartan az ölére mered, én pedig csak a vállam vonom meg. Az öreg az orrnyergét masszírozza, majd egy sóhajjal távozik az asztaltól.
Az összes óra ilyen rosszul leplezett utálkozással telik, hol a diákok részéről, hol az enyémről.